Magyar Narancs: A munkaszerződése három évvel ezelőtti aláírásakor számolt azzal, hogy a Magyar Rádió sikeres gazdálkodása esetén akár ilyen sok is lehet a fizetése?
Such György: Anno a pályázati kiírás része volt a fizetési igény megjelölése. Már akkor azt írtam, hogy nagyon agresszív jövedelemérdekeltséget szeretnék a szerződésemben viszontlátni: amennyiben teljesítem az üzleti tervet, jelentősen emelkedjen a jövedelmem. De kívülről, a mérlegsorokból nem volt megállapítható, hogy ilyen pokolian folyik el a pénz, vagyis a rendszerben ennyi tartalék van. Egyébként a szerződésem másik fele, hogy a fizetésem nominálisan csökkenhet is, általában elsikkad.
MN: Meddig csökkenhet?
SGY: Nominálisan olyan 70 százalékára, ha az üzleti terv nem teljesül, és a közszolgálati műsor-szolgáltatási szabályzat éves beszámolóját sem fogadják el.
MN: Az alapbére a korábbi elnöki javadalmazásnál nagyobb vagy kisebb?
SGY: Körülbelül ugyanannyi. Tehát mindez a pályázatomban szerepelt, nem volt zsákbamacska senkinek. A megbízási szerződés aláírásakor pedig értelemszerűen senki nem gondolta, hogy ilyen jól sikerül az üzleti terv teljesítése. 2007-ben én javasoltam, hogy ne kizárólag a mérleg eredménysora legyen a mutató, mert abban az évben a tervezett veszteséget azzal is tudtam volna befolyásolni, vagyis az üzleti tervet túlteljesíteni, ha kevesebb embert küldök el, az pedig szerintem nem szolgálta volna a társaság érdekeit. Ezért a 2007-es évre létrehoztunk egy komplexebb mutatószámot, amiben három tényező szerepel: a reklámárbevétel, a finanszírozási cash flow és a korrigált üzemi eredmény együtt. Mindegyik mutatót sikerült lényegesen túlteljesíteni. Időközben majdnem teljes mértékben kicserélődött a kuratórium elnöksége. Természetesen ez egy jogfolytonos testület, viszont az új összetételű elnökség 2008 májusában, a 2007-es mérleg elfogadásakor szembesült ezzel, és vállalhatatlanul soknak tartotta az így kialakult fizetésemet. Akkor azt mondtam: rendben, határozzák meg, mennyi a nem sok, és módosítsuk közös megegyezéssel a szerződést. Hónapokkal később azután én tettem egy javaslatot, bár nem gondolom, hogy föltétlenül nekem kellett volna kezdeményeznem, hiszen a kuratórium elnökségének volt problémája a szerződéssel. Mindenesetre már látszott, hogy ide is el fog érni a pénzügyi válság, és a tárgyalások második-harmadik fordulójára ide is ért.
MN: Konkrét összegben gondolkodtak, vagy új számítási módszerben?
SGY: Alapvetően a szerződés módosításában, de nyilván nem lehetett elvonatkoztatni az adott időszakra kifizetendő összeg mértékétől sem. Az volt a kompromisszumos javaslatom, hogy az első év teljesítménye azért legyen valamilyen módon kifizetve, onnan pedig felejtsük el a szerződés eddigi számítási módját, helyette legyen egy inflációs emelés, és a tervteljesítéstől függően maximum 3-4 havi jutalom. Kiszámolható, hogy ezzel az egyébként járó összegnek nagyjából a 70 százalékáról lemondtam volna. Közben elkészült a 2008-as mérleg, ami már kolosszális nyereséget tartalmaz, és a fizetésem is ennek függvényében alakulna. A mostani helyzet szerint a szerződés sincs betartva, a felek sem tudnak megállapodni, a pénz sincs kifizetve, csak állunk és nézünk. Végül is megértem az elnökségi tagokat, mert a kialakult közhangulatban a politikai megbízója felé senki nem mer vállalni semmilyen összeget, ilyenkor az egymillió és az egymilliárd ugyanúgy a kezelhetetlen kategóriába tartozik. Ezért most az van, hogy a bíróság a beadott megállapítási kereset alapján eldönti, hogy a szerződés részben vagy egészében rendben van-e, vagy a jó erkölcsbe ütközik, esetleg más probléma van vele.
MN: Az eredményfüggő bérezés motiváló funkciója elég egyértelmű, de mi van, ha a közpénzből fizetett összeg nagysága mégiscsak zavarja a társadalom jó részének igazságérzetét?
SGY: Azt gondolom, hogy rengeteg álszentség és prüdéria veszi körül az egész témakört. Érdekes, hogy az nem ütközik a társadalom erkölcsébe, ha valaki fix fizetés mellett hazavág egy vállalatot, vagy egyszerűen nem csinál semmit. Esetleg még kap egy kis prémiumot, lehetőséget a távoli tereptárgyak Audi Q7-essel való megközelítésére, ma még nyilvánosságot sem kapott egészségpénztári és más visszaváltható biztosítási konstrukciókat és egyéb kifizetési innovációkat rejtő jövedelemelemeket. És hogy egyébként mi van a cégével? Ilyenkor azt hallani, hogy jaj, hát nagyon nehéz, ennyi pénzből nem lehet kijönni, komolyan, nincs mit tenni! Naponta derülnek ki olyan esetek masszívan veszteségesen működő, a költségvetéstől folyamatosan újabb tíz- és százmilliárdokat igénylő állami vállalatoknál, hogy a vezetők nem fizetésként, hanem egyéb jövedelem formájában vesznek fel hatalmas összegeket. Az ügyem miatti értelmiségi reakciókból mégis azt látom, mintha a rádiónál ez nagyobb probléma volna, mint a BKV-nál, a MÁV-nál vagy a Vértesi Erőműnél. Sőt, ha jól értem, nekem már amiatt is szégyenkeznem kellene, hogy a közpénzből gazdálkodó társaságnak egyáltalán célja a nyereséges működés. Pedig a gazdasági társaságokról szóló törvény kifejezetten az ügyvezetés kötelezettségévé teszi a nyereséges működésre való törekvést. Vagyis miért nem tetszettek részvénytársasági forma helyett költségvetési szervet alapítani - ámbár nem tudom, az mitől volna hatékonyabb, de ez más kérdés. A közmédia finanszírozására a költségvetési törvényben megszavazott összeg alapvetően a folyó kiadások fedezetéül szolgál. Arra, hogy mi felújítsuk a Bródy Sándor utcai homlokzatot, kívülről-belülről felújítsuk a Márványtermet, új programközpontot alakítsunk ki az MR2-Petőfi és az MR1-Kossuth rádiónak, és sorolhatnám a megvalósított fejlesztéseket, elvileg nincsen pénzünk. Ráállhatnánk tehát arra a jól ismert és senki által nem kifogásolt metódusra, hogy állandóan sírunk: ebből a pénzből nem lehet kijönni, sokkal többet kellene költeni a közmédiára stb. Én ennek nem vagyok híve sem vezetőként, sem állampolgárként. Az állami szférában zajló felelőtlen gazdálkodás társadalmi költségei nagyságrendjükben sem összemérhetők a sikeres gazdálkodás esetére biztosított mégoly magas menedzseri fizetésekkel. És nem egyszerűen a pénzről van szó, hanem a működés logikájáról. Súlyosan aggályosnak tartanám, ha egy közmédium elnökével és általában a közpénzből működő gazdasági társaságok vezetőivel nem lehetne valamilyen anyagi érdekeltséget is tartalmazó szerződést kötni.
MN: Végül is sokallja a kialakult összeget, vagy ha úgy alakul, akkor felveszi?
SGY: Miután az ügy peres szakaszban van, inkább hagynám, hogy mi a túl sok. Azzal, hogy kész lettem volna jelentős kompromisszumra, a szerződés közös megegyezéssel történő módosítására, nagyjából elmondtam, mit gondolok erről.
MN: Milyen alapvető irányítási intézkedésekre volt szükség a gazdálkodási értelemben vett sikerhez?
SGY: Amikor idejöttünk, 1500 munkavállaló volt, de éves szinten a rádió 5000 embernek adott adóigazolást. Ha ezzel elosztjuk a teljes bér- és honorköltséget, akkor fejenként átlagosan évi egy-kétmillió jön ki, ami nem egy óriási öszszeg, csak sok volt belőle. Felére csökkentettük a külsősök létszámát, megtörtént a csoportos létszámleépítés, és pitiáner tételek után futkosunk. Kicsinyesnek tűnik 20-30 ezer forintokon kötözködni, de abból van nyereség, hogy ezt bevállaltuk, és pont az ilyen kis összegeken ugrálás miatt nem olyan felemelő feladat ezzel foglalkozni. Csak egészen beteg lelkületű, sértett emberek képzelhetik, hogy az ilyesmi bármilyen kielégülést okoz - valójában az intézmény és az itt maradók iránti felelősség miatt volt minderre szükség. Eközben mára masszív jelenlétünk lett azokon a területeken, ahol ez fontos a számunkra. Sok tízmillió forintot költünk jogkivásárlásokra, hogy korlátlanul ismételhetők legyenek a hangjátékaink, ami korábban elképzelhetetlen volt. Valószínűleg idén több hangjátékot készítünk, mint amennyit korábban egy év alatt valaha. Jelentős kulturális ikonok életútinterjúit kívánjuk kiadni; nem mintha pénzügyileg kaszálnánk vele, de ez a társadalmi missziónk része. Jelen vagyunk a Szigeten, zongoraversenyt hirdetünk az MR3-Bartók rádión. Ezek a médiatörvény szerint nem kötelezettségeink, és abból jöhetnek létre, hogy költséghatékonyan működünk. A tágabban vett működésünk része, hogy a hallgatókat egyéb rendezvényekkel és aktivitásokkal is meg tudjuk szólítani. Az MR1-Kossuth rádió országjáró turnékon vett részt, kiadott könyveket, sok év után gyerekműsort készítettünk a Vacka Rádióval, aminek a CD-je két másik kiadványunkkal együtt a Mahasz-listán a top tízben van.
MN: Felvetődött az is, hogy könnyű úgy sikeresnek lennie pénzügyileg a rádiónak, hogy például megmaradt a digitális multiplexre félretett pénz: így a beruházás elmaradása javította az eredményt.
SGY: A beruházásokat nem lehet költségként azonnal leírni. Ha elköltjük az emlegetett egymilliárdot beruházásra, attól még a nyereség közel ugyanannyi maradt volna. Ez a felvetés elemi szintű könyvelési ismereteket nélkülöz. Arról az apróságról nem is beszélve, hogy ahhoz talán volt valamennyi köze a menedzsmentnek, hogy az az összeg úgymond "megmaradt". Mások miért nem indulnak ilyen pályázatokon, hogy megmaradjon a pénzük?
MN: Viszont a nyereségarányos bérezés konstrukciója azt valóban lehetővé teszi, hogy a közszolgálatiságba még beleférő, de a korábbinál felhígítottabb minőségű, így jóval népszerűbb, azaz eladhatóbb tartalommal akarjon a vezető többet keresni.
SGY: Ezt természetesen mindig lehet gondolni és mondani, mert a minőség egyáltalán nem megfogható dolog. Másrészt szeretném hallani azokat a példákat, hogy milyen minőségromlás következett be, főleg ebből az okból. Vagy azokat, hogy volt egy kiváló, kreatív tartalmi ötlet, ami azért nem valósult meg, mert nem adtunk rá pénzt. Nemcsak kívülről, hanem belülről, a közép- és felső szintű vezetőinktől is szeretném hallani, ha netán valamelyik fontos működési területre nem kaptak annyi pénzt, mint amennyi kellett volna. Tavaly a rádiós napi beszédemben azt mondtam, hogy ha bárhol a világon jelentős hírértékű esemény van, akkor menjünk el, tudósítsunk a helyszínről. De alig voltunk valahol, mert ez nem ilyen egyszerű. Ha kitör Iránban a választási balhé, akkor nem olyan könnyű oda bejutni, és olyan jelentkezőt is nehéz találni, aki reggel otthonról bejön dolgozni, majd egy hétre elugrik Iránba. Olyan ötleteket is kaptam a munkatársaktól, hogy például Kosovo kikiáltásának évfordulóján előfordulhatnak zavargások, ezért menjünk ki egy héttel korábban. A mi működésünkbe még ilyenek vannak bekódolva: megtervezzük, egy hónap múlva odamegyünk, nyugisan körbejárjuk, csinálunk nyolc álló anyagot. Azt valóban számon lehet rajtam kérni, miért nem tudtuk rávenni a munkavállalóinkat, hogy ezekről a helyszínekről hírértékű eseményekről tudósítsanak. Ez csak egyetlen példa, de azt gondolom, hogy mindenre van pénz, és várom a műsorszolgáltatásunkat javító ötleteket kívülről is, belülről is. Annak viszont nincsen értelme, hogy megint elinduljunk a spirálon, ne legyenek látható eredmények, viszont szétfolyjon a pénz.
MN: Az eredmények ugyancsak nem objektív, de a minőségnél mégiscsak kézzelfoghatóbb mérőszámai a különféle hallgatottsági mutatók. A kezdeti nagy ugrás után mintha megtört volna a lendület.
SGY: Aki nem ért hozzá, azt tudja képzelni, hogy a hallgatottság olyan egyértelmű, mint a testmagasság. De a hallgatottságnak nagyon sokféle mutatója van, lényeges a mérés metodikája is, és az, hogy általában a teljes rádiós piac milyen képet mutat. Magyarországon jelenleg naplós felmérés folyik, ami inkább a brandismertséget és -erősséget méri. Ezt jól szemlélteti, hogy az MR2-Petőfin délben a Nótaszó helyén hosszú ideig jelentős kiugrást mutatott, pedig a műsor már régen nem is volt ott. A márkaismertség értelemszerűen szorosan összefügg a kommunikációval. Én tehát könnyen ki tudnék mutatni hallgatottságnövelést, csak kérdés, vajon bevállalja-e az ezt számon kérő közeg, ha 200 millió forintot elköltenénk egy reklámkampányra. A mutatóknál lényeges, hogy melyik célcsoportban mérünk. Az MR2-Petőfi rádiónál nem az volt a cél, hogy a teljes lakosságot tekintve növelje a hallgatottságát, hanem az, hogy a 18-39 éves célcsoportban. A 14 plusz célcsoportban mért mutató túlhangsúlyozása viszont mélyen elrejti azt a problémát, hogy a Magyar Rádió korábban szinte csak a 60 éven felülieket volt képes megszólítani. Az MR2-Petőfinek a 14 pluszban valóban csökkent a hallgatottsága, de jelen pillanatban neki a legkiegyensúlyozottabb a hallgatói összetétele az egész rádiós piacon. Az MR1-Kossuth rádiónak pedig abszolút számban is növekedett a hallgatói aránya, bár legfontosabb célunk az volt, hogy megszólítsa az aktív korosztályt. Hiszen azért nem volna baj, ha a negyvenesek is tudnák a közrádiót hallgatni, ha már egyszer az ő adóikból van fenntartva. És amikor az egész rádiós piac tendenciaszerűen csökken, akkor az sem mindegy, hogy a mi csökkenésünk átlag alatti. Tavaly a válság ellenére is soha nem látott méretű reklámbevételünk volt. A hirdetők jelentős része úgy látja, hogy mi minőségi hallgatóközönséget tudunk elérni, akik többet költenek, mint amennyi a piaci létszámarányukból következne.
MN: A bíróság, egyelőre nem jogerősen, az ORTT-vel szemben a Magyar Rádiónak adott igazat, miszerint nem önmagában a Petőfi csatornának kell megfelelnie a közszolgálatiság kritériumainak, hanem az egész rádiónak...
SGY: A bírói indoklás ennél tovább megy: azt mondja, hogy az MR2-Petőfi rádió egyébként önmagában is közszolgálati.
MN: Meddig lehet a tartalommal úgymond játszani, hogy az még beleférjen a közszolgálatiságba?
SGY: Kritikusaim egy részét kicsit zavarja a jogállam. A jelenleg hatályos médiatörvény meghatározza, hogyan lesz valaki elnök, neki mik a jogkörei - és ezek között szerepel a műsorrend meghatározása. Lehet azt mondani, hogy amit én állítok, az nem jó, de akkor olyan embernek kell pályáznia, majd őt megválasztani, aki jobb. Vagy másik médiatörvényre van szükség, amelyben ez a "jóság" valamilyen szándékok, törekvések és értékítéletek eredője. Azzal soha nem voltam vádolható, hogy nem éltem a jogköreimmel, és azt gondolom, hogy ez így jó. Az európai közszolgálati rádiók közül is csak az tudott sikert elérni és megújulni, amelyik képes volt a fiatalokat megszólítani. Az MR2-Petőfi egyrészt képes erre, másrészt mérföldkő lett az egész magyar populáris kultúrában. Felpezsdült - a rádión kívül is - az addig vergődő magyar könnyűzenei klubélet, a partiszcéna, ez önmagában is jelentős kultúrpolitikai tett. Akik szerint a kultúra kizárólag Wagner és Shakespeare, azok olyan mértékben nem értik a mai globális médiavilágot és kultúrafelfogást, hogy azzal egyszerűen nem tudok mit kezdeni.
MN: De ha közben Wagnert és Shakespeare-t veszítünk?
SGY: Nem veszítünk, mert arra vannak más adóink.
MN: És a Nótaszó?
SGY: Van Nótaszó az MR6 hálózatában vidéken, de az összes stúdióvezető kézzel-lábbal hadakozik ellene, hiszen ők is urbanizált közönséghez érnek el. A frekvencia korlátozott, ezért sajnos bizonyos társadalmi áldozattal jár a folyamat. Erre lett volna jó a digitális műsorszórás, ami teljes kudarc, nem a mi hibánkból. De az 50-60 év feletti korosztály most is nagyon sok fontos kulturális fogyasztási javat kap tőlünk - ez abból látszik, hogy hallgatják az adóinkat. Az a kérdés, hogy ennek a korosztálynak mindenfajta érdeklődési körét ki kell-e elégíteni, vagy megelégszünk azzal, hogy ennek csak egy részét tudjuk kielégíteni, viszont akkor más olyan társadalmi csoportokhoz is szólhatunk, amelyek korábban semmit nem kaptak. Ez történetesen az elnök felelőssége: én valamilyen arányt kitaláltam, amit lehet vitatni. Kérdés, hogy közpénzileg valóban olyan hatékony dolog volna-e, ha az 50 év alatti korosztály kulturális szokásainak a kielégítését teljes mértékben a kereskedelmi médiára bíznánk? Ha így akarjuk, akkor szeretném, ha ezt valaki kimondaná. Mi több, foglaljuk törvénybe!
