Sajószentpéter, az egykori járási székhely ma már csupán egy Miskolc és Kazincbarcika között vegetáló kisváros több mint tizenötezer lakossal, Északkelet- Magyarország minden gondjával-bajával. A valamikor nyakas kálvinista lakóiról és becses fehér borairól híres település mára teljesen reménytelen tereppé változott: a munkanélküliség huszonöt százalékos, és az itt élők legfeljebb annak örülhetnének, hogy az a rettenetesen szennyezett levegő, amelyik széljárástól függően vagy Miskolcról, vagy Kazincbarcikáról érkezett, az utóbbi években tisztulni látszik.
Persze egy francokat örülnek. Amíg jött a por és a korom, addig munka is volt, helyben és a szomszédban, bánya, erőmű, gyárak. A biztonságért cserébe lenyelték a bűzt, fizetést kaptak, lakást, elégedettek voltak, és csak a kocsmában emelték fel a hangjukat.
Cseréptörés
Az 1894-ben alapított helyi üveggyárban ezekben az időkben több mint ezren dolgoztak, dinasztiák jöttek létre a városban, apáról fiúra szállt a borosflaska-készítés tudománya. 1992-ben felszámolták az ország üveggyárait tömörítő Pannonglass Rt.-t, de Sajószentpéteren nem állt le a termelés. Amikor 1994-ben a többnyire pannonglassos káderekből álló befektetői csoport bérbe vette, később pedig megvásárolta a gyárat, úgy tűnt, minden rendben folyik tovább, mintha mi sem történt volna. A Sajószentpéteri Üveggyár Rt. néven működő cég 1997-ben már nyereséggel zárta az évet, mindenki bizakodott, hogy megkezdődik végre a gyár rekonstrukciója, a muzeális gépeket kivágják a francba, ám ehelyett a cég vezetése úgy határozott, hogy tokkal-vonóval megszabadul a cucctól, fogták a pénzt, és futottak. Egyenesen a konkurenciához, Orosházára, ahol az ország másik öblösüveg-gyára működik, és felajánlották megvételre a nyereséges, de teljesen elavult berendezésekkel és még akkor is kilencszáznegyvenhat fővel működő gyárat. Az Owens Illinois cég tulajdonában lévő orosházi Egyesült Magyar Csomagolóüveg Kft. (EMCS) amerikai vezetése elfogadta az ajánlatot, 1998 márciusában megvásárolták a sajószentpéteri üveggyárat, majd néhány hónap múlva elbocsátották a dolgozók felét, hozzákezdtek két gyártósor fejlesztéséhez, viszont ennek munkálataival már szeptemberben leálltak, december 10-én pedig bejelentették: bezárják az egészet.
Környezetismeret-óra
Miskolcot elhagyva akkora ködbe szaladunk bele, hogy már nem érhet meglepetés. Állhat a kanyarban kivilágítatlan nyerges vontató vagy az Omega együttes húsz évvel ezelőttről, de csak az útpadkán zajlik az élet, rőzsével megrakott kézikocsikat tolnak lengén öltözött emberek, így oldva meg az aznapi energiakérdést. Az utolsó pillanatban az üveggyár igazgatójának titkárnője jelentkezik, és közli megfellebbezhetetlenül, hogy "Simon úr nem fogadja önöket, a gyárba pedig nem léphet be a média". Ekkor már Sajószentpéteren járunk, az út mentén jellegtelen házak sorakoznak, az egyik homlokzatán hatalmas felirat: "Temetési szertartások, bankettek - Tócsa". Cím, telefonszám. A szélvédőn keresztül pereg az egyhangú fekete-fehér mozi, az üveggyár felé a város diszkrét panelnegyedén, majd vasúti síneken keresztül vezet az út. Az objektum sokkal nagyobb, mint gondolnánk, magas betonkerítés akadályozza a bepillantást, a kapuban feketébe öltözött fiatal őrző-védő konfrontálódik éppen valakivel, aki valamit ki akar vinni. Két márványdzsekis férfi kapaszkodik fel a biciklijére, nem régen ért véget a műszak. Egyikük negyvenhat, másikuk ötvenéves, leállnak nekünk, és mindenféle érzelem nélkül közlik, fogalmuk sincs, mihez kezdenek ezután. Kijöttek kedden a demonstrációra, ami azért kellett, hogy "lássák, milyen helyzetben vagyunk", de apátiájuk csak akkor oldódik, amikor az előző tulaj kerül szóba. Akkor ugyanis két műszakban, teljes gőzzel ment a munka, még jutalmat is osztottak. "Amikor megjelent az amerikai, már sejteni lehetett, hogy baj lesz, mert neki csak a piac kellett. Most bezárja a gyárat, minket elküld, de nem adja el semmi pénzért. Az nem éri meg neki. Pedig voltak már itt németek érdeklődni", mondja az egyik búcsúzóul, nyeregbe kapaszkodás közben.
A keddi demonstráció szervezőjével, az üveggyár szakszervezetének elnökével, Deák Lászlóval a legközelebbi vendéglátóhelyen, a Korona étteremben találkozunk. Éppen egy idősebb kollégának nyilatkozik, míg befejezi, a közönség sorait fürkésszük. Húsz év körüli srácok dartsolnak a pult előtt. Ketten elszántan harcolnak az elektromos érzékelővel felszerelt tábla meghódításáért, a harmadik viszont teli torokból ordítja O. J. Sámson Jungle Bell című dalát, bizonyítva, hogy reppelni is lehet hamisan. A pincérlányok édesen mosolyognak, a sarokban három nyugdíjas politizál söröskorsóval a kézben, "eladták az országot, de a torgyánviktor se különb, sportra van pénz, nyugdíjra nincs, basszák meg!"
Ne zárják be!
Közben Deák László lenyilatkozik, majd hozzánk fordul, hogy elmondja ugyanazt még egyszer. "Amikor tavaly márciusban az Owens Illinois birtokába került a gyár, kifejeztük aggodalmunkat a Gazdasági Versenyhivatalnak éppúgy, mint az új tulajdonosnak. Elmondtuk, úgy érezzük, a sajószentpéteri üveggyár piacait akarják megvásárolni, ugyanis szabadversennyel nem tudtak bennünket kiszorítani, noha az orosházi üveggyár jóval korszerűbb a miénknél, és fokozatosan csökkentették áraikat is. Ezt az aggodalmunkat ők elvetették azzal, hogy profiltiszta üveggyártást akarnak: Orosházán fehér, Sajószentpéteren zöld üvegek készülnének. A szakszervezet a nyári, majdnem ötvenszázalékos létszámcsökkentést is csak úgy volt hajlandó tudomásul venni, hogy megindulnak a fejlesztési beruházások. Ezt leállították, december 10-én pedig kész helyzet elé állítottak bennünket. Egy héttel később a munkásgyűlésünkön az üzemi tanáccsal és a dolgozókkal közösen megfogalmazott petíciónkat átadtunk az Owens Illinois közép-európai képviselőjének, aki ígéretet tett arra, hogy a javaslatokat megvizsgálják, és december vége előtt visszajeleznek. Utána ez január 4-re módosult, de akkor sem történt semmi. Most ott tart a dolog, hogy január 13-ra tárgyalásra hívtak bennünket Budapestre. A január 5-i demonstráció célja az volt, hogy tiltakozzunk a gyár bezárása ellen, felhívjuk a közvélemény figyelmét nehéz sorsunkra, és ismét hangsúlyozzuk a decemberi petícióban megfogalmazottakat, vagyis: ne zárjon be a gyár, folytatódjanak a leállított korszerűsítési munkálatok, a még működő kemence pedig üzemeljen tovább. A demonstrációt követő napon azonban ezt is leállították, úgyhogy tulajdonképpen már nem is folyik munka Sajószentpéteren. De ezt a petíció megfogalmazásakor még nem tudtuk! Ez volt az alapjavaslatunk. A továbbiakban pedig azt kértük, hogy amennyiben nem lehet ezt a javaslatot elfogadni, úgy a térségben kialakult nehéz helyzetre való tekintettel a törvényben és a kollektív szerződésben biztosított járandóságon felül egy újrakezdési támogatási csomaggal egészítsék ki a kifizetendő összeget, mivel közel ötszáz munkavállaló és családja kerül kilátástalan helyzetbe."
Deák László nem mond tovább konkrét összeget az újrakezdési támogatással kapcsolatos igényről, csupán annyit, hogy több százezer forintról lenne szó fejenként. Precedensértékűnek a közelben lévő energiaszolgáltató, az AIS eljárását tartja, ahol minden egyes elbocsátott dolgozó egy háromszázezer forintos "elbocsátó csomagot", egy differenciált "újrakezdési csomagot" és természetesen a törvényben megfogalmazott járandóságait is megkapja.
Már megint az oroszok
A nyilatkozatstop látszólag csak a sajószentpéteri vezetőkre vonatkozik, mivel Görbics Ferenc, az EMCS orosházi műszaki-termelési igazgatója készségesen informál a helyzetről: "A döntés hátterében nálunk is az orosz válság áll. Teljes termelésünk 70-80 százalékát az élelmiszeriparban értékesítjük, de mivel a konzervgyáraktól nem rendelnek az orosz partnerek, tőlünk sem rendelnek a konzervgyárak. Júniusban és júliusban még hatvanmilliónál több üveget készítettünk a két gyárban, az augusztusi válságot követően viszont húszmillió alá esett a termelés. Úgy tűnik, a megrendelések száma továbbra is csökken. Jó néhányszor előfordult, hogy az oroszok nem fizettek partnereinknek, ezért cégünknek mintegy kétmilliárd forintos kintlevősége van. Nagyon sajnáljuk a szituációt, hiszen régi kollégák vagyunk, de a gazdasági kényszer miatt a magunk részéről egy logikus védekező lépés volt a termelési kapacitás csökkentése, a gyár bezárására vonatkozó döntés. Egész egyszerűen nem tehettünk mást. Meggyőződésem, hogy más cég ugyanezt tette volna. Az EMCS szándékai szerint a sajószentpéteri gyár komoly szerepet játszott a cég stratégiájában még akkor is, ha rendkívül drága beruházásokra lett volna szükség, hogy a gyár versenyképes maradhasson. A megkezdett beruházás leállítására is azért került sor, mert az augusztusi eseményeket követően reménytelenné vált a helyzet." Ennek ellenére az Owens Illinois nem adja el a gyárat. Az okokról a műszaki-termelési igazgató nem nyilatkozik.
A munkások demonstrációját Görbics Ferenc sajnálatosnak tartja, a benyújtott petícióval kapcsolatban az Owens Illinois menedzsmentje hoz majd döntést. "A kollektív szerződésben foglalt végkielégítésen felül egyelőre semmiféle segítséget nem tudunk garantálni, de továbbra is folynak a tárgyalások a szakszervezettel. Az önkormányzatot is megkerestük, hátha tudnak az elbocsátottaknak segíteni."
Nem tudnak. Azonkívül, hogy kifizetik a közellátási kötelezettségeket, folyósítják a munkanélküli-segélyeket, szociális támogatásokat, másra nem lennének képesek: foglalkoztatási lehetőségeik szinte egyáltalán nincsenek. Legalábbis ami az elbocsátott négyszáznyolcvan embert illeti. Ráadásul az üveggyár körülbelül negyvenmillió forintos iparűzési adóját is elfelejthetik.
Rosszabb
már nem lehet
Samu István polgármester szerint ha Borsod megyében nem történik központilag is támogatott és irányítottan kezelt munkahelyteremtés, akkor a problémák még súlyosabbakká válhatnak. "Megdöbbenéssel olvastam a költségvetésben, hogy a térségi elmaradottságok kezelésére területfejlesztés címén csak hétmilliárd forint áll rendelkezésre! Annyi, mint a parlament 1999. évi költsége! Akkor hogyan oldja meg a polgármester forráshiányos költségvetésből az itteni problémákat? Jelenleg ezernégyszáz tartós munkanélküli van Péterben, de most, hogy négyszáznyolcvan ember utcára kerül, ez a szám majdnem kétezerre nő. A keresőképes lakosság negyede! Mit tehetünk? Keressük a kapcsolatot a beruházókkal, csak éppen az a probléma, hogy Sajószentpéter területén Miskolc város önkormányzata a legnagyobb földtulajdonos. Ez a terület alkalmas lenne akár ipari park, akár zöldmezős beruházás létrehozására. Az infrastruktúra adott, volna benne fantázia. A többi viszont Miskolc jószándékán múlik. A kisvállalkozások létrehozásának nem látom a jövőjét, mivel az uniós elvárások olyanok, hogy azt manufakturális módszerekkel nem lehet teljesíteni. Tragikus helyzetben vagyunk."
Legát Tibor
