Végállomás: klinikák
A dolgozók alkotmányos és állampolgári jogait sértő részleg kivétel volt: a SOTE alkalmazottainak többsége szerint a bérhelyzet közvetlenül sérti az oktatást, a betegellátást és a betegek jogait. 1998-ban az egyetemen egy orvos bruttó átlagjövedelme 110 ezer, egy asszisztensé 58 ezer, egy ápolóé 55 ezer forint volt. Kovács Veronika gyermekgyógyász, osztályvezető főorvos bruttó alapbére 67 ezer, pótlékokkal együtt 80 ezer forint. Munkaidején kívül a Szent Márton Gyermekmentő-szolgálatban dolgozik ügyeletes orvosként, április elseje óta még nem kapott érte pénzt. "Orvososkodhatok kedvemre, mert a férjem eltart. Akinek viszont egyedül kell gondoskodnia családjáról, annak komoly megélhetési gondjai vannak" - véli Kovács Veronika.
Ahogy az ápolók többségének: a három műszakban ágytálat cserélgető, kifizetetlen túlóráiért némi borravalóval és csokor virággal kompenzált nővérszállólakó havi tiszta negyvenért próbál mosolyogni a betegre. Vagy nem próbál: tavaly a nővérek 58 százaléka hagyta el a SOTE-t; a nagyarányú elvándorlás a SOTE Szakszervezet (SOTESZ) szerint a betegellátást veszélyeztette. A sztrájk ezért elsősorban őértük zajlott. Az orvosok egyelőre megélnek a paraszolvenciából, bár véleményük szerint ennek mértéke a kilencvenes években folyamatosan csökken. "Megalázó, gyűlöletes elfogadni, de nem megalázóbb, mint a havi 100, amit főorvosként, a szakterületemen rendszeresen publikáló egyetemi tanárként kapok" - mondta a SOTE egyik orvosa. Mást gondol a paraszolvenciáról az Egészségügyi Minisztérium: Gógl Árpád miniszter tavaly bizottságot állított fel, amelynek az egészségügy egyik leghomályosabb területét kell feltárnia. Az orvosok szerint ez lehetetlen: senki nem fogja bevallani, mennyi pénzt fogad el, ezért a bizottság felállítása szerintük egy, a szavazóknak tett gesztusként értékelhető.
Erkölcsi nullák
A magyarországi négy egyetemi klinika közül legnagyobb SOTE orvosaira hármas teher hárul: az intézményekben a gyógyítás mellett oktatás és tudományos kutatás is folyik, az orvosoknak rendszeresen előadást kell tartani, szakmai továbbképzéseken részt venni és naprakésznek lenni a szakirodalomból. Mindezért cserébe feleannyi pénzt keresnek, mint egy vidéki közkórház orvosai. Ez utóbbiak többségének ugyanis sikerült kigazdálkodnia az idei 16 százalékos béremelést. A SOTE 1998-as másfél milliárdos likviditási hiányának okát senki nem tudja pontosan: az egyetem vezetése szerint ez kisebb részben a belső gazdálkodás és ellenőrzés hiányosságaival, nagyobb részben a kedvezőtlen makroszintű szabályozással magyarázható. Az egyetemi klinika évi 18 milliárd forinttal gazdálkodik: fenntartója az Oktatási Minisztérium és az Országos Egészségbiztosítási Pénztáron (OEP) keresztül az Egészségügyi Minisztérium; évi egymilliárd forint körüli bevételre számíthat még az intézmény a külföldi hallgatók tandíjából. Az Oktatási Minisztérium 1999. február elején 4,3 százalékos béremelést biztosított az intézménynek, ez 40 és 2700 forint közötti összeget jelentett. Az egészségügyi tárca a múlt évhez hasonlóan beígért 13 százalékos bérfejlesztést az OEP-n keresztül teljesítményarányosan kívánta elosztani, pedig ez az összeg a SOTE-n béremelés nélkül már tavaly is hiányhoz vezetett.
A hiány miatt március óta kincstári biztos felügyeli az egyetem gazdasági működését, július elsejével pedig felmentették Bamberger Máriát, a SOTE gazdasági vezetőjét, mert nem sikerült hatékonnyá tennie az egyetem gazdasági irányítását. Az egyetem vezetése egyetértett ugyan azzal, hogy az intézmény gazdasági helyzete tarthatatlan, ám elítélték a munkavállalók sztrájkját. Romics László rektor a tévében gusztustalannak és az egyetem nevével való visszaélésnek minősítette a munkabeszüntetést. Szerinte az sérti például a röntgen előtt derékfájással egy órát várakozó idős asszony jogait. A MaNcs és más médiumok által megkérdezett betegek egyöntetűen támogatták a sztrájkot.
Pontvadászok
Egy adott sebészi beavatkozásért a SOTE ugyanazt az összeget kapja, mint egy városi kórház, holott a műszerezettség, a szaktudás és a válsághelyzetben levő beteg jóval többe kerülnek. A SOTE a csúcskórház: ide kerülnek a legsúlyosabb betegek, akikkel a mezei kórházak már nem tudnak mit kezdeni. Egészségügyi rendszerünk viszont nem ismeri el a többletteljesítményt. A kórházak megélhetésért folytatott harcának megkeserítője a "homogén betegségcsoport" (hbcs). Az egészségbiztosító a nyújtott szolgáltatást a teljesítményfinanszírozás elve szerint a hbcs pontrendszere alapján jutalmazza. A betegségeket azok bonyolultsági foka, műszer- és szaktudásigénye alapján tipizálták: ha egy mandulaműtét mondjuk 1 egység, akkor egy vakbél 1,2; egy szervátültetés 26 pontot, ennek megfelelően pedig nagyobb pénzösszeget ér. Az orvosoknak veszettül kell harcolniuk a pontokért: az alulfinanszírozott egészségügyi intézmények gazdasági érdeke megköveteli, hogy a kórlapokon minél súlyosabbnak tüntessenek fel egy betegséget, vagyis hazudjanak. Az orvos tehát kidobja a beteg sima vakbelét, a kórlapon viszont szövődményeket, másodlagos gyulladást vagy a vakbél kacskaringósságát dokumentálja. Így a vakbelessel tudja finanszíroztatni a szomszéd ágyon fekvő, drága csövekre kötött néni gyomorrákját. Legalábbis a közkórházban. Az egyetemi kórházakba, így a SOTE-ba ugyanis kizárólag az utóbbi, máshonnan felküldött esetek kerülnek, ahol nem lehet sakkozni a pontokkal. Különben is, ha 600 milliárd forint van az egészségügyi kasszában, hiába duplázza meg a kórház a pontjait, az összeg azzal felérecsökken, azzal kevesebb bevételhez jut. Minél jobb tehát egy kórház, annál több pontot vadászik be, és annál inkább inflálja a pontok árát.
A hbcs-pontok alapján befolyt összeggel ráadásul nem úgy gazdálkodik a kórház, mint egy vállalat, amely szabadon rendezi kiadását: egy kórház esetében 30 százalék szükséges az épület-, műszer- stb. fenntartásra, 60-70 százalék pedig a közterhekre és a bérekre. Míg a vállalat a piaci viszonyokhoz igazodva változtatja dolgozói létszámát, addig a kórházak ragaszkodnak az utolsó portás néni kifizetéséhez is, mondván, ők gyógyító intézmény. Ha pedig a béreket jobban emeli, mint amennyit a bevételek lehetővé tesznek, akkor csődbe kerül a kórház, vagy nem tudja megvásárolni a betegeknek szükséges gyógyszereket. Vagy nem tud betegeket fogadni. Előfordul ugyanis, hogy az orvos szakmai ismeretei alapján szívesen átvenné a beteget, a gazdasági kényszer azonban visszatartja: ilyenkor átballag a problémát megoldani nem tudó kórházba, ahol ugyanúgy rendelkezésre áll a műtéthez szükséges műtő, vér és eszköz, csak az orvosi agy hiányzik.
Tavaly nyolc kórház került a csőd szélére, mert adóssága meghaladta az évi működési költségvetés 25-50 százalékát. A SOTE még nincs ilyen rossz helyzetben: szinte az egyetlen fővárosi kórház, ahol a dolgozók időben megkapták a 400 millió forint ügyeleti díjakat. Mint utólag kiderült, ezt rosszul tették: a központi költségvetés segített rendezni a kórházak munkavállalóikkal szembeni elmaradásait, és kifizette helyettük a pénzt. A jófiúként eljáró SOTE-nak viszont jelentős belső hiányt okozott a jogszerű díjkifizetés. Az egyetem vezetése által is bevallottan konzervatív, nehézkes és kevéssé hatékony gazdasági irányítást jelzi, hogy az egyetemnek esze ágában sem volt kisajtolni a pénzt az államtól, azt a SOTESZ kezdeményezte. Az állammal szemben félénk szűzlányként viselkedő SOTE ugyanígy nem követelte a még 1997-ből elmaradt, a szervátültetésekért járó tízmilliókat. Tulassay Tivadar rektorhelyettes szerint át kell gondolni bizonyos egyetemi intézmények fenntartását, így a SOTE szántóföldjeinek, sporttelepeinek, bölcsődéjének, óvodájának vagy nővérszállójának további működtetését. Berki Zoltán, a SOTESZ titkára viszont úgy véli, ilyen alacsony bér mellett az egyetem nem engedheti meg magának, hogy megvonja a szociális szolgáltatásokat a dolgozóktól. Berki szerint amennyiben nem sikerül megegyezniük a 13 százalékos béremelésről, úgy egész napos sztrájkot szerveznek.
Kökény Mihály volt egészségügyi miniszter szerint a SOTE nem várhatja el az államtól, hogy az mindent megadjon neki, csak mert ez a legnagyobb és Semmelweis nevét viselő kórház. Kökény szerint a kórházak azonos finanszírozási feltételek mellett működnek, és más intézményeknek sikerült végrehajtaniuk a bérfejlesztést. Hasonlóan vélekedett egy sajtótájékoztatón Pusztai Erzsébet, az egészségügyi tárca politikai államtitkára: szerinte a SOTE a múlt év azonos időszakához viszonyítva az idén 47 százalékkal több pénzt kap a súlyos betegek ellátásáért. A szakszervezet által követelt 13 százalékos béremeléshez szükséges 600 millió forintot a tárca nem tudja előteremteni, de megvizsgálja az intézmény működését.
Csillag István, a Pénzügykutató Rt. igazgatója szerint szerencsésebb lenne, ha orvosok helyett menedzserek irányítanák a SOTE-hoz hasonló nagy intézményeket. A magyar egészségügyi intézmények többsége ugyanis nem szokott hozzá a megváltozott piaci viszonyokhoz. Csillag szerint a teljesítményfinanszírozással az állam végre nem az intézmény egészére, hanem a betegre adja a pénzt, ezért az orvosoknak versenyezniük kell a betegekért. "A magyar egészségügyben sokáig hittétel volt, hogy az egészségmentés piacmentes tevékenység: az állam látja ugyan az intézmények közti különbségeket, de megkülönböztetés nélkül gondoskodik róluk. Ma hiába van verseny, az intézmények gyakran nem képesek kapacitásukat a ténylegesigénybevételhez igazítani" - mondta Csillag István. Leginkább így van ez a fővárosi egészségügyi intézményeknél: egyes kórházak kihasználtsága alig 40-50 százalékos, a fenntartási költségek viszont magasak. A gyermekosztályok általános 50 százalékos kihasználtságát (a SOTE-é ennél magasabb) a fenntartók például azzal indokolják, hogy egy esetleges szalmonellafertőzés esetén szükség van az összes ágyra. "A többletkapacitásokat a versenytagadás miatt nem engedik átstrukturálódni; minden intézménynek megvan a védőszentje. Ahogy a BM-intézményeket a Belügyminisztérium védi, úgy a SOTE-t az egyetemi státusa, még akkor is, ha a hbcs-pontok alapján a kórház teljesítménye közepesnek tekinthető."
Vigéckedők
Európában Magyarországon a legalacsonyabb a várható élettartam, és itt most ne Hollandiára vagy Németországra gondoljunk. Csehországban és Szlovákiában 1990-1995 között húsz, Lengyelországban tíz százalékkal csökkent a 45-55 éves férfiak halandósága, nálunk ugyanezen idő alatt tíz százalékkal nőtt. Ahogy azt Vári István szociológus a Magyar Hírlapban írja, a volt szocialista országok az egészségügyben bevezetettrészleges reformokkal néhány évalatt jelentős javulást értek el. 1995 óta kismértékű javulás figyelhető meg nálunk is: két százalékkal nőtt a 45-55 éves férfiak várható élettartama. Egyedülálló férfiaknál ez az adat mindenesetre továbbra is kilencszer rosszabb, mint családban élő kortársaiknál.
A 350 milliárdos magyar egészségügyi költségvetés vásárlóereje alig több, mint az 1990-esnek a fele: egy kórház a bevételéből feleannyi Kalmopyrint tud venni, mint 1990-ben. Kupcsulik Péter, a Magyar Orvosi Kamara elnöke szerint egy átlag európai lakosra tízszer több pénz jut, mint egy magyar lakosra, az egészségügy GDP-hez viszonyított aránya pedig - az egyesült államokbeli 15 százalékhoz képest - nem éri el az 5 százalékot.
Az OECD tavalyi statisztikái szerint viszont az egészségügyre fordított összegek GDP-arányosan 6,5, az ENSZ adatai szerint pedig 8,8 százalék körül mozognak. Ez utóbbiból 6 százalékot tesz ki az OEP bevétele, 1 százalékot a központi költségvetés, illetve az önkormányzatok, továbbá 1,5 százalékot a lakosság gyógyszer- és más jellegű hozzájárulása.
Béki Gabriella, az SZDSZ egészségügyi szakértője szerint át kellene gondolni a co-payment elvét, vagyis a lakosság nagyobb mértékben járuljon hozzá az egészségügyhöz. Béki szerint nem nagy összegekről lenne szó: az egészségvédelmi termékdíjból alapot lehetne képezni, és ha csak a cigarettát dobozonként három forinttal terhelnék meg, máris egy 3 milliárdos állami alap keletkezne.
Nemzetközi felmérések szerint a magyaroknak a legalacsonyabb az egészségtudatszintje, későn fordulnak orvoshoz. Pedig lenne kihez: Európa-elsők vagyunk a 10 ezer főre jutó orvosok tekintetében. Még. Az orvosi egyetemekre a kilencvenes évek eleji nyolcszoroshoz képest ugyanis már csak két-háromszoros a túljelentkezés. A korábban legnagyobb társadalmi presztízzsel bíró orvosi szakma ma éppoly kevéssé megbecsült és kifizetődő, mint a kohászat. Egyre több orvos elégeli meg a túlórázós, három műszakos, túlhajszolt kórházi létet, és választja az ötször-nyolcszor magasabb fizetéssel, mobillal, kocsival, csinos titkárfiúval járó gyógyszerügynöki szakmát. "És ez nem csak a pénzről szól: egy gyógyszervállalat alkalmazottjaként nem kell naponta szembesülni a döntések következményeivel, vagy egy beteg elvesztésével. Az orvos feladja hivatástudatát, cserébe nem nyomasztja viszont az állandó felelősségtudat" - mondta Berki Zoltán.
Varró Szilvia
