Tiszai árvíz: Mindig magasabbra

publikálva
1998/46. (11. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Orbán Viktor garbót váltott és helikoptert öltött, de számos egyéb jel is nyilvánvalóvá tette: az elmúlt napokban az ország a tiszai árvízre figyelt. A mért vízszintmagasságok alapján az "évszázad árvizének" keresztelt természeti csapás elleni védekezést megfigyelni mi is vízre mentünk, legalábbis vízközelbe. A hétvége első felében Vásárosnaménynál tetőző Tisza keleti és nyugati partján jártunk, Gergelyiugornyától a jobb parton Tiszaadonyig, Aranyosapátiig pedig a másikon.

Orbán Viktor garbót váltott és helikoptert öltött, de számos egyéb jel is nyilvánvalóvá tette: az elmúlt napokban az ország a tiszai árvízre figyelt. A mért vízszintmagasságok alapján az "évszázad árvizének" keresztelt természeti csapás elleni védekezést megfigyelni mi is vízre mentünk, legalábbis vízközelbe. A hétvége első felében Vásárosnaménynál tetőző Tisza keleti és nyugati partján jártunk, Gergelyiugornyától a jobb parton Tiszaadonyig, Aranyosapátiig pedig a másikon.

Ha Vásárosnaménynál akarunk közúton átkelni a Tiszán, előbb a Krasznán visz át a híd, majd az összetartó folyók közös árterén át folytatódik, s ér Gergelyiugornyára. Szombaton itt mindenesetre nem lehetett különbséget tenni a két folyó közt, összefüggő víztenger fogadott.

Tisza-parti

vizsgálódásunk innen indult, Ugornyáról, ahol a Tisza-híd alatti kisebb beépített térség, a tucatnyi házból álló Kis-Mada nevű rész volt kritikus helyzetben. Az ártéren (az "igazi" gáton belül, melyen a Tiszaszalka felé tartó közút vezet) álló házakat egy kisebb töltés védi, melynek magassága úgyszólván egy szinten van a szombat reggel 946 cm-en tetőző folyó vízszintjével. A hídon átkelő tehát, miután megtapasztalta az árvizet magát, itt szembesülhetett először a védekezés gyakorlatával. Bábeli forgatagba futottunk.

Délelőtti érkezésünkkor a körülbelül százlépésnyi töltés magasságát a nyúlgát ("kötésbe" rakott homokzsákok) segítségével már a megfelelő szintre hozták, és az átszivárgások elleni küzdelem folyt. Nagy erőkkel, minimum. Ám a munkavégzés rendszerének, struktúrájának feltérképezése sokáig erőnket meghaladó feladatnak tűnt.

Forgalomirányító rendőrök, saját bevallásuk szerint ugyanezen igyekvő, nemzetiszín karszalagos (diszkrét délelőtti viselet gyanánt gumibotot öltő) polgárőrök és nagyszámú bámészkodó között a tettre készebbek homokzsákok töltésével és a "kisgát" aljában való elhelyezésükkel múlatták az időt. Az átfolyások lokalizálását és a töltés megerősítését egyként szolgáló homokzsákfektetést helyi önkéntesek végezték, egy hozzáértő vállalkozó irányításával. A vállalkozó képviselő-testületi tag is egyben, a munkagépeken és az IFA-kon az ő nevével találkoztunk később ("Gergely és Társai Termék Előállító és Szolgáltató Bt."); mint a MaNcsnak elmondta, a vízügynek számláz majd, ha eljön az ideje.

Mégis volt némi falunapjellege az eseménynek. Senki sem félt, még a közvetlenül érintett pár ház lakói sem, vagy csak ott és akkor, ahol és amikor senki sem látta őket, a hangulat derűsnek volt mondható, azonképpen az időjárás is, mely úgyszólván a kegyeibe, de ezt most inkább hagyjuk. Az ottlakók megkapták ugyan a kilakoltatási végzést, ám nem költöztek ki, noha többségüknek csak a pár utcányival odébb lakó hozzátartozóikig kellett volna menni. Ellenkezőleg, amazok jöttek ide, segíteni tettleg és lélekben. Persze a hozzátartozókon és a helyi erőkön túl is busznyi segítségek érkeztek szinte folyamatosan. Krumplileves főtt, s a veszett folyó bukásra állt, ám nem rajta múlott, a Tisza megdöntött minden rekordot, de semmi mást. 1970-ben némileg kevesebb víz okozott sokkal nagyobb katasztrófát, s arról nem is feltétlenül a Tisza tehetett, a Romániában megnyitott tározókból a Szamos "húzta meg" a folyót. Elég az hozzá, hogy a régi vízszintmércét most megfejelték egy méteres bottal, amiből csak nagyon kevéske látszott ki, ha nem mutatja valaki, tán észre sem vesszük. Ezzel együtt a tetőzés óta nyilvánvaló, nem a víz rekordmagassága, hanem a földművek állapota okozhat valódi gondokat. Folyamatosan figyelni kell a gátakat, hol jelentkezik újabb átfolyás, vagy a már meglevőknek nem zavarosodik-e el a vizük. Amíg tiszta, nincs különösebb vész: csak a talajvíz tör föl a nagy nyomás okán, vagy a töltés "szűri a Tiszát" - ez attól függ, éppen kivel beszélünk, nem lehet minden újságíró mellé vízügyi szakembert állítani. Ám ha elzavarosodik, az azt jelenti, hogy a talajszerkezet drámait változott, már nem áll ellen, a folyóvíz viszi át rajta hordalékát, s ha nem erősítik meg sürgősen, földobja a gátat, ha tetszik: letépi láncát.

Ilyenformán a tetőzés óta az idő a legnagyobb ellenfél. Ha normális idő alatt levonul az ár, megúsztuk, ha soká kitart, elmállasztja a gátat, s minden elúszik. Egyébként a gátnak mindig egy méterrel kell magasabbnak lennie, mint az addigi legmagasabb vízszint. Tehát ha a mostani vészhelyzet elmúlik, újra ki kell menni a gátra, építeni, magasítani. Rendesen, hogy bírja.

Emberek a gáton

Vásárosnamény alatt a Szamos, a városon belül a Kraszna ömlik a Tiszába. A város, bár Szabolcs szélén fekszik, szívében beregi. A történelmi Magyarországon Bereg vármegyéhez tartozott, és sok mindent látott. A Lónyaiak ősi fészke, 1703. július 18-án épp a Lónyai-kastélyban adta ki II. Rákóczi Ferenc a nevezetes első pátensét, a szabadságharc alapvető okmányát, melyben fegyverbe szólítá a megye nemességét.

Szombat délután nekünk úgy tűnik, a most fegyverbe (lapátra, traktorra, homokzsákra) szólítottak a nemzet. Gumicsizmás nemesség, minta a hazának. Így tudják, ezt ők is, minden gesztusukat áthatja a küldetéstudat, tudják rajtuk áll vagy bukik minden, nem csak a magukét védik, bárha nincs az a gátszakadás, amely Budapestig elérne. Mások, érdemesek és érdemtelenek sikereit, mintha csak a postára szánnák, rakják fehér, sohasem rothadó zsákokba itten. Vigyázat, törékeny!

Vásárosnaménytól néhány kilométerre északra, a folyó partján dolgozik a Naménytól Lónyáig tartó szakaszvédelem agytrösztje és operatív központja. Akit Kálmándy Zoltánnak hívnak, vízügyi szakember, és egy a szivattyútelep meg a gát tövében megbúvó tornácos neoklasszikus parasztházban székel, egy - a teremben fesztelenül közlekedő, a lámpából a padlóra, a padlóról a karnisra mászó - kisegérrel egyetemben. Mi vasárnap hajnalban beszéltünk vele, Kálmándyval, meg néztük kicsit, hogy mit csinál - akkor, amikor a folyó épp ezen a szakaszon tetőzött. Harmadik napja jött el otthonról és irányította a védelmet: hozzá futottak be az információk, és ő rendelkezett arról, hogy a vízügyesek hova szálljanak ki a közvetlen veszélyt elhárítani. Õ osztotta el a fáklyákat, és rendelt homokot a közeli bányákból, rögzítette a vízállásjelentések legfrissebb adatait, mondta meg, hogy hova hány ember kell; ő találta ki, hogy hova és mikor menjenek a polgári védelmisek meg a katonák, és ő tartotta a kapcsolatot az árvíz elleni védekezést irányító és Nyíregyházán székelő stábbal. Mindehhez egy bumfordi fekete (tekerős), egy piros (tárcsás), és egy modern (mobil) telefon állt a rendelkezésére. Az előző saccra az ötvenes, a középső a hetvenes évekből ragadhatott itt. A mobil végig néma maradt. Akárcsak a rádió: az éteren leadott segélykéréseire - ott-tartózkodásunk ideje alatt legalábbis - nem válaszolt senki. Kálmándynak nincs titkárnője, talán nem is lehetne; néhány segítő bóklászott körülötte, ők hajtatták végre utasításainak egy részét. Hosszú percekig néztük, amint egyszerre két vonalon telefonált, cigarettáját nem sikerült meggyújtania. "Most indulnak a jelenségek, és sajnos tömegesen", mondta valakinek, "szóljatok a polgármesternek, hogy kerítsen valami pihenőt az embereknek", mondta másvalakinek, egy harmadik illetőnek a védőitalokról szólt néhány szót. (A jelenségek alatt a beavatottak átfolyásokat, szivárgásokat, buzgárokat értenek.) Arról, hogy a gátakon mi a helyzet, hogy hol kezdett szivárogni a töltés oldalából a víz, a járőröző helyiektől, a segítségükre az ország minden tájáról érkezett vendég gátőröktől, az önkéntesektől, esetleg a polgármesteri hivataloktól értesült. Vagy nem: az információknak szükségszerűen csak egy része juthatott el hozzá.

Arra a meglehetősen hülye kérdésünkre, hogy hol a legkritikusabb a helyzet, lakonikusan csak annyit válaszolt, hogy mindenütt. A Tisza ekkor már nem emelkedett tovább: az iszaptól szennyes víz néhány centivel a töltés teteje alatt hullámzott. A gátak viszont bárhol átázhattak. És át is áztak. Kálmándy kevés szakemberrel rendelkezett: a lényeg az, hogy a kevés szakember, akik a homokzsákok szakszerű elhelyezését tudták irányítani, a megfelelő időben mindig a megfelelő helyen legyen. Akkor nem lehet nagy baj, nyugtatott minket meg magát a szakember.

A szivattyúteleptől Tiszaszalka és Tiszavid felé indulva, a műút a gát aljában visz úgy másfél kilométer hosszan. Az egy kilométer széles, irdatlan víztömeg három-négy méterrel az utazók feje fölött vándorolt észak felé.

Irracionálisan vékonynak tűnt az a földcsík, ami a megáradt folyót a töltéstől keletre fekvő falvaktól elválasztotta.

A keleti part

A Naménytól északra fekvő községek közül Tiszaszalkán, Tiszaviden és Adonyban jártunk. A helyiek mindenütt nagy erőkkel ácsorogtak a gátakon. Szalkán vízügyest három órával ottjártunk előtt láttak utoljára. A homokzsákokat a falusiak töltötték meg, ők járták párosával, fáklyával a kézben a gátat, hogy ha szivárgást észlelnek, fáklyát tűzzenek le mellé, a homokzsákokat odacipeljék, és megtámasszák vele a gátat. A Naményban tapasztalt búcsúhangulatnak itt már nyoma sem volt: a falusiak csöndben dohányoztak, és rettegtek. Valaki arról számolt be, hogy Csapot ki kellett üríteni, és hogy a folyó túlpartján, Gyürénél már csak a vasúti töltés fogja a vizet - mindkét információ később többé-kevésbé pontosnak bizonyult. A szalkaiak ekkor már mindent megtettek, amit megtehettek, és ez nem volt sok. A homokzsákok szép rendben sorakoztak. A többi, úgy tűnt, szerencse dolga. A falusiak várakoztak, és a víz meg a szárazföld találkozásánál leszúrt botokat figyelték.

Fél centit apadt.

Vagy mégsem.

Arra a kérdésünkre, hogy mi a teendő akkor, ha átszakad a gát, senki nem tudott pontos választ adni. A polgármesteri hivatalnak elvben rendelkeznie kéne valamiféle menekítési tervvel, ám tény, hogy az emberek erről édeskeveset tudtak. Menekültek volna, leginkább arra, amerre látnak. Szalka adott esetben szerencsésebb, mint a szomszéd falvak, mert valamivel magasabban fekszik náluk ("a kerecsenyi templom tornya olyan magasan van, mint a mi templomunknak a küszöbe", magyarázta a MaNcsnak egy atyafi; "no jó, a lépcsője - vagy a létrája", viccelte el aztán), és sok függött volna attól is, hogy hol szakad át a gát. Mindenesetre a folyótól keletre fekvő beregi falvak lakói szükségképpen csak Ukrajna felé vehették volna az irányt: a határon fekvő kászonyi hegyre például. Ám ebbe az eshetőségbe szemlátomást senki nem akart belegondolni.

Ki fizeti a révészt?

Az adonyi gáton a révállomáshoz vezető útnál gyűltek össze a helyiek. A gát túloldalán, ott, ahol a gátról a rév felé vezető kövesút beleveszett a vízbe, három ifjú rendőr csevegett halkan egymással, meg egy gumicsizmás, idősebb férfi - a révész - mérte a vízállást. A kövesút mentén villanyoszlopok sorakoztak, messze bent a vízben, fehér fényük megvilágította az árteret és a folyót; a víz friss szaga keveredett az ázott föld meg az őszi erdő páráival. A gumicsizmás illető egy kő segítségével mérte a vízállást. Egy órával azelőtt letette a Tisza és az aszfalt találkozásához, és nézte, hogy ki nyer. A falu állt jobban: a kő és a vízszint között néhány centiméternyi nedves aszfaltcsík húzódott. "Oszt nem maga nyálazta ezt össze, ugye?", lépett a gumicsizmáshoz egy asszony, és ezen nevettek mind a ketten. Aztán a férfi egy kicsit beljebb rúgta a követ.

Egy faluval odébb, Tiszavid templomterén, a folyótól két-háromszáz méterre éjjel egykor traktorok meg homokkal megrakott utánfutók álltak. A téesz és a helyiek gépei, amelyekről a homokot a helyiek asszonyai és gyermekei töltötték homokzsákokba, szemlátomást pánik közeli állapotban. A tér magasságában a töltés erősen szivárgott, a köztük húzódó kukoricás talaja pedig annyira felázott, hogy semmilyen járművel nem lehetett megközelíteni: a vízügyesek ezt meg is tiltották, mert a töltés nem bírta volna ki a rezgéseket. A szivárgásnál, a fáklyák fényénél három férfi vizsgálta a töltésből csordogáló patakocskát. Még tiszta volt: még mindig csak a talajvíz jött fel, és nem a Tisza. A csermely körül homokzsákok támasztották a gátat. A három férfiből kettő helybeli volt, a harmadik, a szótlan, tán Szegedről érkezett gátőr. Amikor kettejüket arról faggattuk, hogy van-e biztosítás a házukon, azt felelték: árvízkárra itt nemigen lehet biztosítást kötni. És ő, mondta a fiatalabb, ha lehetne, sem engedhetné meg magának. Rokkantnyugdíjas tudniillik. Sórakodással kereste a kenyerét az egyik helybéli vállalkozónál, míg gerincsérvet nem kapott. Konkrétan kilencven forintos órabérért. A felesége munkanélküli, havi huszonötezerből tartják el két gyermeküket; ha az önkormányzattól nem kaptak volna segélyt, az egyiket nem tudták volna beiskolázni. Munkalehetőség nemigen van a környéken. Elmenne napszámba ezer forintért, de annyit nem fizetnek: a határon túlról jövők hétszázért is vállalják. "Most rájuk haragudjak? Azok is magyarok." De azért kicsit haragudott.

Harmadnapja kint a gáton, nyolcóránkénti váltásban járőröznek meg pakolják a homokzsákokat. Vasárnap reggel kilenckor szóltak a vízügynek, hogy a töltés mögött gyűlik a víz, de a vízügyesek azt mondták, hogy csak esővíz (harmadnapja nem esett), és elmentek. Egy járőrnek egy elemlámpa jut. Senki sincs, akire számíthatnak, csak saját maguk. Hallották a rádióban, hogy katonák segítik a mentést, látni még egyet sem láttak. Tudják azt is, hogy Orbán helikopterre szállt.

"Nézzék csak", búcsúzik tőlünk az ifjú rokkantnyugdíjas, és a vízszintet mérő botjára világít. "Egy centit apadt. Nekünk ez a legnagyobb örömünk. És csak ebben bízhatunk."

Utazás a fekete mélabún

Magyarország bármikori felfedezői nem lehettek túlságosan boldogok, alighanem sohasem. A tiszavidi templom tövében éjfélkor homokzsákokat töltögető asszonyok és gyerekek kérdésére: "hol vannak a katonák?", először úgy hittük, csak költői válasz (a költői kérdés mai megfelelője, nem felel semmire) adható.

Volt persze prózai is.

De azért át kellett autózni a túlsó partra. Naménynak kerülve, letűzött fáklyák végtelen sora mellett húzott fekete kocsink, jött velünk a sógyári kilencven-százötven forintos órabérek, a hétszáz forintos napszámok híre, Magyarország felfedezése, valami kínos fémes íz, hogy vissza kell térni, majd békeidőben is egy szóra, tűzze a kalapjára bokrétának, a megoldott kosovói helyzet mellé közvetlenül, akit illet.

Aranyosapátiban a műút mellett virrasztó helyiek megmondták aztán: a katonák köszönik, itt vannak, érkeztek úgy este tíz tájt, néztek egy kicsit, majd bekvártélyoztak a tornaterembe, és megpihentek. (Az országút keleti oldalán már a Tisza csobogott.) A helyiek verziója szerint saját magukon kívül nemigen segített nekik senki; szót ejtettek viszont némi számlákról, amiket - úgy sejtik - a honvédség állít majd ki az önkormányzatnak. Pedig, így az aranyosapáti védők, elkelne mégis az őrjárat a gáton, lesni lámpással a jelenségeket. (Tény, ami tény: szombaton és vasárnap éjjel Tiszaadonytól idáig kerülve, a gátakon dolgozó katonával nem találkoztunk, csak az országúton haladóval. A hírek szerint a honvédség ekkor épp máshol, a folyó felső folyásán segített. Meg a tévéhíradókban.)

Pedig Újkenéz felé a víz kilépett a kövesútra, kilométeres hosszban fél méter magas, az útátjáróig a vasúti töltés fogja csak a szennyes árt, onnan meg amúgy is az a gát. De nem lehet autón csak Kisvárdának kerülve eljutni a szomszéd faluba. Volt kinn a pályamester, reméli csupán, hogy az ürgejáratokban nem mossa a víz annyira alá a töltést, hogy megrogyjon, hogy átszakadjon. Ürge az ürgének tán nem vájja ki a földművét, kacsint a némiképp átázott gátőr, és neve elhallgatását kéri. Akár egy faluval odébb, a gyürei gáton, hol a helyi véderők hazaijából vaskos viccek közt falatozó gyerekképű rendőr szólna: tessék már nem fotózni, nincs rajtam sapka, még ha lenne is büntetnék, szolgálatban leülni sem szabad. Tart valamitől, noha menten tucat tanúja lenne: ülve vagy falva, még sapkátlan is valódi szolgálatot teljesít, ezek itt vele nincsenek egyedül, úgy segít, ahogy helikopterről senki se.

Lapzártánkkor, negyvennyolc óra múltán, a töltés még áll, a vasút rendben, esemény nem történt, csak odaát. Abban a másik országban, bús düledékein Husztnak.

Bojtár B. Endre

Makai József

Turcsányi Sándor

publikálva
1998/46. (11. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra