"Ugyanaz a kényszerképzet" (Tariq Ragi szociológus, bevándorláskutató)

szerző
- bbe -
publikálva
2000/48. (11. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Előadásában az idegen, a külföldi franciaországi képéről, az idegenekről a többség által alkotott sztereotípiákról beszélt. Az első idegen a modern Franciaországban a zsidó volt...

Magyar Narancs: Előadásában az idegen, a külföldi franciaországi képéről, az idegenekről a többség által alkotott sztereotípiákról beszélt. Az első idegen a modern Franciaországban a zsidó volt...A múlt hét végén a gyűlöletbeszédről szervezett konferenciát a Friedrich Ebert Alapítvány és az ELTE Szociológiai Intézete. Interjúalanyunk egy párizsi tudományos intézetben kutatja a franciák és az - elsősorban iszlám hitű és kulturális hátterű - bevándorlók kapcsolatát, a többség és a kisebbség viszonyát, a bevándorlók beilleszkedésének esélyeit és buktatóit Franciaországban.

Tariq Ragi: ...aztán jött az olasz, aztán a lengyel, aztán a spanyol, aztán a portugál, aztán az arab vagy inkább a Maghreb-övezet lakója, és utánuk, mostanában, a török következik. A sztereotípiák történeti vizsgálata során azt láttuk, hogy az először a "zsidóról" megalkotott képet vetítették rá a többi bevándorló nemzetiségre is. A zsidót a francia társadalom egy része a forradalom táján tolvajként, gettólakóként érzékelte és ábrázolta, aki nem akar franciául megtanulni, ellensége a beolvadásnak a francia társadalomba, viszont jól bánik a késsel, agresszív, és titkos terveket sző arról, hogy hogyan szerezze meg a hatalmat a francia társadalom fölött, illetve hogy hogyan tegye tönkre, pusztítsa el. Később szinte pontosan ugyanezekkel a sztereotípiákkal írták le az olaszokat, majd sorban a többi migráns nemzetiséget is az elmúlt kétszáz évben. A századfordulón általános volt a félelem, hogy Franciaország elzsidósodik. Hogy zsidó köztársaság lesz. Most, amikor egy új mecset épül valahol, szó szerint ugyanez a kényszerképzet termeli magát újra: ha nem vigyázunk, Franciaországból iszlám köztársaságot csinálnak a muzulmán bevándorlók.

MN: Ezek a sztereotípiák térben is állandóak?

TR: Különféle vidékeken vizsgáljuk az egyes bevándorló etnikai csoportok és a franciák távolságát. A földrajzi hovatartozástól majdnem függetlenül ugyanazok a sztereotípiák alakulnak ki a többségi nemzetben az idegenekről, és ezek a sztereotípiák a forradalom óta jóformán változatlanok. De persze nem kizárólagosak, és főként nem osztja és nem is osztotta őket egyforma mértékben minden francia. A francia politológusok úgy tartják, hogy a külföldiek integrációja nem az egész Franciaországhoz történt. Ezt a két Franciaország háborújaként szoktuk emlegetni. Két hagyományról van tudniillik szó, amelyeknek a nyomai már nagyon korán megjelentek. Az egyik a frankokra, a másik a gallokra hivatkozik: az első egyfajta tisztaságot, a vér tisztaságát emeli ki - a nemzet határainak megvonásakor. Azok viszont, akik a gall hagyományra hivatkoznak, úgy vélik, hogy az asszimiláció igenis lehetséges, hogy a ius soli, a föld, a terület joga fontosabb, mint a vér joga. Az a döntő, hogy valaki Franciaországban él, osztozik a francia történelemben, a francia értékek egy részében. Az egyik Franciaország katolikus, a másik világi; és részben ez vetült ki az osztálymegosztottságra is. Ha a Maghreb országaiból érkező migránsoknak az elmúlt években több nehézségük támadt az integrációval, mint a húsz, harminc évvel ezelőtti bevándorlóknak, akkor az nem amiatt alakult így, mert nagyobb az őket a franciáktól elválasztó kulturális vagy vallási távolság, hanem mert a két Franciaország háborúja a hatvanas évek elejétől fogva lanyhul.

MN: Hogyan lehetséges az, hogy a többségi társadalom kiegyensúlyozottabbá válása az integráció ellen hat?

TR: A Maghreb migránsai nem tudtak integrálódni az egyik Franciaországba a másik ellenében. Pedig a Maghreb migránsai sok tekintetben franciábbak voltak a korábbi bevándorlói csoportoknál. Algéria 1820-ban Franciaország része lett. Többek között emiatt is vannak az iszlámnak komoly hagyományai Franciaországban. Csakhogy a munkásosztály immár nem olyan szervezett. A lengyel, olasz, portugál bevándorlók nem annyira Franciaországba, mint a francia munkásosztályba integrálódtak. A hatvanas évek elején az osztályalapú szemlélet lassan kezdett eltűnni, a mobilitással és a szolidaritással együtt, és az új bevándorlók egyedül maradtak.

MN: Mekkora közösségről van szó, és milyen jogokkal rendelkeznek a tagjai?

TR: A becslések négy- és ötmillió közöttire teszik a franciaországi muzulmánok számát, de ezt nehéz pontosan megmondani, hiszen a nyilvántartások csak a származás országát jegyzik fel. Bizonyos polgári jogokat nem nehéz megszerezniük, a politikai jogokat annál inkább, hisz azok nagyon erősen kötődnek a nemzetiséghez. Legelőször is egy ideig Franciaországban kell élniük. Ez általában minimum öt év, de az állampolgársághoz a büntetlen előélet is feltétel, akárcsak a megfelelő, rendszeres jövedelem. Az a marokkói, algériai, tunéziai például, aki ellen bírósági ítélet születik, kettős szankcióval néz szembe: nemcsak börtönbe kerülhet, de a büntetése után ki is toloncolják az úgymond származási országába. Ez különösen azoknak a fiatalkorú bűnelkövetőknek az esetében súlyos büntetés, akiknek nincs állampolgárságuk, viszont már Franciaországban születtek, és egy bolti lopásért egy olyan országban találhatják magukat, ahol soha életükben nem jártak.

MN: Mikortól vált akuttá ez a probléma a francia társadalomban?

TR: 1974-ben Giscard d´Estaing kormánya elhatározta, hogy megálljt parancsolnak a bevándorlásnak. De érezték, hogy ez túl durva lépés lenne, ezért úgy döntöttek, hogy csak azok számára teszik lehetővé a bevándorlást, akiknek egy családtagja - a családfő - már Franciaországban lakik. Ezeket az embereket egyébként akkor még nem bevándorlónak, hanem vendégmunkásnak tekintették, munkásszállókon, barakkokban laktak. Amikor ezek az emberek azt látták, hogy a bevándorlási kvóta a nulla felé kezd tendálni, megijedtek. Tíz, tizenöt éve Franciaországban dolgoztak, a családjuk viszont az anyaországban lakott. A helyzetük bizonytalanná vált: visszamenni nem akartak, hisz még nem gyűjtöttek elég pénzt. A kormány politikája pont az ellentétes hatást váltotta ki. A vendégmunkások lemondtak a visszatérésről, és áthozták a feleségüket, a családjukat. Ekkor váltak igazi bevándorlóvá, akik a carte de séjour-ral, a tartózkodási engedéllyel éltek és élnek Franciaországban. A gyerekeik pedig már egyre inkább a francia állampolgárság megszerzésére törekszenek.

MN: Mennyien rendelkeznek francia állampolgársággal?

TR: Körülbelül nyolcvan százalékuk kapta vagy kapja meg a jövőben a francia állampolgárságot. Ez óriási szám. A maradék húsz százalékon belül egyébként kiemelkedik az algériaiak aránya. Bennük a gyarmatosítás és a háború drámája még mindig nagyon eleven, és nem problémamentes a viszonyuk a francia állampolgársághoz.

MN: Van-e a muzulmán bevándorlóknak valamiféle politikai önszerveződésük?

TR: Ennek a feladatnak az ellátására az úgynevezett Amicalok törekednek. Azok a szervezetek, amelyeket az anyaország tart fenn és szervez. Csakhogy az anyaországról a bevándorlókban kialakult kép nem mindig pozitív. És a bevándorlók nem feltétlenül akarnak részt venni abban a játszmában, amelyben a lapokat az anyaország hatóságai osztják.

MN: Részt kérnek-e a bevándorlók a franciaországi politika alakításából?

TR: Egyelőre nem szavaznak túl nagy számban. De nyilvánvalóan a köztársasági hagyományokkal, az egyenlőség, az egyenlő lehetőségek tradíciójával rokonszenveznek, és leginkább a baloldalra, a szocialistákra szavaznak. De nem a kommunistákra. A négy-ötmillió muzulmánból mondjuk hárommillió rendelkezik állampolgársággal; ennél kevesebben vannak a szavazókorú felnőttek, és közülük is csak mintegy egyharmad megy el választani. Ez pedig nem számottevő erő.

MN: Szóba jöhet-e saját etnikai-vallási párt alapítása?

TR: Nem. Pedig logikus lenne, hiszen ezeket az embereket számos olyan sérelem éri, amelyek oka épp etnikai vagy vallási hovatartozásukból ered. De ennek pontosan az ellenkezője történik. A bevándorlók úgy vélik, hogy az iszlám pompásan integrálódhat a köztársaságba. Nem éreznek ellentmondást az iszlám és a köztársaság eszméje között, ahogy nyugodtan lehet valaki katolikus, protestáns, buddhista, zsidó vallású és hű a köztársasághoz. E tekintetben a politikai szocializáció pompásan működik Franciaországban.

MN: Hogyan fogadja a többségi társadalom ezt a fajta lojalitást?

TR: Vegyesen. Sokan úgy vélik, hogy az iszlámot be tudja fogadni a francia társadalom, miként idővel befogadta például a zsidókat is. A muzulmán közösség azonban némiképp nehezebb helyzetben van a korábbi bevándorlói csoportoknál. Az iszlám ugyanis erősen decentralizált vallás, a hívőknek nincs egyértelmű, elfogadott képviselőjük vagy szervezetük, aki tárgyalhatna a nevükben a nemzetállam intézményeivel.

MN: Vannak adataik arra vonatkozóan, hogy a többségi társadalomban mennyire erős a befogadás szándéka?

TR: A felmérések szerint a lakosság 60 százaléka tart az iszlámtól, és nem látja szívesen az országban a muzulmánokat, az arabokat. Ez óriási szám sajnos. Az összlakosság 45 százaléka véli úgy, hogy a feketék nem lehetnek igazi franciák; 20 százalékuk pedig arról van meggyőződve, hogy a francia zsidók sem azok. Minden ötödik franciának ez a véleménye. Ráadásul ezek az arányok az elmúlt nyolc-tíz évben nem csökkentek. A felmérések még egy aggasztó jelenségre felhívták a figyelmet. A század elején a munkásosztály vallást és etnikai hovatartozást figyelmen kívül hagyó szolidaritása, mely a közös kizsákmányolt és elnyomott státusból, az életkörülmények hasonlóságából, a közös szegénységből táplálkozott, segítette a bevándorlókat az integrálódásban. Ma viszont azt tapasztaljuk, hogy a távolság épp a hasonló kulturális, anyagi, szociális körülmények között élő etnikai csoportok között a legnagyobb. A társadalmi, gazdasági hierarchia alján élő franciák nehezen viselik annak a gondolatát, hogy úgy élnek, mint egy arab vagy egy fekete. És épp őket kezdik el emiatt gyűlölni.

MN: Ez, feltételezem, elsősorban a nagyvárosok vegyes lakosságú, ipari külvárosaira igaz.

TR: Igen. Ez a közeg egykor inkább kommunista szavazó volt. Mostanra viszont itt is a Nemzeti Front tarol. A francia szélsőjobb régebben elsősorban az alsó középrétegekben, a vállalkozók, iparosok körében lelt támogatókra. A kispolgárságban. Ez mára - épp a különböző etnikai és vallási tradíciók közelsége miatt - megváltozott. De az etnikai gyűlöletnek nem csak ezek a melegágyai. Vidéken, azokban a falvakban, amelyek lakói csak mutatóban látnak migránsokat, a két csoport között szintén nagy a távolság. Ebben a közegben is nagyon erős a Le Pen-féle szélsőjobboldali Nemzeti Front. A félelmet ezekben az emberekben a sajtóban látott képek gerjesztik, és épp azért szavaznak a szélsőjobbra, hogy az arabok meg a feketék soha ne is tegyék be a lábukat a falujukba. Rémképekkel hadakoznak.

MN: Milyen magatartásformák alakultak ki a bevándorlók közösségében a francia állammal vagy társadalommal szemben? Az asszimiláció lenne a céljuk?

TR: A második világháború után sok portugál vándorolt be Franciaországba. Elsősorban építkezéseken dolgoztak, és az a pozitív kép alakult ki róluk, hogy kvázi a két kezükkel segítenek Franciaország újjáépítésében. Ráadásul katolikus országból jöttek, hasonló nyelvet beszélnek, fehérek, külső jegyeikben nem különböznek a franciáktól. Mármost az arabok láthatóak. Egyesek szerint túlságosan is láthatóak, ami csak erősíti a "barbárok inváziójának" kényszerképzetét; az egyéb különbségekről már nem is beszélve. Ehhez képest a franciaországi portugálok a legszervezettebbek etnikai-nemzetiségi alapokon. Nekik van a legtöbb kulturális szervezetük, egyletük, sportegyesületük. Megteremtették a maguk kulturális miliőjét, és erről nem is akartak vitába bocsátkozni a többségi társadalommal. Az arabok viszont azt várják el a francia társadalomtól, hogy segítse az integrációjukat, hogy állami szinten tárgyaljon velük az identitásukról. Például arról, hogy lehessen muzulmán iskolarendszer Franciaországban, éppúgy és éppen azért, ahogy és amiért vannak katolikus vagy zsidó iskolák is. De az asszimilációt nem akarják. A kulturális és vallási identitásukat nem akarják feláldozni a franciává válásért, mert azt gondolják, hogy jó franciák lehetnek e nélkül is.

- bbe -

szerző
- bbe -
publikálva
2000/48. (11. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra