Bálint András: Igazi színházi ünnepség volt, úgy hiszem, gyönyörű és fölemelő, meg aztán nevettek is néhányszor az ott lévők. Harminchárom magyar színész mondta el Petőfi Levél egy színészbarátomhoz című versét, a legnagyobbak mellett két főiskolás tanítványom, néhány vidéki és határon túli kolléga; öt drámaíró - Göncz Árpád, Hubay Miklós, Szakonyi Károly, Hamvai Kornél és Békés Pál - mondott köszöntőt, levetítettek egy-egy rövidfilmet az épületről és régi magyar színészekről. Negyven percig tartott az egész, politikusi beszéd nélkül. Olyan volt, mint amilyennek magát a színházat képzeljük el, megható és mulatságos, nem fárasztó és nem nagyképű.
Magyar Narancs: Valami ilyesmi lenne a leendő Nemzeti stílusa?
BA: Valószínűleg az az ízlés, amivel én rendelkezem, uralkodni fog, de nem tudom elképzelni, hogy egyetlen stílusa legyen a Nemzeti Színháznak. Ha azonban az előadások után is olyanokat hallok majd, mint erről - hogy "szíven vágott, röhögtem, és nem is volt hosszú" -, én elégedett leszek.
MN: Minek köszönhető, hogy megúsztuk az ünnepséget politikusi beszéd nélkül?
BA: A köztársaság elnöke, miniszterelnöke és kulturális minisztere helyezte el az alapkövet. Ez ugyanolyan politikusi szerep, mint amilyen politikai döntés volt az, hogy a Nemzeti Színházat föl kell építeni. Azt gondolom, bölcs döntés volt, hogy hat héttel a választások előtt egyik politikus sem szónokolt. Én olvastam fel egy beszédet annak a jelentőségéről, hogy a nemzet elkezdi építeni saját színházát, ami egy jelzés az utókor felé, hogy ez a nemzet komolyan veszi önmagát. Nagy szavakat vagyok kénytelen használni, de tényleg ez a helyzet.
MN: Miért van akkora jelentősége a Nemzeti Színháznak?
BA: Nehéz erre röviden válaszolni. Mikor épült utoljára színház Magyarországon? Ha jól tudom, a kábé húsz éve épített győrit leszámítva, a háború óta egyetlen új színház sem épült, csak felújítottak épületeket és megnyitottak pincéket, próbatermeket stúdióelőadásoknak. Százhatvan éve átmeneti helyen van a Nemzeti Színház. A Nemzeti felépítéséről 1910 óta van szó, több pályázatot is meghirdettek, ide akarták, oda akarták, mindig abbamaradt. Van tehát egy erkölcsi része a kérdésnek: legyen a nemzetnek egy saját színháza. Kettő: hihetetlenül korszerű lesz ez a színház. Műszakilag a 21. század színháza lesz, tudni fogja mindazt, amit ma Stockholmtól Bukarestig Európa-szerte tudnak a komoly színházak. A nézőtér patkó- vagy arénaszerűen, félig vagy teljesen körbe tudja majd venni a színpadot. Mindegyik helyről látni lehet majd a színpad elején álló színész zokniját - ez fontos paraméter. A 650 fős nagyterem legtávolabbi ülőhelye mindössze 19 méterre lesz a színpadtól, alig távolabb, mint a Radnóti legutolsó sora. Sokan férnek be a nézőtérre, mégis lehet benne intimitást teremteni. A harmadik szempont pedig az, hogy ez az ország kapitalizálódik, a kulturális ellátás, amelyet az "átkosban" az állam támogatott, piacosodik. Ma még az állam eltartja a színházművészetet, de nem tudom, meddig lesz ez így, remélem, az én életemben és a következő generáció életében még igen, félő azonban, hogy előbb-utóbb a francia, olasz, spanyol vagy norvég modell felé haladunk, ahol egyre kevesebb színházat tart el az állam - hát a Nemzetit mindig el kell hogy tartsa. Ha fölépítette, magas színvonalon el is kell tartania a Nemzetit mint minőségi, drámai repertoárszínházat. Amely programjában hagyományos, folyamatosan műsoron tartja a magyar dráma klasszikusait, természetesen modernül, az aznap stílusában, képi megfogalmazásában, gondolkodásmódjában. És magyar drámafesztiválokat tart, drámaírói ösztöndíjakat ír ki, igyekszik bemutatni magyar drámákat, előnyben részesíti a klasszikus, félklasszikus, modern magyar drámatermést.
MN: Lesz kisugárzása az új Nemzetinek a budapesti, hogy ne mondjuk, az országos színházi élet egészére?
BA: Azt gondolom, hogy ha jó lesz a Nemzeti, akkor attól jobb lesz a többi színház is. Remélem, hogy ha majd az Erzsébet téren valamit jól fogunk csinálni, akkor itt, a Nagymező utcában is jobban fognak játszani. Ha a kulturális színvonal emelkedik, akkor mind a szakmai, mind a közönségigény magasabb lesz. Ha az egyik épületben jót csinálnak, akkor a másikban nehezebb eladni a bóvlit.
MN: Hogyan fog megtelni estéről estére egy 650 fős nagyterem és egy 200 fős kisterem?
BA: Ez nem olyan nagy szám. Ha egy korábbi szakaszban beleszólásom van a tervezésbe, legalább kétszázzal nagyobb nézőteret javasoltam volna. Derűlátó vagyok. Közel 4,5 millió színházjegyet vásárolnak ma Magyarországon egy évben. Ez a lakosság több mint 40 százaléka. Színházba járási szokásokat tekintve európai összehasonlításban elöl vagyunk. Nyilvánvalóan eleinte a kíváncsiság fogja elhozni az embereket a Nemzetibe, az épületet megnézni, és nemcsak Budapestről, hanem az egész országból, sőt azt képzelem, hogy mindenhonnan, ahol magyarok élnek, Kassáról vagy Kolozsvárról éppúgy, mint Düsseldorfból vagy Torontóból. Szerintem csoportostul fognak jönni a Nemzetibe. A derűlátásomat arra is alapozom, hogy ez egy nagyon jó színház lesz. Annak kell lennie.
MN: Alacsonyan tartott jegyárakkal?
BA: A jegyárpolitikában a Radnóti metódusát követném. Nagy különbséget tennék az első sor és az utolsó sor jegyárai között. A Radnótiban a legdrágább jegy zenés darabra 980, prózai előadásra 780 forint; létezik egy réteg, amely ezt is olcsónak találja, amelynek a számára egyszerűen nincsen drága színházjegy. Nem árusítanám nagyon olcsón a jegyeket, de sok kedvezményt adnék diákoknak, nyugdíjasoknak, csoportoknak.
MN: Hogyan lehet elkerülni, hogy az előadások a diákközönség áldozatául essenek?
BA: Ebben is a Radnóti módszerét követném: a szervezett, vagyis csoportos nézők száma egy-egy előadáson nem lehet több a székek harminc százalékánál, és a jegyek osztásánál eleve szét kell ültetni őket, tíznél több iskolás ne legyen egy kupacban. Ha csak diákok ülnek a nézőtéren, akkor iskolában érzik magukat, és nem színházban: akkor röhögés van és botrány, láttam ilyen előadásokat.
MN: Mit tud ma arról, hogy mennyire lesz jól eleresztve anyagilag a Nemzeti Színház?
BA: Azt írtuk a pályázatban - többes számot használok, mert együtt készítettük Valló Péter főrendezővel és Csóti József gazdasági igazgatóval -, hogy nagyvonalú gesztus a kormány részéről, hogy fölépíti a Nemzeti Színházat, de ezt minden évben újabb nagyvonalú gesztusnak kell követnie, tudniillik fönn is kell tartania. Ez egy drága épület lesz. Óriási területen fekszik, tíz szintje lesz, nagyon magas közüzemi költségekkel, viszonylag sok embernek kell benne dolgoznia, tisztességes - az átlagos színházi fizetéseknél magasabb - bérért. De mindenekelőtt látványos előadásokat kell tartanunk. Emellett hazai és nemzetközi fesztiváloknak kell otthont adnia az épületnek, a fesztiválrendezés pedig drága dolog: 2001-től itt lenne a helye az Országos Színházi Találkozónak, és szeretném, ha rendszeresen szerepelnének itt a legjobb külföldi színházak.
MN: Hogyan viszonyulna a költségvetése a jelenlegi Nemzeti - a leendő Magyar - Színházéhoz?
BA: Úgy tudom, hogy a jelenlegi Nemzetinek meglehetősen magas az állami támogatása a hasonló nagyságú Víghez és Madáchhoz viszonyítva, de nem lenne igazságos ehhez hasonlítani a leendő, a mainál jóval nagyobb Nemzeti Színház költségvetését.
MN: Pályázatában, nyilatkozataiban említette bizonyos - részben csak a színháztörténetből ismerhető - nemzeti színházi hagyományok folytatását. Mit jelent ma Paulay Ede, Hevesi Sándor, Németh Antal vagy Major Tamás öröksége?
BA: Voltak időszakok a Nemzetiben, amikor egy-egy erős személyiség irányította a színházat, szemben azokkal a korszakokkal, amikor színészoligarchák, nagy magyar színházi bölények konfliktusaiból álltak elő patthelyzetek. Nagy egyéniség volt Paulay Ede, az első magyar színházművész, aki a rendezést komolyan vette, ő mutatta be a Tragédiát, s a színháztörténet szerint igazgatása néhány évében európai színvonalon állt a Nemzeti. Hevesiről többet lehet tudni, könyveket írt, magam is többekkel beszéltem, akik személyesen ismerték: ő is erősen európai kötődésű színházi művész volt. Németh Antal szintén az európai színház felé mozdult, s ő volt az első, aki igazán látványban is gondolkodott. Az 50-es években, Major Tamás idején, aki nemcsak zseniális színész, hanem ravasz politikus is volt, vitán felül a Nemzeti volt a legjobb színház, erről már személyes élményeim is vannak, de nagyon fontos nekem Zsámbéki Gábor és Székely Gábor méltatlanul rövidre vágott három évada is, amikor kevésbé hagyományőrző, de nagyon korszerű és jó színház volt a Nemzeti.
MN: Mi a véleménye a mai Nemzeti Színházban érezhető óriási sértettségről, aminek oka, hogy nem a Hevesi Sándor téri repertoár és az Ablonczy László vezette társulat költözik át az Erzsébet térre?
BA: Én ehhez nem tudok hozzászólni. Eddig is figyeltem a magyar színházi életet, mostantól, ha úgy tetszik, hivatásszerűen teszem. Az utóbbi hónapokban több előadást is láttam a Hevesi Sándor téren, de nekem sem a Nemzetiről, sem más színházról nincs jogom véleményt mondani.
MN: Sinkovits Imre azt nyilatkozta a Napi Magyarországban, hogy "meg akarnak osztani bennünket. De mi van, ha én nem akarok oda átmenni? Mert nem érzem az én Nemzetimnek. Mert idegen lett tőlem."
BA: Ha jól emlékszem, úgy tíz éve újították fel az örökös tagság több mint százéves hagyományát: ez egy nyugdíj-kiegészítéssel járó megtiszteltetés tizenöt jelentős színészegyéniségnek. Az örökös tagok a Nemzeti Színházhoz tartoznak, bárhol is áll a Nemzeti Színház helyileg: én természetesen, értelemszerűen hívom őket. Az örökös tagok között vannak idős színészek, akik már nincsenek jó állapotban, és vannak kitűnő, jó állapotban lévő, idős kollégák, akiket szeretnék az új Nemzeti színpadán is látni.
MN: Agárdi Gábor mondta, szintén a Napi Magyarországban, hogy "nekünk már nem az az érdekes, hogy tetszünk-e az új igazgatónak. Az a kérdés, hogy ő tetszik-e nekünk."
BA: Mélységesen egyetértek Agárdi Gáborral. Egy színész és egy igazgató viszonyára az jellemző, hogy az igazgató hívja, a színész meg, ha akar, megy. Amióta színház a színház, ez mindig így volt. Most például, az alapkőletételre hat nagy színészt hívtam meg a Nemzeti jelenlegi társulatából - öten nem jöttek el. Volt, aki azt mondta, engem személy szerint nagyra becsül, de nem akar részt venni az ünnepségen, volt, aki azt mondta (fölemeli a hangját), "nem jövök el", volt, aki azt ígérte, eljön, aztán néhány nappal előtte lemondta.
MN: A politika rondított bele ezekbe a nyilván több évtizedes ismeretségekbe?
BA: Valamit tisztázzunk. Nem vagyok már gyerek, ötvenöt éves vagyok. Nagyon sok színésszel dolgoztam együtt pályám során: színházban, filmen, televízióban. Általában jó kollégák voltunk és maradtunk is. Ezek a nyilatkozatok nem barátságosak, de én egyáltalán nem haragszom: azt látom, hogy nem az én személyem ellen szólnak, el tudom választani a személyes részt a politikaitól. A politikusok és az újságírók heccelik föl a színészeket egymás ellen. Mi ugyanazt a csepűt rágjuk, nem fogunk egymásra haragudni igazán soha, úgyhogy én nem veszem komolyan ezeket a hülyeségeket, amiket nyilatkoznak.
MN: Tavaly szeptemberben hívták fel a minisztériumból, megpályázná-e az állást, ha fölkérnék, a pályázatot novemberben írták ki, ön decemberben adta be. A színpadtechnikai tervezés közbeszerzési pályázatának botrányáról, amiről az Élet és Irodalom októberi riportja beszámolt, kívülről értesülhetett. Immár funkcióban lévén, föl van arra készülve, hogy mindenről tudjon, és tegyen azért, hogy minden a lehető legtisztábban történjék?
BA: Jelenlegi főtanácsadóként és leendő igazgatóként valóban az a dolgom, hogy mindenről tudjak. Minden közbeszerzési tárgyaláson ott kell lennie hármunk közül valakinek vagy akár többünknek is. Eddig három ilyenen vettünk részt, egy generálkivitelezői, egy színpadtechnikai és egy PR tárgyalási sorozaton. A dolog tisztaságát illetően: nem vagyok közigazgatási szakember, jogi végzettségem sincs, legfeljebb némi emberismeretem - a bizottságokban ülve azt látom, hogy ezek a hivatalnokok nagyon igyekeznek pontosan betartani a jogszabályokat, amitől minden sokkal lassúbb, de úgy látszik, ez az ára annak, hogy törvényesen menjen minden. Az említett ügyről én is az újságban olvastam először, és nem nagyon törődtem vele akkor, azóta tájékoztattak róla. Tudni kell, nagyon kicsi a színházépítő és színháztechnikai szakma, ami némileg magyarázhatja a személyi átfedést, de úgy tudom, ez az ügy korrektül rendeződött.
MN: Az utóbbi hónapok interjúiban mindenre szépen felelt a politikai csapdák kikerülésétől kezdve a hagyománytisztelet és korszerűség, magyarság és európaiság hangsúlyozásán keresztül egészen addig, hogy mi nem lesz az új Nemzetiben (bulvár, amerikai musical, kommersz). Van olyan kérdés, olyan dilemma, amire még nem tud választ?
BA: Hát persze. Én látszólag nagyon flott és naprakész, derűs és optimista vagyok, fölkészülten várom a leggyakoribb kérdéseket, de közben nagyon sok gond és bizonytalanság gyötör. Azt gondolom azonban, hogy ezek nem tartoznak a közönségre. A gyötrelmeim, kétségeim, bizonytalanságaim láthatók a színpadon, a Ványa bácsiban, a Nem félünk a farkastól-ban, az INRI-ben, de úgy hiszem, a Nemzeti Színház igazgatójaként nem dolgom, hogy beavassam a közvéleményt azokba az apró vagy akár reménytelen vitákba, amelyeket a kollégáimmal folytatunk.
Szőnyei Tamás
