Kádár elvtárs az eredeti szalagon, 1960-as hanghibák miatt, nagyrészt érthetetlenül kerül leadásba, de az akcentus, hanghordozás meg a színpadkép így is tökéletes mantra.
Ott ülnek: hat férfi és egy nő, 1972-es jelenet, paraffin-textil, tökéletes díszletmunka: szürke abrosszal terített hosszú asztal, vörös függönyök, a mikrofonnál dr. Bányász Rezső, a többszörösen beszédhibás exszóvivő. Pécsi Ildikón kívül ő a délutáni műsor húzóneve, vajon lehet-e rajta röhögni úgy, mint rég?
Hát nem. Ha nincs hozzá hatalom, a marhaság elveszti minden humorát, pedig Bányász Rezsőnek már a puszta neve is siker kéne hogy legyen. Viccesen néz ki, a kezét mintha alulról, drótokkal irányítaná Speibl bácsi animátora, orgánuma, hanghordozása fájó emlékeket ébreszt minden magyar parodistában.
Hülyeségeket mond, persze, de hát ki nem? Bányász Rezsőé így hangzik: Kádár János a XX. század leghitelesebb magyar államférfija.
A leghitelesebb államférfi
képe ott lóg a színpad fölött. Eredetinek tűnik. Vagy a napon felejtették egyszer, vagy egy vizes falon lógott sokat, attól hullámosodott fel. Az előcsarnokban a Munkáspárt hetilapját, a Szabadságot árulják egy új Kádár-könyvvel együtt. Külön asztalnál külön árus, a Munkáspárttól messze balra elhelyezkedő MSZMP Munkásjövő című időszaki kiadványát kínálja acélos tekintettel. Ferdén tűz ránk a délutáni nap, a nyitott ablakon dől befelé a nyárfák vattája, a nagyteremben a logopédusok rémálma a genius locit emlegeti valami Láng művházi Kádár-látogatás ürügyén. Csodálatos nyugalom ereszkedik rám, a Hungaroton Gyurcsok József után simán kiadhatna egy Bányász Rezső relaxációs kazettát is. Rezső bá´ orrhangja lágyan ölel körül, már emlékszem is a hely szellemére, tényleg, itt volt a Thrashmetál Klub a Neckrofight-zenekarral, itt játszottam egyszer én is mint a legendás Kutyahús együttes frontembere. Istenem, de szép volt! Meg itt láttam az amerikai káosz-thrash legendát, a Dark Angelt, lefényképeszkedtem a százötven kilós Gene Hoglan dobossal, az volt ám az élet!
Tudom, beteg vagyok. Semmi bajom Kádárral, se megvetni nem tudom, se röhögni rajta, undort se érzek. Feláldozta magát, elvitte a balhét, elvégezte a kötelező hentesmunkát. Mér´, tán akkora élvezet volt kivégeztetni Nagy Imrét?! Hagyjanak már! Öltözött volna Rambónak, és kergette volna ki egymaga az oroszokat? Szegény Öreg! Egy élet abban az okádék társaságban, pálinkázás a gemenci erdészházban hónaljszagú párttitkárokkal, és milyen rendíthetetlen, csodálatos belső tartással viselte.
Ez nem ér
Bányász Rezsőből nem lenne szabad aneszteziológus nélkül kijönni, kábán tántorgok, de már Pécsi Ildikó beszél, ezért jöttem, hogy jól beléjük verjem a csúfost, hát tényleg egy Pécsi Ildikó, jó vicc. Most mit írjak rá, hogy ő a magyar Demis Roussos? Bányász után nehezen találok vissza a normál agyműködéshez, simán átcsúszik rajtam, hogy Pécsi Ildikó szerint illene most itt lenniük azoknak a pályatársainak, akik a gulyáskommunizmusban azzal hencegtek, hogy a Kádárnál tízóraiztak, mindazonáltal csak ő (Pécsi Ildikó) van itt egyedül, holott alig helló-helló viszonyban volt az öreggel. Verset is mond, nem tudom megítélni, hogyan, József Attilát és Baranyi Ferencet, utóbbi a Munkásjövőben olvasható, a kísérőszöveg szerint a kisember igazának igyekszik érvényt szerezni.
Nyálas, érzelgősen
szívbe markoló, mint egy Spielberg-film csúcsjelenete: befejezésül eléneklik az Internacionálét. Százharminc öregember rendes, megkímélt fekete öltönyben, sárgásfehér ingben, rombuszmintás 1973-as kádernyakkendőben, gondosan fésült ősz tincsek, szomorú, becsületes, vesztes tekintetek. Amikor odaérnek, hogy "nemzetközivé lesz holnapra a világ", és hallom a hangjukban a klinikai halálból visszalopott lelkesedést, nem sok választ el a sírástól. A vezetőség egyik bajszos hülyéje ment meg, felemeli öklét, "szabadság", majd egy néni a mikrofonhoz szalad, és így szól:
-Ma este a Liliom-előadást ingyen nézhetik meg a nyugdíjasok. A főszereplők Növényi Norbert és Goór Nagy Mária.
Winkler Róbert
