Ami jól hangzik, de nem biztos, hogy (mindig) igaz.
Nézzük, hogy működik ez a magyar valóságban.
Pirulát ír
Lássuk, mi történik, ha például pattogni kezdenek a gyógyszergyártók, s érdekeiket - a GVH álláspontja szerint - felettébb nemtelen módon próbálják érvényesíteni.
A versenyhivatal gyanúja szerint mindez úgy történt, hogy a három nagy ágazati érdekképviselet (a magyar gyógyszergyártók szövetsége, továbbá az ún. innovatív és a generikus gyógyszergyártók egyesületei) összebeszélt, majd a nagy pusmogás után hirtelen mind a hatvan gyártó úgy határozott, hogy egyszerre, egy időben és egyformán 8,5 százalékos mértékben emeli az árakat. A GVH erre persze beintett, s a gyógyszergyártók menten visszakoztak. Érthető, hogy nem kívánták túlfeszíteni a húrt; fő s úgyszólván monopolmegrendelőjük az állam (tekintve, hogy a visszaállamosított, felosztó-kiróvó rendszerű társadalombiztosítás állja a gyógyszerköltségek javát), amely saját jól felfogott érdekeiből kifolyólag mindenáron gátolná a gyógyszerárak emelkedését.
A gyógyszergyártók galádságaira vonatkozó, az árkartell gyanúját tápláló iratokat az Egészségügyi Minisztériumból kapta a versenyhivatal - derült ki Nagy Zoltán GVH-elnök (az Antall-kormány egykori pénzügyi államtitkára) egyik nyilatkozatából. Ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy a GVH a kormány utasítására dolgozna; a hivatalhoz bárki fordulhat panasszal, nem csak a minisztérium.
Például a Magyar Köztársaság kormánya is, amelynek a még nyáron támadt erős gyanúja szerint a Mol drágán méri a benzint, ami a taxisblokád óta legalábbis kínos téma a mindenkori kormányzat számára. A versenytörvény szerencsére sok mindent lehetővé tesz az aggódó kabinetnek: például joga van ún. versenypolitikai összegzést kérni a versenyhivatal elnökétől, aki ily esetben megosztja a miniszterekkel tapasztalatait. Ez hangsúlyozottan nem vizsgálat, így azután az érintett cégektől csak azon adatokat kaphatják meg, amelyeket azok önként átadnak. A versenyhivatal elnöke amúgy - a túlzott kormánybefolyás gyanúját oszlatandó - rendre elmondja, hogy még a versenytanács is a hivataltól és annak elnökétől függetlenül szokott dönteni. A kormányzati kérés nyomán mindenesetre a GVH saját hatáskörében megvizsgálta, hogy érvényesít-e a Mol benzináraiban extraprofitot, amit ugye mint domináns, majdnem monopolpozícióban lévő cég, vidáman megtehetne. A vizsgálat eleddig nem igazolta a gyanút, ami persze még nem jelent semmit. A kormány kontra Mol háborúba amúgy látnivalóan senkinek sem tanácsos beleszólnia: legutóbb például a kormány által bevezetni szándékozott kettős gázárrendszer egyik ellenzéki kritikusát figyelmeztette a kormány illetékes államtitkára (Glattfelder Béla), hogy a Mol szekerét tolja, még ha nem is tudja, mit cselekszik, ami Hegel szerint is gyakorta előfordul az emberrel.
Sír a telefon
Érdekes a GVH hozzáállása az egyik közismert és népszerű távközlési kvázi-monopolistához, a Matávhoz, amely az év elején benyelte a két Westel-céget is. A hivatal megvizsgálta az esetet, de miután a Matáv - nála lényegesen gyengébb - konkurensei sorra kijelentették: nekik aztán semmi kifogásuk az üzlet ellen, végül maga is áldását adta a tranzakcióra. A GVH részben arra hivatkozott, hogy a ma még drága mobil nem is igazi versenytársa a vezetékes telefonnak, ráadásul a Matáv azt is megígérte, hogy nem olvasztja be a két mobilcéget, s erőfölényével visszaélve nem is próbálja meg levinni az árakat, ily módon tönkretéve a vetélytársakat. A Matáv amúgy korábban nem tartozott a GVH liblingjei közé: két éve a versenyhivatal megtiltotta a Jásztel felvásárlását (amin kapva kapott a Vivendi, és bespájzolta a céget), majd a GVH javaslatára jelentősen korlátozták a Matáv kábeltévés terjeszkedési lehetőségeit. Ez utóbbi esetben a hivatal azzal indokolt, hogy a Matáv (melynek távközlési monopóliuma 2002-ben lejár) kábeltévés vágyainak visszaszorítása az ára annak, hogy az eddig félénknek bizonyult newcomerek érkezzenek erre a piacra, s ezáltal élesedjék a verseny, lejjebb menjenek az árak, és végre mindenhol fogni lehessen a Zenit tévét. A GVH nem kímélte a UPC-t sem; a céget, miután az konkurensei javát felvásárolta, s úgyszólván domináns szolgáltatóvá lépett elő, többször is megbüntették erőfölénnyel való visszaélés miatt (hálózatfejlesztés előfizetőkre terhelése, előfizetési díjak drasztikus emelése és egyéb csekélységek okán).
Maci a pácban
A jelenlegi kormányzat, mely a pályáztatástól, nyílt versenyeztetéstől láthatóan undorodik, stratégiai partnert talált a Postabanknak: az OTP-t. A GVH ígéretéhez híven most aprólékosan megvizsgálja: az egyesült nagy magyar lakossági bank nem lesz-e túlzottan erős. Már most is tudható, hogy a banki szolgáltatások többségében gyakorlatilag egyeduralkodó lesz, a kisebb bankok pediglen bizonyosan nem fogják tudni megszorítani, nem is szólva a gávavencsellői takarékszövetkezetről. A mérlegelést persze nehezítheti, hogy magyar versenytörvény nem szab meg számszerű kritériumot a gazdasági erőfölény mérésére: azt mindenesetre több elemző is kiszámolta, hogy egy hipotetikus Postabank-OTP-házasság nyomán létrejövő szuperbank számos piaci szegmentumon belül oly erőfölényre tesz majd szert, amit a német és az amerikai versenytörvény már kritikusnak tart. A GVH eddig nyilvánosságra került vélekedése szerint őket speciel különösebben nem is zavarná, ha az új, egyesült bank majdan a lakossági betétek felét is begyűjtené, de eddig még nem derült ki, hogy a versenyhivatal milyen szempontok alapján mérlegeli majd az ügyet; az viszont biztos, hogy ha nem tetszik a majdani döntés, úgy a bíróság elé kerülhet az ügy.
A jognak asztalánál
A kormány valamely rejtélyes oknál fogva éppen idén ősszel látta szükségét annak, hogy belenyúljon a versenytörvénybe. Dávid Ibolya miniszter asszony a törvényjavaslat expozéjakor főképp azt tartotta érdemesnek kiemelni, hogy bár a törvény alapvetően jól működik, a területet szabályozó anyagi jog, az eljárási szabályok, valamint a versenyjogi testületek kinevezési rendje mentén van még mit kapargatni. A legfontosabb változás szerint a GVH-nak a továbbiakban módja lenne ágazati vizsgálatokat indítani, ezenkívül maximálnák a kiszabható bírságokat, és módosítottak a határidőkön. Egyes kormánypárti hon- atyák súlyt helyeztek arra is, hogy bebizonyítsák: a verseny nem rossz dolog, nem állítja szembe egymással a népeket, még csak rossz vért sem szül, ott van például mindjárt az olimpia (Horváth János fideszes vezérszónok). Ezzel szemben a szocialista és szabaddemokrata hozzászólók már aggályosabbnak látták a dolgot: Szalay Gábor képviselő (SZDSZ) például hasznosnak igen, de feltétlenül szükségesnek nem tartja az anyagi jogon megejtett változtatásokat, s hivatkozott arra is, hogy az Európai Bizottság Agenda 2000 című jelentése alapján pont úgy jó minden, ahogy van - s akkor még nem is szóltunk az idei országjelentésről. A képviselő pontokba szedve kifogásolta, hogy a tervezet szerint a versenyhivatal elnöke maga választaná ki a helyetteseit, közöttük a versenytanács elnökét, így az személyesen függne tőle, esetleg a kinevezésre javaslatot tévő miniszterelnöktől, és szerinte az sem jó, hogy ezentúl a vitás ügyekben eljáró versenytanács tagjait határozott időre neveznék ki, s hogy ezentúl a versenytanács elnöke egyben maga is eljáró tanácstag lenne. Ugyancsak elvetendőnek tartja mindkét ellenzéki párt a GVH közleménykibocsátási jogosítványát, amivel mintegy überolhatnák az eredeti törvényszöveget, esetleg csorbítva annak élét.
Aki túlzottnak tartaná a szőrözés fenti mértékét, annak figyelmébe ajánlhatjuk Gidai képviselő asszony (MIÉP) véleményét, aki szerint a versenytanácstagok kinevezési idejének megszabása a törvénymódosítás legfontosabb vívmánya, mely által lehetővé válik azon eddigi tanácstagok eltávolítása, akik - Gidai Erzsébet finom célzásai szerint - puhánynak bizonyultak a monopolista multik elleni harcban. Gidai amúgy is hangsúlyosabbá tenné a nemzetközi multik meg a karvalytőke elleni fellépést: kérdéses, hogy vállalkozhat-e ilyen embert próbáló harcra a Gazdasági Versenyhivatal, amelynek amúgy is ott van az Elmü meg a többi lelkesen számlázgató honi brutál. A képviselő asszony szerint amúgy a fenti testületnek tennie kell az ellen is, hogy a magukat elunó multik egyszerűen továbbállnak (s ismét előkerül a legendás bélapátfalvai cementgyár, pedig arról minden jótét léleknek a szilikózis jut az eszébe), meg azért is, hogy végre redukálják a gombamód szaporodó plazák számát, elvégre a nyugdíjasok például sokkal jobban szeretik a kis boltokat, ott legalább nem téved el az ember.
Egyet azonban már most látnunk kell: a mostani változások nyomán sem lesz képes majd a GVH egzakt módon meghatározni, mikor számít kritikus mértékűnek egy adott résztvevő piaci túlsúlya - az OTP-Postabank jellegű ügyekben marad tehát a hasra ütés és a mérlegelés, ami persze merő véletlenségből egybeeshet akár a mindenkori kormányzati szándékokkal is.
Barotányi Zoltán
