Vita: Része a jogvédelemben (Megjegyzések az Esterházy János ellentmondásai: Része az árjásításban c

szerző
Molnár J. Imre
publikálva
2001/15. (04. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Megjegyzések az Esterházy János ellentmondásai: Része az árjásításban című cikkhez

Megjegyzések az Esterházy János ellentmondásai: Része az árjásításban című cikkhez

AMagyar Narancs március 29-i írása hangsúlyozottan azon pontok egy részét jelölte meg kifogásként, amiket vádként a szlovák publicisztika is máig Esterházy János fejére olvas. A lap cikkírója azonban sajnos ugyanazon módszerrel él, mint amivel az Esterházy felett pálcát törő szlovák szerzők többsége is. Nevezetesen: összefüggéseiből kiragadott részletekből kíván elmarasztaló ítéletet kovácsolni. Ez nem csoda, hiszen a Narancs szerzője írása forrásaként Esterházy rehabilitációjának egyik legfőbb ellenzőjét, Ivan Kamenec szlovák történészt nevezi meg. (A cikk végén hivatkozott G. Kovács-tanulmány elsősorban a Szlovák Köztársaságban élő magyarság helyzetét ismerteti, s az ebben szereplő Esterházy-kép közel sem felel meg a szlovák történészek, illetve a cikk által közvetítettnek.)

Mindenekelőtt a szövegkörnyezetükből kiragadott részletekkel való manipuláció veszélyére szeretném felhívni a figyelmet, ahogyan ezt egy korábbi írásában Szarka László, az Akadémiai Kisebbségkutató Intézet igazgatója vagy Simon Wiesenthal, a bécsi holokauszt-dokumentációs központ igazgatója tette, visszautasítva az Esterházyt ért vádakat. (Mindkettőjük írása megtalálható a Századvég Kiadó által a 100. születési évforduló tiszteletére megjelentetett Esterházy János-emlékkönyvben).

Nézzük először röviden a kérdéses kor - Esterházyra is kiható - legjellemzőbb politikai sajátosságait. A Tiso-féle önálló Szlovákia létrejöttét és fennmaradását csak a berlini politika támogatásának köszönhette, és úgy próbálta meghálálni létét a náci Németországnak, hogy - a magas politikai élettől a szürke hétköznapi létig - mindenben szülőatyja, Hitler leghűségesebb követőjévé igyekezett válni. Eme szorgos igyekezet legkézenfekvőbb (és az új ország számára is legtöbb haszonnal kecsegtető) bizonyítási területe a zsidókérdés radikális "megoldása" volt.

A zsidóság faji alapon való üldözése 1939 óta folyamatosan tartott. A kormány az első zsidóellenes dekrétumot egy hónappal (!) a szlovák állam megalakulása után, 1939. április 18-án adta ki. Az év decemberében a szlovák belügyminisztérium a zsidókat hivatalosan is a szlovák nemzet ellenségeivé nyilvánította. Az alapvető emberi jogokat durván sértő zsidóüldözések többségét a fenti kormányrendelkezésekre hivatkozva (vagy a kormányszervek hallgatólagos tudomásulvételével) hajtották végre a különböző félkatonai alakulatok (például a Hlinka Gárda). Nem igaz az a sokat hangoztatott s a Narancs cikkében is szerepeltetett vád, hogy Esterházy a deportáláson kívül ,,minden zsidóellenes törvényt megszavazott" s támogatott.

A szlovák kormány adta ki 1941. szeptember 9-én a 198/1941. számű törvénybe foglaltan az ún. "zsidó kódexet", amely a szlovákiai ,,Endlösung", azaz a "végleges rendezés" programját tartalmazta, 280 paragrafusban részletezve. Ennek alapján lépett "hatályba" a mintegy 90 ezer fős szlovákiai zsidóság vagyonának elkobzása, valamint a zsidó birtokokat kisajátító földreformtörvény is. Az első, zsidókat elkülönítő kényszermunkatáborokat 1941 végén állították fel, s ez ellen is egyedül Esterházy János merte felemelni szavát a szlovák parlamentben.

Esterházy 1939 legelejétől szinte periodikus rendszerességgel elhangzó nyilatkozataiban folyamatosan elhatárolta magát és pártját a náci ideológiától, a nemzeti szocializmustól, és következetes ragaszkodással hirdette az "exportideológiák" (Esterházy szóhasználata) helyett a keresztény magyar hagyományokhoz és értékekhez való hűség fontosságát. E magatartásával egyre biztosabban vált az uralkodó rendszer ellenfelévé, Fábry Zoltán szavával: ,,a fasizmus egyetlen ellenlábasává."

Személyét és a szlovákiai magyarságot a szlovák politika és sajtó részéről mindennapos támadások érték a zsidósággal való (vállalt) szolidaritásáért. Esterházy mindebből nem csinált titkot. Pártjából, a Magyar Pártból nem volt hajlandó kizárni a zsidó származású tagokat, anyagilag támogatta a munka és jövedelem nélkül maradt, kisemmizett családokat, köztük zsidókat is, tiltakozott a jogtalan vagyonelkobzások és -kisajátítások ellen. A néhány főből álló pozsonyi nyilasszimpatizáns csoportot sohasem engedte a pártvezetés közelébe, sőt olyan, nyíltan antifasiszta meggyőződésű munkatársakkal vette magát körül, akik korábban a világnézeti különbözőség miatt ellenfelei voltak (Somos, Peéry, Szalatnay, Fábry). Esterházy maga is rejtegetett, mentett, szöktetett illegálisan, hamis útlevéllel zsidókat akkor, amikor a fentebb említett ,,kódex" a zsidókkal való érintkezést is büntette.

Ellenvéleményének kifejezésére minimális fóruma volt: a szlovák parlament, illetve az erősen cenzúrázott szlovákiai magyar sajtó, az az egy-két lap, amelyet a magyar társadalmi szervezetekkel, egyesületekkel együtt még nem tiltottak be. A szlovákiai magyarság ugyanis 1939-től 1941 végéig (ekkor engedélyezték hivatalosan a Szlovákiai Magyar Párt működését) egyfajta exlex állapotban létezett (magyar ember nem lehetett tagja semmilyen hivatalos testületnek, szakszervezetnek; az állami hivatalokból kidobták a magyar tisztségviselőket, számtalan magyar munkás került az utcára stb.). Esterházy e jogtalanságokat felsorolva említette - mintegy illusztrációként - a magyarságnak az árjásításból való kizárását is. Árjásítás, azaz zsidó vagyon magyar kézre adása sohasem történt. A kormány a zsidó vagyon kezelését úgymond megbízható szlovák "biztosokra" bízta, akik a legkülönbözőbb módon herdálták el a rájuk bízott zsidó vagyonokat. Fábry Zoltán tanúságtétele (A vádlott megszólal) szerint a magyarság - épp Esterházy János tanácsára - mindvégig távol tartotta magát az árjásítástól.

A szlovák politikai vezető réteg tervei között a reciprocitás következetes képviselete mellett ott szerepelt a magyar népcsoporttól való megszabadulás vágyképe is. Ezt igazolják azok a szlovák politikai vezetők (például Mach belügyminiszter) által időnként felröppentett hírek, amelyek a magyarsággal kapcsolatban már akkor felvetették a lakosságcsere, illetve a kitelepítés ötletét. Ebben a Tiso-féle szlovák garnitúrának nagy gyakorlata volt, hiszen - a zsidók eltávolítása mellett - az országot órák alatt megtisztították a tízezres létszámú cseh nemzetiségű lakosságtól is.

A magyarellenesség egyik verbális megnyilvánulása a magyarság "egy nevezőre hozása" volt a zsidó származású lakossággal. ,,A zsidók és a magyarok együtt nyomták el a szlovák lakosságot, a zsidók magyarosították el a legtöbb szlovákot" stb. A Narancs-cikkben idézett Esterházy-kijelentés a magyarság és zsidóság elkülönítéséről egy olyan parlamenti vitában hangzott el, amely a népszámlálásról folyt, s ahol a javaslat szerint a magyarokat és a zsidókat egy kategóriába foglaltan kívánták kezelni. Ez formálisan azt jelentette, hogy a magyarságot is a szlovák nép "hivatalos" ellenségévé nyilvánítják, ennek minden következményével együtt (vagyonelkobzás, kitelepítés). Esterházy János ez ellen szólalt fel, és kérte a két népcsoport elkülönítését. A szlovákiai magyarság érdekeit képviselő és védő Esterházynak a mindig meglévő támadási felületet csökkenteni kívánó verbális zsidóellenes megnyilvánulásait (amelyekből Kamenec sem tud többet felsorolni a Narancs cikkében is említett háromnál) tehát az adott kor körülményeibe ágyazottan kell szemlélni és a maguk helyére tenni. Nem Esterházyt, hanem a kort és az őt körülvevő viszonyokat kell ellentmondásosnak neveznünk. Ebben az ellentmondásos korban a szlovákiai magyarság "Esterházy Jánosnak az egész korabeli szlovákiai közéletben egyedülállóan bátor kiállása révén, a legmagasabb szinten határolta el magát a holocausttól, ami - a közép-európai régió összes népközösségét tekintve - kivételes jelenség" (Szarka László).

A történelem meghamisításával próbálkoznak azok, akik egyenlőségjelet akarnak tenni Esterházynak a zsidóüldözések évei alatt tanúsított, következetesen humanista magatartása - amelynek logikus következménye volt ama egyedülálló ellenszavazat is - és némely, a reá bízott közösség sorsát féltő, talán taktikai megfontolásból tett kijelentése között.

Hasonló a helyzet a cikk által idézett, saját zsidóellenességére vonatkozó kijelentésével is; Esterházy ezt abban a levélben írta le, amellyel Martin Sokol házelnököt készült meggyőzni 1942-ben a parlament elé terjesztett zsidótörvény megszavazásának megakadályozásáról. A szavazás előtt ugyanis általánosságban ismert volt, hogy a szlovák parlamenti képviselők megszavazzák a deportálást. Esterházy egy utolsó, talán kétségbeesett kísérlettel igyekezett felrázni a parlament elnökének s (mivel nem volt lehetősége a nyilvános felszólalásra) rajta keresztül képviselőtársainak a lelkiismeretét. Ehhez, közös nevezőre helyezkedve velük, azt kellett kifejezésre juttatnia, hogy adott esetben még a zsidóellenesség sem lehet mentő körülmény egy ilyen "istentelen és embertelen törvény" megszavazására. Ha Esterházy filoszemitizmusára hivatkozva tagadja meg a szavazást, akkor még nagyobb gyűlölettel fordulnak vele szembe, s úgy végképp nem lett volna esélye arra, hogy tettével hatással legyen képviselőtársaira, s elérje célját, vagyis a törvény visszavonását. A hitleri Harmadik Birodalom hatalmának csúcspontján Esterházy János egyedül maradt ellenszavazatával a parlamentben jelen lévő képviselők között.

Az ellenszavazat azonban nem csak a magyarok féltésével magyarázható. Érdemes szó szerint idézni, mit is írt Martin Sokolnak, a Szlovák Parlament elnökének (s ezzel párhuzamosan a magyar miniszterelnöknek): ,,Én ellenben, mint az itteni magyarság képviselője, leszögezem ezt, és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellene, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom." E nyílt kiállást tartalmazó levelével Esterházy azért fordult Sokolhoz, mert tudta: képviselőtársait köti a pártfegyelem (más kérdés, hogy őt is kötötte, hiszen más választása nem lévén, maga is az egyetlen hivatalosan engedélyezett Hlinka-párt listáján jutott a parlamentbe; ő azonban ebben az esetben is gondolkodás nélkül hágta át ezt a szabályt), a parlament elnöke azonban visszavonhatta volna a törvényt. Sajnos nem ez történt, és a végeredményt ismerjük.

Amikor Németh Zsolt külügyminisztériumi politikai államtitkár Esterházy Jánost Raoul Wallenberghez, a magyarországi zsidók megmentőjéhez hasonlította, nem tett mást, mint pontosan idézte azokat az egykor Esterházy által megmentett zsidó származású személyeket, akik nem restelltek erről tanúságot tenni (s ezzel együtt tiltakozni az egykori megmentőjüket ért vádak ellen), és akik Esterházyt nemes cselekedetei és kiállása alapján például a bécsi zsidó újság (Illustrierte Neue Welt) vagy a Die Presse hasábjain Wallenberghez, illetve Schindlerhez hasonlították.

A Narancs cikke szándéka ellenére sem ad kerek képet Esterházyról: nemcsak a kiragadott idézetek torzító optikája, illetve az egykori történelmi állapot és a mai szlovákiai magyar politikai helyzet félresikerült vegyítési szándéka miatt, hanem az olyan félreértések miatt is, mint amilyen a cikk végen szereplő egyik állítás, miszerint Esterházy a szlovák totalitárius rendszer "vezető személyisége" lett volna. Sem Esterházy, sem a magyar kisebbség a szlovák állam ideje alatt soha nem volt részese az államhatalomnak. Esterházy sosem volt a szlovák rezsim vezető személyisége, a politikai élet aktív résztvevője vagy alakítója. A perifériára szorítottság, majd pedig az ellenséggé nyilvánítás oka leginkább a náci német ideológiáról vallott és véka alá sosem rejtett elvei, világnézete és szókimondó őszintesége volt. E rövid válaszcikk keretét szétfeszítené, ha felsorolnánk azon érdemeit (melyek közé az üldözötteket saját életének kockáztatása árán mentő tevékenysége is besorolandó), amiket politikusként ilyen körülmények között is el tudott érni. Ami kizárólag az ő és néhány odaadó munkatársának az érdeme.

A források (az általam ismertek) nem tudnak arról, hogy Hitlerrel találkozott volna. Arról viszont igen, hogy Hitler szemére hányta a magyar politikusoknak azt, hogy "hogy engedhetik meg, hogy a szlovákiai magyarokat még mindig egy ilyen arisztokrata vezesse". Eltávolítását a nyilas és a szlovák náci vezetés együtt végezte el. Az előbbiek Budapesten letartóztatták és halálosan megfenyegették (ha nem mond le pártja vezetéséről, akkor likvidálják), az utóbbiak Szlovákiában parlamenti mentelmi jogától és mandátumától fosztották meg, majd a szlovák állam rágalmazásának vádjával bíróság elé állították. Elítélni azonban a front közeledése miatt már nem volt érkezésük. Ezt a soron következő rezsim végezte el: mint látjuk, hosszan tartó érvénnyel.

Molnár J. Imre

A szerző történész.

szerző
Molnár J. Imre
publikálva
2001/15. (04. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra