Babarczy Eszter: Sétáló filozófi

publikálva
1997/35. (08. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az ember és az állat közti bonyolult filozófiai különbség egyik fontos aspektusa, tűnődöm a Deák téri aluljáróban, hogy állatokkal jobb az üzletmenet, és kedélyesebb a kuncsaft, ha koldulásról van szó. Először a hölgy jelent meg és telepedett le a metrólejárat oldalában két bizonytalan fajtájú, de hatalmas kutyával: "Kedves emberek! Nem bírom fizetni a kertes ház bérleti díját, pedig mi összetartozunk!" Úgy vettem észre, nagy sikere van. Mindenki érteni vélte a problémát, a szívügyet, megvakargatta a lomhán heverő, béketűrő kutyákat, és adakozott. Azután a kiskutyás bácsi jött, többhetes borostával és néhány családtaggal. Az unokák elfoglalták magukat a kiskutyákkal, s határozottan vidám összkép kerekedett ki; aluljárói piknik koldulással egybekötve. Láttuk, hogy az élet szép, hangos és vidám, mint a vaksi kiskutyák és fogorvosra szoruló unokák találkozása az aluljáróban, és fizettünk. Ha az ember állatoknak ad, szívesen adakozik, elcseveg az adománygyűjtővel, mosolyog. Állatoknak adakozni mégsem olyan kínos. A Deák tér marketingstratégiái a Moszkva teret még nem érték el: ott nyúzott gyerekek álldogálnak vagy fekszenek szemlesütve, komor szülők oldalán. Az ő stratégiájuk az emberi szenvedés, szívbaj, cukorbetegség, megfizethetetlen orvosság, munkanélküliség, éhező gyerek. Az emberi szenvedés élőben nem kelendő árucikk. Fényképen talán. Szívem szerint odamennék az unszoló tekintetű szülőhöz: nézze, fogjon néhány fényképet a gyerekről, és bízza a koldulást a krisnásokra, akik a maguk kizökkenthetetlen derűjét professzionális ügynöki retorikával ötvözik. Vagy menjen az önkormányzathoz, a Máltai Szeretetszolgálathoz, Iványi Gáborhoz, mit tudom én - hát csak van megoldás! Erre a nyers és fitogtatott szenvedésre nem vagyunk vevők. A gyerekeknek meg különben is iskolában a helyük. De nem megyek oda. Egyrészt nem merek, és másrészt sem merek. Az emberi megaláztatás és a szenvedés kényes dolog még legtalmibb formájában is. Nem is a szenvedésről akarok itt morfondírozni, hanem az emberről, a kutya legjobb barátjáról.

Az ember, a kutya legjobb barátja

Az ember és az állat közti bonyolult filozófiai különbség egyik fontos aspektusa, tűnődöm a Deák téri aluljáróban, hogy állatokkal jobb az üzletmenet, és kedélyesebb a kuncsaft, ha koldulásról van szó. Először a hölgy jelent meg és telepedett le a metrólejárat oldalában két bizonytalan fajtájú, de hatalmas kutyával: "Kedves emberek! Nem bírom fizetni a kertes ház bérleti díját, pedig mi összetartozunk!" Úgy vettem észre, nagy sikere van. Mindenki érteni vélte a problémát, a szívügyet, megvakargatta a lomhán heverő, béketűrő kutyákat, és adakozott. Azután a kiskutyás bácsi jött, többhetes borostával és néhány családtaggal. Az unokák elfoglalták magukat a kiskutyákkal, s határozottan vidám összkép kerekedett ki; aluljárói piknik koldulással egybekötve. Láttuk, hogy az élet szép, hangos és vidám, mint a vaksi kiskutyák és fogorvosra szoruló unokák találkozása az aluljáróban, és fizettünk. Ha az ember állatoknak ad, szívesen adakozik, elcseveg az adománygyűjtővel, mosolyog. Állatoknak adakozni mégsem olyan kínos. A Deák tér marketingstratégiái a Moszkva teret még nem érték el: ott nyúzott gyerekek álldogálnak vagy fekszenek szemlesütve, komor szülők oldalán. Az ő stratégiájuk az emberi szenvedés, szívbaj, cukorbetegség, megfizethetetlen orvosság, munkanélküliség, éhező gyerek. Az emberi szenvedés élőben nem kelendő árucikk. Fényképen talán. Szívem szerint odamennék az unszoló tekintetű szülőhöz: nézze, fogjon néhány fényképet a gyerekről, és bízza a koldulást a krisnásokra, akik a maguk kizökkenthetetlen derűjét professzionális ügynöki retorikával ötvözik. Vagy menjen az önkormányzathoz, a Máltai Szeretetszolgálathoz, Iványi Gáborhoz, mit tudom én - hát csak van megoldás! Erre a nyers és fitogtatott szenvedésre nem vagyunk vevők. A gyerekeknek meg különben is iskolában a helyük. De nem megyek oda. Egyrészt nem merek, és másrészt sem merek. Az emberi megaláztatás és a szenvedés kényes dolog még legtalmibb formájában is. Nem is a szenvedésről akarok itt morfondírozni, hanem az emberről, a kutya legjobb barátjáról.

Egy évvel ezelőtt Ausztriában nagy vihart kavart a Tierische Liebe című féldokumentumfilm, alkotójának nevét elfelejtettem, szégyen rám. Mint a cím mutatja, a film az állatok szeretetéről szól. Dédelgetésükről, csókolgatásukról, ágyba fektetésükről, nekik szóló szerelmi vallomásokról és esti mesékről és a tőlük várható viszontszerelemről és viszontcsókokról. Ahhoz az intimitáshoz, amellyel egy osztrák aggszűz a kutyáját körülveszi, a szárnyatlan kétlábúak fajtája (ember) sosem kerülhet közel. Az állatok szeretete biztos, kényelmes dolog, ezt eddig is tudtam. De hogy ennyivel könnyebb kutyával koldulni, mint gyerekkel - ez mégiscsak érdekes. Nyilván tekintetbe veendő, hogy a gyerek is ember, az emberekkel pedig csak baj van. Mindenesetre nem túl szeretetreméltók. Különösen nem, amikor csak ülnek ott, pénzben kifejezhető futó szánalomra várva.

A pofátlanságban van valami szeretetreméltó, a szenvedésben nincs. Odajön, legombol rólam egy húszast, mert, néz le idióta mosollyal rengő hája tetejéből, még nem ebédelt, és a menü a sarki vendéglőben 300 Ft. Vagy ronda képeslapokat ad el nekem drágán, zavaros céllal. Vagy száz méteren át kerget arany karkötőit csörgetve, hogy aggyál már egy százast. Vagy egyszerűen letarhál, mert nincs az esti bulira pia. Ezek érthető, pofátlan emberi gesztusok, és fizetek, ahogy csak kell. Nem a szánalmamra vagy szociális érzékemre apellálnak, hanem a lélekjelenlét feltehető hiányára. Kalkulálnak, próbálkoznak, intézik a dolgukat. Úgy látszik, kell valami az adakozáshoz, valami futó öröm vagy a teljesítmény iránti tisztelet, akár a pofátlanság derűje, a szolidaritás és a szánalom nem elég. Vagy jöjjön akkor a tierische Liebe.

Az altruizmus, vagyis az önzetlen emberszeretet, és az együttérzésre való természetes képesség régi filozófiai témák. Tizennyolcadik századi filozófusok feltételezték, hogy embertársainkat megpillantva mintegy rezonálni kezd a lelkünk, vagy valami hasonló szervünk, együtt rezeg az ő lelkükkel, s arra késztet bennünket, hogy segítségükre siessünk. Érdekes módon a tizenkilencedik században már nem feltételezték ezt a filozófusok. Közbejött az ipari forradalom és a városi nyomor, és úgy kezdett tűnni, hogy a természetes szimpátia elméletével valami nem stimmel. Át is tértek az emberbarátok a szegénytörvények vagy a regényírás gyakorlatára. Az altruizmus jobban működik, ha az alany anonim, vagy nincs jelen, vagy fiktív. Az emberi lélek örömre vágyik, és nem szívesen rezeg együtt a nyomor végeérhetetlen, sötét cirkuszával.

A kutyás koldusok megértették az ipari társadalom eme nagy tanulságát. A gyerekes koldusok viszont nem (bár nyilván nem lennének kint a placcon, ha nem csurranna-csöppenne mégis valami). A hajléktalanok, akik újságot adnak ki, amelyben verseiket és emlékezéseiket közlik, megértették. A csonkolt lábú öregek és a magukba süppedt munkanélküliek nem. Most akkor nézzen minden kedves olvasó magába, és kezdje ott a filozófiai antropológiát és a szánalom és az adakozás természetrajzának kidolgozását. Bizony nem kevesebbet állítok, mint hogy a nagy dickensi látványosság, a koldulási business ágazatainak eltérő hatékonysága a szemtől szembe való adakozás mozgatórugóinak átrendeződéséről tanúskodik. Hedonista és teljesítménycentrikus a világ, ergo az öröm vágya és a teljesítmény tisztelete, nem a szánalom vagy a szolidaritás késztet együttrezgésre. Hogy mi lesz a szánalommal és a szolidaritással, nem tudom. Nyilván valami diszkrét alapítványi formát kéne találni neki.

Ja igen. Csak kutyákról beszéltem, igazságtalan módon. A cicák is hatnak. A mi utcánk például kollektíve eteti a házunkban lakó üvöltözős bácsi tizenhat macskáját. A macskák nőnek és szaporodnak, a bácsi pedig a hátsó udvarban válogatottan mocskos szavakkal szidalmazza a kormányt, a nőket és az emberiséget.

publikálva
1997/35. (08. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk