Teljesült Orbán Viktor régi vágya: mérsékelte kamatát a jegybank. Bár a 6,75 százalék is jóval meghaladja a Bajnai-féle stabilizációval a kormányváltásig 5,25 százalékra letuszkolt szintet, de legalább megtört a jég, beindult a kamatcsökkentő ciklus. Igaz persze, hogy a nyolc hónapja 7 százalékos magasságban tanyázó alapkamatért éppen Orbán kormánya a felelős: kudarcos gazdaságpolitikájukkal oly mértékben elriasztották a pénzügyi befektetőket, hogy csak jókora hozamígérettel lehetett maradásra bírni őket, és egyúttal az euró forintárfolyamát visszaszorítani a 300 alatti tartományba. A túlságosan gyenge forint nemcsak az infláció megfékezését gátolta volna, hanem - a háztartások, a vállalatok és az önkormányzatok tetemes devizaadóssága miatt - a pénzügyi rendszer stabilitását is veszélyeztette volna.
Először 2010 őszén-telén volt szükség jókora kamatemelésre, miután az új kormány kipaterolta az IMF-et, majd a gazdasági szabadságharc jegyében meghozta "nyugdíjmentő" és a multikat megsarcoló intézkedéseit, felfüggesztve közben az alkotmányosságot és a jogállamot. A második kamatemelő sorozat tavaly év vége felé vált elkerülhetetlenné, amikor a kormány juszt se teljesítette a novemberben kényszerűségből visszahívott nemzetközi delegációk kérését, és a jogsértés tudatában is átnyomta a parlamenten a jegybanki függetlenséget sértő törvénymódosításokat.
A hivatalban lévő Monetáris Tanácson már nem lehetett változtatni, jóllehet az Orbán Viktor javaslatára megválasztott "külső" tagok némelyikének a személyes és szakmai integritásból fakadó függetlenségéről a közvélemény nincs meggyőződve. Hiába szavazták meg eddig többnyire a szakmailag indokolható kamatdöntéseket, az autoriter kormányfő hiperaktivitása ismeretében (ti. hogy bevallottan mindenről egy személyben maga dönt) aligha hihető, hogy bárki is szuverén döntést hozhat, akinek ő adott hatalmat.
Ezért gondolom, hogy a múlt keddi kamatcsökkentést a négy "külső" tag nevében nem más, mint Orbán Viktor szavazta meg. Félő azonban, hogy a gazdaság felvirágzását az alacsonyabb kamattól remélő kormányfő pirruszi győzelmet aratott az addigi kamatszintet még fenntartani óhajtó jegybanki vezetők fölött. Nagyobb árat fizethetünk az idő előtti kamatvágásért, mint amekkora előny remélhető tőle. A jegybanki alapkamat csak áttételesen hat a gazdasági szereplők pénzügyi lehetőségeit befolyásoló piaci kamatokra. Ha nem hiteles az MNB döntése, akkor az alapkamat csökkentése akár ellentétes hatást is kiválthat: nem mérsékli, hanem növeli a piaci hozamokat.
Miből gondolhatjuk, hogy idő előtti volt a Monetáris Tanács kamatvágása? Éppen a döntést kísérő közleményükből, amelyben a kamatcsökkentést az ország kockázati felárának mérséklődésével indokolták, annak ellenére is, hogy az adóemelések és piaci hatások miatt "az inflációs cél elérése várhatóan kitolódik". A dokumentum ugyanakkor leszögezi, hogy "a kockázati prémium jövőbeni alakulása szempontjából fontos a kormány elkötelezettsége a fegyelmezett költségvetési politika és az Európai Unióval, illetve a Nemzetközi Valutaalappal való megállapodás mellett."
Ha valaki, hát éppen az MNB döntéshozói tudhatják, hogy ez az "elkötelezettség" mennyire kétséges. Hiszen az IMF-EU-tárgyalásokba bevont jegybankelnök maga utalt arra, hogy a delegáció júliusban egy levelet hagyott hátra a magyar kormánynak, és a tárgyalások folytatása a válasz tartalmától függ majd. Minthogy a mai napig nincs kitűzött időpont, feltételezhető, hogy a kormány az eltelt másfél hónapban elszabotálta a levél megválaszolását, jóllehet szócsövei szerint a mielőbbi megállapodásban érdekelt.
Bár a tárgyaló felek szemérmesen hallgatnak a levél tartalmáról, azért lehet némi fogalmunk róla. Egy kérdés bizonyára a jövő évi költségvetésre vonatkozik, amely köszönő viszonyban sincs a valósággal, sőt az időközben romló növekedési kilátások és az időközben hozott kormányfői döntések (pl. munkahelyvédelmi akcióterv) tovább tágítják a kiadások és a bevételek közötti rést. Ehhez kapcsolódhat az MNB-re kivetni tervezett, de az EKB által (joggal) kifogásolt tranzakciós illeték (potom 120 milliárd forint) kiváltásának kérdése. Egy felvetésre pedig a Költségvetési Tanács elnöke utalt a Népszabadságnak adott interjúban, ahol jelezte, hogy a hitelnyújtók szerint a tanácsnak szüksége lenne egy, az ÁSZ-tól és a jegybanktól független apparátusra.
Ez már csak azért is fontos volna, mert jövő tavasszal lejár az MNB elnökének és két alelnökének mandátuma, ami miatt a teljes jegybanki vezetés és rajta keresztül az egész apparátus az intézményt kezdettől leigázni próbáló Orbán befolyása alá kerülhet. És akkor nem lesz olyan, fontos információkkal rendelkező, független szakmai szervezet e honban, amely kellő hitelességgel bír. Hihető számok hiányában pedig hogyan is tudhatná biztonságban a pénzét az ország bármely hitelezője?
Meg egyébként is. Miféle ország az, amelyben a jogilag független Költségvetési Tanács független elnöke maga érvel az ellen, hogy megfelelő szakmai hitelességgel bíró, önálló apparátusa legyen? És miféle ország az, amelyben a jogilag független jegybank független döntéshozói olyankor csökkentik az alapkamatot, amikor saját közleményük szerint sem érett meg még rá a helyzet? Ki viszi ilyen országba a pénzét?
A kamatcsökkentést követően gyengült a forint, ami önmagában még nem lenne baj, hiszen 285 forintos euróval is el lehet lenni. A baj az, hogy a jelek szerint a piaci szereplők is hiteltelennek látják a döntést. Pedig egyelőre még sokan bíznak az IMF-megállapodás sikerében. De mi lesz akkor, ha mindenki rájön, hogy a király meztelen? Ha elmúlik a szeptember anélkül, hogy folytatódnának a hivatalos tárgyalások? S mi lesz, ha eközben a befektetői közhangulat is romlásnak indul, s megint a tavaly év végihez hasonló pánik gyengíti meg vészesen a forintot - olyannyira, hogy már csak jókora kamatemeléssel lehet menteni a menthetőt?
Akkor megint ott vagyunk, ahol a part szakad: magas kamatszint, szűkülő-stagnáló gazdaság. És kezdődhet elölről az egész, a kormány újabb ígéreteivel és újabb szószegésével. Ameddig az utolsó csepp hitelünk is elvész - a szó mindkét értelmében.
