Érdekes módon ezúttal nem halott politikusról vagy sportolóról nevezték el a koncepciót, így az a nem túl fantáziadús Magyar növekedési terv névre hallgat. Az elemzők ennek ellenére sem voltak elragadtatva tőle: vagy a terv kidolgozatlanságát és inkonzisztenciáját kritizálták, vagy a Magyar Banán és az Interkontinentális Fordítókorong kifejezéseken viccelődtek. De hát ezt érdemli ez a terv? Kötelességünknek éreztük konstruktív módon részt venni a nyilvános vitában, és elolvasni a 170 oldalas anyagnak legalább a vezetői összefoglalóját.
Amiből megtudhatjuk, hogy a világgazdasági helyzet rossz. Ráadásul a válság során "az egyes gazdasági szektorok jelentősége átrendeződött, és újra középpontba kerültek a termelő szektorok". A termelő és nem termelő szektorok - a 70-es évek polgazd könyveit idéző - megkülönböztetést Matolcsy már korábban hangsúlyozta: ipar kell ide, nem szolgáltatás. A bankok kiürülhetnek egy válság alatt, de a kohó megmarad.
Elméleti tudásunk nem csak ezzel bővül. A növekedés motorja - most figyeljenek - nem egyszerűen az export, hanem az export és az import különbsége, a nettó export! Ezt kétféleképpen lehet növelni: az exportot kell növelni, és csökkenteni az importot. Magyarországon egyszerre magas az export és az import aránya - így elsősorban az import csökkentésére kell összpontosítani. És máris a stratégia üterén tartjuk kezünk: az importkiváltó gazdaságpolitikán. Az import ellen ráadásul két területen is támadást kell indítanunk: egyszerre kell küzdeni a termelés során felhasznált import és az elfogyasztott import ellen.
Ki ne értené e kristálytiszta logikát? Ha például fel akarunk hizlalni egy disznót, akkor nem csak arra kell odafigyelnünk, hogy többet egyen, hanem arra is, hogy kevesebbet mozogjon. Kérdés, mennyire hasonlítanak a modern gazdaságok a sertésekhez. Ennyire azért nem. Mind a termelési inputok, mind a késztermékek olcsón mozognak a határok között, így az egyes termékeket azokban az országokban gyártják, amelyeknek versenyelőnyük van. Teljesen természetes, hogy egy kicsi, pozíciójánál fogva rendkívül nyitott gazdaság exportja és fogyasztása sok importot használ fel.
Milyen indok szól tehát amellett, hogy éppen az (eddig) importált termékeket gyártsa nagyobb mennyiségben egy ország? Ennek a gondolatnak a gyökerei a II. világháború utáni időszakra nyúlnak vissza: az iparral alig rendelkező fejlődő országokban merült fel, hogy korlátozni kell különösen a gépek behozatalát, és ezért egy idő után a hazai igényeket hazai vállalatok elégítik majd ki. Ha az új szektor fejlett lesz, akkor a termékeit exportálni is lehet.
Az importkiváltó gazdaságpolitikával kapcsolatos tapasztalatok vegyesek. Az 50-es években az ezt alkalmazó latin-amerikai országok meglehetősen gyorsan növekedtek, de ezután a világpiacitól eltérő, torzított árak és alacsony hatékonyságú vállalatok akadályozták a növekedést. A nagymértékű állami beavatkozás és a torz gazdaságszerkezet szerepet játszhatott a 80-as évek válságában is: itt ez lett az "elveszett" évtized.
Az 50-es évek importkiváltó iparosításának logikája rámutat arra, hogy milyen gazdaságokban lehet ez sikeres stratégia. Az ilyen országnak három dolognak kell megfelelnie: nagynak, viszonylag zártnak és szegénynek kell lennie. Magyarországra egyelőre egyik sem áll. Ha az ország belső piaca kicsi, akkor nem jelent elég húzóerőt az iparosításnak. Ha nem lehet jelentősen korlátozni az importot, akkor a stratégia definíció szerint nem működhet. Ha pedig az ország legalább közepesen fejlett, akkor az exportorientált és versenyre koncentráló stratégia sokkal jobb lehetőségeket kínál a további fejlődésre.
Ám be kell ismerni, hogy a terv nem importvámok kivetésével szeretné korlátozni az importot, annak eszköze a "a fogyasztói tudatosság növelése, illetve versenyképes hazai vállalkozások piacra lépése, piaci terjeszkedése" lehet. De miért kell éppen az importált termékeket esetleg kiváltani képes vállalatokat támogatni, és nem bármelyik másik, perspektivikus vállalatot - ha a belső piac nem elég nagy a versenyképes méret eléréséhez? A válasz egyszerűen zseniális: azért, mert a túlzott import "erősen csorbítja minden, belső keresletet javítani hivatott gazdaságpolitika hatásosságát". Ha tehát nem jött be a belső keresletélénkítési politika, mert Magyarország túl nyitott, akkor nem a politikát kell lecserélni, hanem az ország gazdasági szerkezetét.
Az elméleti ismeretek felskiccelése után a terv történelmi példákkal is alátámasztja az aktív állami beavatkozásra, az ipar fejlesztésére építő gazdaságpolitikák sikerét. Ezekben azonban éppen az a feltűnő, hogy mennyire eltérnek a jelenlegi magyar helyzettől és tervektől. Japán 1950 és 1973 közötti, valamint Dél-Korea 60-as, 70-es évekbeli gyors növekedése például éppen az importkiváltás ellentéte volt, és az export növelésére koncentrált. Ezek az országok a növekedési időszak elején igencsak fejletlenek voltak. Az ilyen fejlődési modell kulcskérdése éppen az, hogy megfelelő időpontban - de mindenképpen Magyarország fejlettségi szintje alatt - sikerül-e verseny- és innovációalapú növekedésre váltaniuk.
Az anyag másik két hivatkozott példája európai. Az egyik a nyugat-európai országok II. világháború utáni fejlődése, csakhogy ott és akkor nem ezen elvek alapján alakult a gazdaságpolitika. A másik európai példa - a balti államoké - a legviccesebb, hiszen egyetlen tekintetben sem hasonlít Matolcsy stratégiájára: a balti államok gazdaságpolitikája igencsak liberális volt, és sikeres vállalataik elsősorban a szolgáltatási szektorban működnek.
Magyarországon bizony kicsi, nyitott és viszonylag fejlett a gazdaság. Az ilyen országokban is lehet helye a külkereskedelemhez kapcsolódó iparpolitikának: lehet segíteni a multik beszállítóit az exportálásban, vagy ki lehet választani olyan szektorokat, amelyekben versenyelőnyt biztosító tudás áll rendelkezésre. Ezek az intézkedések azonban távol állnak a közvetlen állami beavatkozással beindított importkiváltástól.
