Kálmán C. György: Magánvalóság

publikálva
2001/33. (08. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Azt a nagy legyintést még a rádión keresztül is érzékelni lehetett.

Pedagógiai-ökonómiai traktátus

Egy kis falu polgármestere legyintett, az, aki köszönte szépen, nem kért a millenniumi zászlóátadásból, mert hiába kért két és fél milliót parkosításra a Kormánybiztosságtól, nem kapott egy vasat sem. Pedig neki lett volna néhány ötlete, hogy hol lehetett volna megspórolni azt a kis pénzt, de hát ha nem, nem - akkor ne legyen zászlóátadás sem, ott egye meg a fene.

Nem helyes ez, felebarátaim, ne legyintsünk! A haza üdve nagy pedagógiai türelmet és tettrekészséget követel tőlünk.

Zsenialitásom ezúttal lélektani és közgazdasági természetű belátások formájában tör magának utat, amennyiben van szerencsém bejelenteni, hogy országunk vezetői legbelül szorongó, kissé túlsúlyos, szemüveges kisgyerekek, akik ragaszkodnak a jól megszokotthoz, az ismerthez, félnek az idegenektől (hát még, ha külföldiül beszélnek), barátaikkal (aggódván, hogy elveszítik őket) adakozó kedvűek, kifelé azonban erőt és agressziót mutatnak, sunyiságuk és kihívó viselkedésük csupán ezt a sírdogáló, elveszett, rettegő gyermeket leplezi. Ráadásul nem bírnak bánni a pénzzel, ha lekvárra lelnek a spájzban, egy délután alatt befalnak vagy három üveggel, ha vásárolni küldik őket, a kifogyott kenyér helyett nem zsömlét, hanem biztos, hogy rágót vesznek. Segítenünk kell tehát nekik, sok-sok türelemmel rávezetni őket a megfontolt, felnőtti magatartás elsajátítására.

Közgazdasági értelemben ez annyit tesz, hogy meg kell nekik mutatnunk annak a módját, ahogyan mindenféle kisebb és nagyobb közösségek, intézmények és csoportosulások hozzájuthatnának a nekik nagyon hiányzó pénzhez, ugyanakkor véget lehetne vetni a pazarlásnak, a gyanúsnak tetsző pénzjuttatásoknak. Nem akarattal csinálják ezt a mi vezetőink, hanem mert ilyen az ő lelkük: nagyon félnek az újtól, mohók, mert félnek a jövőtől, és magukhoz akarják kötni azokat, akik (most éppen) szeretik őket. Segítenünk kell tehát azoknak, akik a pénzeket osztják, és akiknek többnyire éppen az aulikus vállalkozók jutnak az eszükbe (mert csak a barátok a biztosak, meg a barátok barátai), hiszen ők sajnos nincsenek eléggé tájékoztatva más lehetőségekről és igényekről: segítenünk kell valamennyiünk hőn szeretett vezetőit, tanácsokat kell adnunk és aktívan közreműködnünk ahelyett, hogy csak siránkoznánk, vádaskodnánk, jammerolnánk. Az adófizetők pénzét jól meg kell fogni, ügyesen befektetni, sikeresen forgatni, minél többet fontos célokra és megfontoltan költeni. Ez valamennyiünk feladata, éppúgy közös ügyünk, mint mondjuk az újságírás. Lépjünk föl mindnyájan a magunk közössége vagy intézménye érdekében.

Az adófizetők pénzének legfőbb őrei például szórakozottan vakargatják borostájukat, és úgy döntenek, hogy igen nagyon kell a népnek egy jó kis tűzijáték (ez is a szorongó és az unalomtól rettegő gyermek vágyképe, játszani a tűzzel, ha épp nincs más kéznél), s hogy erre megspendíroznának pár száz milkát. Meghallja ezt két rektor, három dékán és egy pár tanszékvezető, összevillan a tekintetük, és odapenderülnek: nem addig a´!, mondják, mi kihoznánk ezt olcsóbban, a különbségen rüsztölünk. A megspórolt pénz fele marad az államnak, a feléből meg évekre konszolidálunk két egyetemet, plusz még három kart. Tegyünk egy próbát, néznek ki szemüvegük fölött az őrök, mondjatok egy árat. Szó szót követ, a pénzből jut is, marad is, lesz szép tűzijáték, és az egyetemek vígan élnek.

Vagy, teszem azt, az adófizetők pénzének legfőbb őrei lakkozgatják a körmüket, közben azt mormolják maguk elé: legyen egy lap, legyen neki Andrássy úti palota, legyenek nagyon jó honoráriumok, színes nyomás, nagy példányszám... (Lélektanilag, ugye, ez annak a kisgyereknek a viselkedése, aki mindent egyedül akar csinálni, fél a dolgokat a sorsukra hagyni, a külső körülmények kényére-kedvére bízni: el akarja igazítani a sorsát annak, ami a szívének kedves, és bőkezűnek akar mutatkozni.) Több se kell a kórházigazgatónak, bekopog a párnázott ajtón: tessen idefigyelni, nacs-asszony, mondja, persze nagyon illedelmesen, lehetne esetleg gyártelepi irodaház négy helyisége, kicsit gyengébb papír, volt téesznyomda. Mindenki jól jár. Kellene nekünk kötszer, fecskendő, mosópor, még elő is fizetnénk a lapra, én megszervezem, tessen csak rám bízni. Szó szót követ, a lap átélheti az alapítás nehézségének romantikáját, jól elfér a gyártelepen, a kórház meg fellélegezhet néhány évre.

Aztán lehetne mindezt kicsit intézményesíteni és akár versenyeztetni is. Nem garasoskodunk, odaadjuk azt a belvárosi palotát a még nem létező egyetemnek, hirdetik ki az adófizetők pénzének legfőbb őrei, mert minálunk a felsőoktatás minden pénzt megér. Hatan kopogtatnak erre a fent említett ajtón: a falusi polgármester, a múzeumigazgató, a filmrendező, a könyvtáros, a roma önkormányzat meg a tanár. Lassan, csak lassan - mosolyognak az adófizetők pénzének legfőbb őrei -, sorjában mondja el szépen mindenki. Akié a legjobb ötlet, azzal osztozunk. Szó szót követ, addig-addig, míg a végén sikerül megállapodni az elhagyott munkásszállóban, inkluzíve a gondnoki szolgálati lakás plusz pingpongterem, a palota meg lehetne Széchenyi-tervi termálturisztikai gyógyszálloda, dőlne a pénz, mindenkinek jut, aki ezt a tervet kieszelte. Ez a vidám versengés nem kevés pedagógiai haszonnal is járna, jól elszórakoztatná az országunk vezetőiben bujkáló rettegő gyermeket, játékos formában mutatná meg neki, hogy nemcsak a régi jó barátok vannak, hanem bizalommal lehet ismerkedni és elsajáttítatná vele a pénz kezelésének bizonyos alapelveit.

A végső fázis pedig az lehetne - de ez már csak a fantázia játszi szüleménye -, hogy volnának olyan emberek, akik egy egészen nagy közösség, az úgynevezett magyarországi lakosság nevében tudnának rendkívül ügyesen gazdálkodni az adófizetők pénzével: spórolósan, körültekintően, hogy mindenre jusson, ne panaszkodjon senki a pazarlások és gyanús pénzmozgások miatt. Volna egy ilyen testület, csupa hozzáértő, felelős ember, kapásból tudnák, hogy mi mennyit ér (meg), egy kanyival se adnának többet senkinek, csak amennyire feltétlenül szüksége van. Azon igyekeznének és úgy versenyeztetnének, hogy minél többet megtakarítsanak. Ezt a testületet elnevezhetnénk, mondjuk, kormánynak. De, mondom, ez már csak merő képzelődés.

publikálva
2001/33. (08. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk