Kálmán C. György: Magánvalóság (Egy vidéki gazdálkodó feljegyzéseiből)

publikálva
1999/23. (06. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Amikor publicisztikát írok a MaNcsnak, mindig jó korán kelek. Alig pitymallik még, a kakasok még nem kezdték rá, csak néhány madárka csivitel félénken, majd egyre hangosabban. A kert végéből ritkás köd szivárog, a fűben vakond motoz. Felkapom a rossz nadrágot, gumicsizmát húzok, megnézem, hogy vannak az én kis kedvenceim.

Amikor publicisztikát írok a MaNcsnak, mindig jó korán kelek. Alig pitymallik még, a kakasok még nem kezdték rá, csak néhány madárka csivitel félénken, majd egyre hangosabban. A kert végéből ritkás köd szivárog, a fűben vakond motoz. Felkapom a rossz nadrágot, gumicsizmát húzok, megnézem, hogy vannak az én kis kedvenceim.

No, több se kell nekik. Érzik, tudják, hogy ez az ő napjuk. Meghallják a kertkapu nyikordulását, s alig bírnak már magukkal. Én! Én! Engem! Most én következem! - sivítják, bőgik, cincogják kórusban.

Melyiküket is válasszam, a szívem szorul bele. Itt, a tyúkhálóval lekerített kis részben tartom őket, szegénykéimet, ahol szalad egy kis metafora, hízott szimbólumok bóbiskolnak a sarokban, egymásnak dűlve, csontos allegóriák dörgölőznek a csizmaszárhoz. Hozom a kislétrát, a hangzavar teljes lesz: felnyúlok a hiuba, felmarkolok néhány eszmei mondanivalót, lényeget és magvat, közibük szórom, amelyikek a legügyesebben csapnak rá, azok lesznek mai választottjaim.

Egymáson átgázolva, felrikoltva s hirtelen elhallgatva nyüzsög a kis csapat, nicsak, ott szalad egy kecses kis szóvicc, le se lehet vakarni a koncról, ő már ott van a kiszemeltek között; komor argumentációk elszántan kapaszkodnak, nagyon ott akarnak lenni ők is. Hozzájuk csapódik egy-két furfangos célzás, fennkölt hasonlat.

Csakhamar kialakul a boldog győztesek és a reménykedő-szomorú vesztesek csoportja: az utóbbiak maradjanak csak, két hétig nem lesz rájuk szükség, az előbbieket meg egybeterelem, várjanak kicsinyég az udvar közepén.

Átbaktatok a kert végébe, az öreg gesztenyefa mögé, ahová sosem süt a nap: ott kushadnak, erős szögesdrót kerítés mögött a sunyi csúsztatások, elhamarkodott következtetések, néhány aljas hazugság. Elszánt hallgatásukat szinte tapintani lehet. Találomra odaintek egyet-kettőt, óvatosan nyitom a vasajtót, odarugdalom őket az udvarra, a többiekhez. Leakasztom a pincegádorból a három láncot, a logikait, a grammatikait meg a retorikait, erre fűzöm fel valamennyiüket, no gyertek, álljatok szépen sorba. Van, hogy egyikük-másikuk elszabadul, ha valamelyik lánc elszakad, kis zavar támad - nem baj, ez vele jár. (Egy épp, lám, itt borult, grammatikailag, föl, kicsit, hoppá!, porold le magad, uzsgyi tovább.) Porosodik a pajta mélyén néhány narratív szerkezet is, olykor azokat is előveszem, egyszerű, régi eszközök, de hasznukat látom.

Mire végzek, már szépen süt a nap. Megizzadtam, kicsit el is fáradtam, de jólesik. Odaülök a tornácra, müzlit kevergetek, és elnézek a messzeségbe, a kéklő hegyek felé.

De van az úgy, mint a múlt héten is, hogy semmi ilyesmire nincs szükség. Elég, ha tulajdonneveket sorolok, és értjük egymást. Orbán Viktor. Áder János. Selmeczi Gabriella. Harrach Péter. Simicska Lajos. Juszt László. Csermely Péter. Csermely Péter. Csermely Péter.

Minek ide már a buta szó.

publikálva
1999/23. (06. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk