Keresztury Tibor: Keleti kilátások

publikálva
1999/47. (11. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

1996-ot írtunk. Egy ködös, nyálkás szeptemberi nap reggelén, amikor épp felborult a hormonháztartásom, vészesen lecsökkent a koleszterinszintem, sápadt voltam, a szívem kalapált, a nemi életem jó ideje akadozott, és nem találtam a szemüvegem, csengett a telefon. Csengjél, mondtam a plafonnak érzelmileg közömbösen, harag nélkül, türelmesen, mégis egy irányában, tartalmában karakteres habitusra valló lelki háttér bázisán, amelybe - megvallom így magunk között - a kommunikációra való igény momentán semmiképp sem tartozott bele. Hogy´ ráérnek, gondoltam az ágyban az ötödik perc táján, egyesek; közben meg - ahogy arra Parti Nagy Lajos rámutat: "elhúznak el fasorba legjobb éveink." Egy munkanapon, fűztem hozzá, felemelvén a nyomaték kedvéért a mutatóujjamat, merthogy nem tágított, makacs volt az illető. Nincsen ezeknek semmi dolguk, az a napi élettervük súlyponti eleme, hogy velem beszélgessenek? Egyszerre csak abbahagyta, jól van, nyugtáztam, s bár teljesen kialudt voltam, megpróbáltam ismételten becsukni a szemem. Mindig kinyílt, de én sem voltam akkoriban jóskapista elszántságilag, az megmaradt, a vasakarat, úgyhogy csak sikerült keresztülvinni a tervemet. Igen ám, de mire megvoltam a szememmel, megint rákezdte az a büdös telefon: édes istenem, sejtettem meg éles ésszel, ez csakis egy szerkesztő lehet, annak meg az elszántabbja úgysem hagy pihenni, míg föl nem veszem. Jó reggelt kívánok, Keresztury Tibor vagyok, nem vállalom.

Ez lett belőle

1996-ot írtunk. Egy ködös, nyálkás szeptemberi nap reggelén, amikor épp felborult a hormonháztartásom, vészesen lecsökkent a koleszterinszintem, sápadt voltam, a szívem kalapált, a nemi életem jó ideje akadozott, és nem találtam a szemüvegem, csengett a telefon. Csengjél, mondtam a plafonnak érzelmileg közömbösen, harag nélkül, türelmesen, mégis egy irányában, tartalmában karakteres habitusra valló lelki háttér bázisán, amelybe - megvallom így magunk között - a kommunikációra való igény momentán semmiképp sem tartozott bele. Hogy´ ráérnek, gondoltam az ágyban az ötödik perc táján, egyesek; közben meg - ahogy arra Parti Nagy Lajos rámutat: "elhúznak el fasorba legjobb éveink." Egy munkanapon, fűztem hozzá, felemelvén a nyomaték kedvéért a mutatóujjamat, merthogy nem tágított, makacs volt az illető. Nincsen ezeknek semmi dolguk, az a napi élettervük súlyponti eleme, hogy velem beszélgessenek? Egyszerre csak abbahagyta, jól van, nyugtáztam, s bár teljesen kialudt voltam, megpróbáltam ismételten becsukni a szemem. Mindig kinyílt, de én sem voltam akkoriban jóskapista elszántságilag, az megmaradt, a vasakarat, úgyhogy csak sikerült keresztülvinni a tervemet. Igen ám, de mire megvoltam a szememmel, megint rákezdte az a büdös telefon: édes istenem, sejtettem meg éles ésszel, ez csakis egy szerkesztő lehet, annak meg az elszántabbja úgysem hagy pihenni, míg föl nem veszem. Jó reggelt kívánok, Keresztury Tibor vagyok, nem vállalom.

Hát ami jött onnantól, azt leginkább egy hun lovas attakhoz hasonlítanám. De ezt úgy tessenek elképzelni, hogy áll a paraszt feltartott kezekkel, eleve, ideje sincs megszólalni, nemhogy védekezni tudna, és csak jönnek, jönnek vágtatva, szőrén a hunok, s percenként úgy harminc érvet záporoztatnak nyílvesszőként rá. Valami egotrip nevű rovatról volt szó, már amennyire ezt a tempót követni bírtam, hogy nekem abba kén írnom, vagy mit kéne csinálnom, de haladéktalanul, meg hogy így meg úgy, hogy én nélkülözhetetlen vagyok, és hogy jövő hétfőre jöjjön erre meg arra a faxszámra az első, különben megáll az élet, a Magyar Narancs elesik, a szabad sajtó ügye törést szenved, kitör a revolúció, visszajönnek az oroszok, s mindezen túl, mellékesen, mi a faszt csináltam eddig, tíz perce csönget legalább, tán beteg vagyok. Miáltal itt levegőt vett ez az egyén, úgy húsz perc után váratlanul alkalmam nyílt a diskurzusba aktív módon bekapcsolódni, amit harmincnégy év rutinjával meg is tettem azon nyomban, és azt mondtam, hogy igen. Magam ezt válasznak szántam a lerohanást berekesztő kérdésére, mármint hogy beteg vagyok, de ez a hun szántszándékkal elértette, nem ismervén kíméletet, s ahogyan jött, elvonult a fergeteg: akkor evvel mindent megbeszéltünk, csocsesz, kamerád. Nem, nem, nem, nyökögtem még, rémült képpel, letaglózva, s hallgattam a búgó hangot, ami egy idő után szaggatottá változott.

Aztán ez lett belőle. Mint rendőr az olajba, belekeveredtem, s benne is maradtam nyakig három hosszú éven át, és voltaképp most fogalmam sincs róla, hogy is kéne ezt az ügyet berekesztenem. Minek van itt éppen vége: te könyvvé lett matéria, minek nevezzelek. Körbenéztem, felmértem a kilátásokat. Bejártam a helyszíneket, felléptettem az életemben szerepet játszó emberanyagot, s mert az emberiség ezen halmazába -ismertem föl menet közben meglepődve - én is beletartozok, számba vettem (disznó!) önmagam. Ha volt ebben nyavalygás - már pedig volt benne, ezt aláírhatom -, esküszöm, hogy azt se önérdekből tettem, hanem mert egyfelől nem puncsfagyi, mazsolával, amit nap mint nap benyalunk, másrészt meg hogy a hasonszőrűek lélekben velem nyavalyoghassanak, a másmilyenek pedig - bruhahaha - szórakozzanak. Mert szórakozni -ha nem csalnak az emlékeim -: jó. Szórakoztam persze közben, nekünk legyen mondva, magamon én is eleget, néha már-már majdnem jó volt ez a helyi viszonylatú elterelő hadművelet, a folytonosan szigorodó feltételek talaján. Reményfutammá lett, egyszemélyes vigaszágon, a kétheti ügymenet, ami itt-ott jutalomjátékba csapott át, hogy a végkifejlet az örökös holtszezon, s a fel-feltörő tepsi-érzés ellenére ne egy szimpla gyalogáldozat legyen. Vége van, itt állok, s mint ahogy az író mondja bölcsen, másként nem tehetek. Ha megkérdeznék, azt tudnám mondani, körülbelül úgy érzem magam, mint idősebb barátom az ötvenes évek közepén egy debreceni középiskolában, minden órák legrosszabbikán, a rettegett biológián. Bejött a tanár, egy ide száműzött nemzetközi hírű, Nobel-díjas szintű akadémikus, a legendás szigora dacára aznap valamiért jókedvűnek látszott, szinte repdesett, mint a szakterülete, a madár. Ki tud egy szép dalt elénekelni, kérdezte vidáman, gyerekek? Bandikám azonnal jelentkezett, s rá is kezdte jó hangosan, lelkesen: Édesanyám, ki a huszár, ha én nem. / Ki nyergeli fel a lovat, ha én nem. / Felnyergelem aranyszőrű lovamat, lovamat, de lovamat, / lerúgatom véle a csillagokat.

Szép volt, mondta a professzor halkan, elmerengve, hozza ki az ellenőrzőjét, fiam. Bandikám szárnyalt enyhén elpirulva, mégis jogos öntudattal, büszkén a katedra felé, az életben először kivívott elismeréstől boldogan. Aztán a tanár beírta szálkás, kemény, álló nagybetűkkel: BIOL"GIA "RÁN ÉNEKELT.

publikálva
1999/47. (11. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk