Keresztury Tibor: Keleti kilátások (Gondolkozik, összetart)

publikálva
1999/43. (10. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Azon töprengek - könyököm a konyhaasztalon, fejem az öklömön -, hogyan kéne megkímélni magamtól a gyerekeket. Mert az rendben van, hogy sört előttük diszkrét módon már régen nem iszok, a jelenlétükben nem káromkodok, alvilági vagy csupán csak komplett őrült ismerőseimet távol tartom tőlük, feltéve, ha az utcán össze nem futunk. Igen ám, de miként tudnám elintézni, hogy a hi-he-tet-len módon betűéhes, koraérett Dorkám például erre a projektre, a decemberre megjelenő könyvre majd ne vesse mohón rá magát, hogy tudnám azt kieszközölni, várjon evvel a saját érdekében nyolc-tíz évet legalább. Na, nem mintha, de hát azért mégis, ugyebár. Még megroppan a végén az apakép, amelyen kilenc éve, bővülő kerettel, éjt nappallá téve dolgozom, oszt´ jaj nekem: szégyenkezve - vagy ami még ennél is rosszabb - sajnálattal néz le rám. Mondjam azt, hogy nem lányálom a felnőttvilág, hogy itt a szereplők többségükben farkasok; hazudnak és lopnak, büfögnek és basznak, megeszik a nyuszikát? S hogy köztük csak egy éppen olyan - igaz, szelíd - esendő állat az apád? Vigasztaljam, hogy a nyomottság a szorongással egyetemben nem örökletes? Vagy dugjam el előle három évem stilizált, mégis éles lenyomatát, míg meg nem érti, nincs minden úgy, ahogyan az írva van? Vagy hogy úgy van, csak máshogyan? Ingassam meg a szóba fektetett hitét, ebben a korban, éppen én? Cenzúrázzam a lányom előtt magamat? Jelöljem be a könyvjelzővel, gyufaszállal a vidámabb oldalakat, s húzzam alá azokat a mondatokat, melyek jó színben tüntetik fel a papát? Vagy mondjam azt, mint amikor thrillert nézne, hogy amit itt összeírtam, nem neked való? Hogy nem neki való az életem? A dolgok, amik megestek velem? De hát ez meg elég rémületes mint állítás, ha belegondolok, tudd majd kezelni, amikor olvasod, csillagom.

Azon töprengek - könyököm a konyhaasztalon, fejem az öklömön -, hogyan kéne megkímélni magamtól a gyerekeket. Mert az rendben van, hogy sört előttük diszkrét módon már régen nem iszok, a jelenlétükben nem káromkodok, alvilági vagy csupán csak komplett őrült ismerőseimet távol tartom tőlük, feltéve, ha az utcán össze nem futunk. Igen ám, de miként tudnám elintézni, hogy a hi-he-tet-len módon betűéhes, koraérett Dorkám például erre a projektre, a decemberre megjelenő könyvre majd ne vesse mohón rá magát, hogy tudnám azt kieszközölni, várjon evvel a saját érdekében nyolc-tíz évet legalább. Na, nem mintha, de hát azért mégis, ugyebár. Még megroppan a végén az apakép, amelyen kilenc éve, bővülő kerettel, éjt nappallá téve dolgozom, oszt´ jaj nekem: szégyenkezve - vagy ami még ennél is rosszabb - sajnálattal néz le rám. Mondjam azt, hogy nem lányálom a felnőttvilág, hogy itt a szereplők többségükben farkasok; hazudnak és lopnak, büfögnek és basznak, megeszik a nyuszikát? S hogy köztük csak egy éppen olyan - igaz, szelíd - esendő állat az apád? Vigasztaljam, hogy a nyomottság a szorongással egyetemben nem örökletes? Vagy dugjam el előle három évem stilizált, mégis éles lenyomatát, míg meg nem érti, nincs minden úgy, ahogyan az írva van? Vagy hogy úgy van, csak máshogyan? Ingassam meg a szóba fektetett hitét, ebben a korban, éppen én? Cenzúrázzam a lányom előtt magamat? Jelöljem be a könyvjelzővel, gyufaszállal a vidámabb oldalakat, s húzzam alá azokat a mondatokat, melyek jó színben tüntetik fel a papát? Vagy mondjam azt, mint amikor thrillert nézne, hogy amit itt összeírtam, nem neked való? Hogy nem neki való az életem? A dolgok, amik megestek velem? De hát ez meg elég rémületes mint állítás, ha belegondolok, tudd majd kezelni, amikor olvasod, csillagom.

Ennél a pontnál nem jutok tovább - vagy ha továbbjutok, az csak annál rosszabb -, be kell ismerjem így szombat délután, úgyhogy itt most engedelmükkel abba is hagyom, majd éjszaka folytatom: vezénylek egy összetartást, a gyakorlati jelenlétem vigasztaló hatásával óvom meg tőlük magamat. Kimegyünk az egyetemi sporttelepre a felmerülő kérdéseket elhalasztani.

Jó úton jár, aki arra gondol, hogy most pedig már éjszaka van: úgy bizony, jól sikerült, bevallhatom, a figyelemelterelő hadművelet: lenyomtunk egy komplett focitornát, míg Dorka - megjegyezném: bámulatos módon - görkorizott. Bence Ronaldo volt, Marcika Rivaldo, én meg Fükő, mint rendesen. Elsőként az Inter ment a Diósgyőrrel -a kicsi köztünk a legtürelmesebb -, s meg kell mondjam, 2-0-ig a miskolci szív igen jól tartotta magát. Hogy a Barcelona valósággal legázolta a DVTK-t ezt követően, abban, úgy gondolom, az erőnléti különbségből kifolyólag nincs semmi meglepő, bár azért azt hozzátenném, Rivaldo az isteni Fükőtől négy kötényt is kapott, így az utóbbi büszkén állhatott a torna végén a dobogó harmadik fokát jelképező kukán, jó erősen tartva - mintha csupán gratulálna - a Klinika kerítésén sugárzó győzteseket. Csak az volt a baj, nem fürödhetett sokáig a fényben, mert véget ért az ünnepség közben, s jöttek az egyetem irányából az ötvenhatosok. Este meg már még egy fővel kiegészült a délutáni foghíjas csapat, jelentősen javítva az amúgy sem BLASZ II. szintű minőségi összetételen. Összebújtunk ott az ágyban, ahol az öt személyből egyébiránt három megfogant, grandiózus siccezéssel odázván el a keleti kilátások szüzséjében s önképében rejlő meg- s feloldhatatlan értelmezői problémahalmokat. Lófaszt halmok, gondolkoztam, mert témánál voltam a Sicc alatt már újra, természetesen, sokkal inkább hegyláncoknak látszanak, miközben nikotintól büdös szájjal azt daráltam tanítólag: "Afrikában amint ti is / Jól tudjátok, nagy a hőség, / Jó, hogy ott a Nílus folyam, / Mint fürdési lehetőség." Milyen jó is, irigykedtem, ennek a macskának, az élete milyen egyszerű, ám ez a meglátás később teljes tévedésnek bizonyult: "Ám az irigy kicsi majmok, / akik fönt a fügét ették, / Nem is méltatták őt szóra, / Ráadásul kinevették. // Mit volt tenni? Tovább baktat, / mint egy távgyalogló bajnok, / De odább egy kókuszpálmán / Észrevették újabb majmok." Ezen a ponton a családi ágytartalom érzékenyebbjével egy könnycseppet épp elmorzsoltunk volna, ha időközben meg nem kegyelmez minekünk a jó Kálmán Jenő: "Így megúszta, s megjegyezte, / Hogy tanulság ebből ennyi: / Ahol nem hívnak bírónak, / Ne menj igazságot tenni."

Ne hívjatok, s én nem megyek; Dorka, Bence, Marci: döntsetek.

publikálva
1999/43. (10. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk