Keresztury Tibor: Zártkörű fogadás

publikálva
2002/36. (09. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tehát a pszichiátria. Jól kinézünk. Megint témánál vagyunk. Ez lett hát a vágyaidnak netovábbja ezen a végetérni nem akaró csütörtökön. Gratulálok - fordult önmagához hősünk: méretes ambíció. Perspektivikus. Valóságos Széchenyi-terv. Testre szabott. Nagyívű pályázat, támogatásra való. Merjünk nagyok lenni, mi? Nesze. Nagy vagyok. Mások céget, bétét, tanszéket, egyházat, hazát, családot, polgári kört, hívó szóra váró, alvó sejtet alapítanak, te meg álmodsz egy merészet, s egy megváltó zárt osztályról ábrándozol, ahol majd kellemesen leszedálva a takarót a fejedre húzhatod. Megint sikerült az idők szavát meghallanod. Még sokra viszed, testvér, ezen a kiégetett pamlagon. Ha ekkora elánnal dolgozol meg érte, még bérelt helyed, állandó ágyad is lehet. A nővérek a neveden szólítanak, az első csengetésre hozzák a kacsát, protekciós alapon. Kiismerik a szokásaidat, s úgy mozoghatsz a folyosón, mint a miskolci osztályon a bennfentesek. A profi betegek. Igen, mondta, noha nem kérdezte senki, az kéne most - de már nem csupán úgy tessék-lássék, ambulanter -, az kéne már megint. A miskolci pszichiátria.

Tehát a pszichiátria. Jól kinézünk. Megint témánál vagyunk. Ez lett hát a vágyaidnak netovábbja ezen a végetérni nem akaró csütörtökön. Gratulálok - fordult önmagához hősünk: méretes ambíció. Perspektivikus. Valóságos Széchenyi-terv. Testre szabott. Nagyívű pályázat, támogatásra való. Merjünk nagyok lenni, mi? Nesze. Nagy vagyok. Mások céget, bétét, tanszéket, egyházat, hazát, családot, polgári kört, hívó szóra váró, alvó sejtet alapítanak, te meg álmodsz egy merészet, s egy megváltó zárt osztályról ábrándozol, ahol majd kellemesen leszedálva a takarót a fejedre húzhatod. Megint sikerült az idők szavát meghallanod. Még sokra viszed, testvér, ezen a kiégetett pamlagon. Ha ekkora elánnal dolgozol meg érte, még bérelt helyed, állandó ágyad is lehet. A nővérek a neveden szólítanak, az első csengetésre hozzák a kacsát, protekciós alapon. Kiismerik a szokásaidat, s úgy mozoghatsz a folyosón, mint a miskolci osztályon a bennfentesek. A profi betegek. Igen, mondta, noha nem kérdezte senki, az kéne most - de már nem csupán úgy tessék-lássék, ambulanter -, az kéne már megint. A miskolci pszichiátria.

Remegő gyomorral, kalapáló szívvel kezdi mind, aki maga megy, saját lábakon. "Önként és dalolva" - lehetne mondani, de ezt sajnos nem lehet. Az utolsó pillanatban, több hónapos tusa után, a legutolsó erejéből kerül oda mind. Az akarat maradéka, a kétségbeesés irányítja lépteit. Más választása ekkorra már nem marad. Akit visznek, annak könnyű: legfeljebb lefogják, megkötik, oszt´ gyavesz. De rávenni magadat, hogy betapogass: na, az feladat. A hősömnek három évbe tellett, mire elszánta magát, hogy különösebb külső kényszer nélkül, saját elhatározásából kartonja legyen - mentségére csupán annyit, hogy hangyányit nehezebb ez a döntés, mint hogy este a közértben milyen típusú sört veszel. Mert hát, mégis, ugyebár, ne bassza meg, vagyok valaki, meg minden ilyenek. Igaz, esetenként taknyom-nyálam összefolyik, ráadásul alig vannak órák, amikor nem kínkeserves, izomból megoldandó, koncentrált, nagy, megfeszített meló a létezés, de másfelől, kérem szépen, mégiscsak tények vannak, eredmények, adatok. Barom. Dolgozik az elfuserált, néhány soros lexikonszócikkben a felhorgadó, teljességgel nevetséges öntudat. Mikorra megdöglesz, tíz-tizenkét sorod is lehet. És akkor mi van. Aztán egyszer nincs tovább. Nincs büszkeség, nincs apelláta. Eldöntetett és bevégeztetett. Ott áll, egy matt, faszínű, üveges ajtó előtt, amire az van kiírva, hogy csengessenek.

Ez az a pillanat, ahol eldől minden, persze csak elvileg. A vonatkozó szakirodalom szerint. Mert - noha itt, az én mesémben nem hátráltak, becsengettek - a legnagyobb bánatomra nem ígérhetek kedvező végkifejletet. Nem, hiszen akkor a hős nem keresné most, hogy ez a perc élesen és kristálytisztán eszébe jutott, kétségbeesetten a távkapcsolót, hogy átkapcsoljon az m2-re, s a képernyőre tapadt szemmel meghallgassa László atya telefonos műsorát - inkább, mint hogy fel kelljen idéznie a jelenetet. Azt, amikor ott áll, szűkölő ebként, s úgy érzi, hogy összemegy. Elolvassa a feliratot, igen, aztán újra; az áll ott, hogy csengessenek, igen. Elindul a keze, aztán mégse, aztán megint, aztán mégse: mit keresek én itt, Jézusom. Mit, mit, mit, mit: visszafogad, baszd meg, a városod. Húsz év után hazatértél, gyermekem. Na látod, hogy nem eresztelek. Az Avas aljáról indultál, oszt´ ide térsz meg, csak egy kicsit arrébb, a Szentpéteri kapuba. Gyere. Igaz, ez most nem könyvtár és nem sportcsarnok, nem kocsma és nem galéria, nem a régi helyszínek valamelyike: ez a pszichiátria. Keblemre, te elbitangolt, hűtlen és hálátlan gyerek. Csengessél be: készen állok, hogy mellemre öleljelek. Újra miskolci lehetsz, csak most nem ember: páciens. A kéz elindul a csengő irányába, aztán lecsüng a comb mellé, majd újfent bemozdul, de nem bírja felemelni az izom - segíts, László atya, mindegy, hogy mit, csak beszélj hozzám, lökd a szöveget. Beszélj, beszélj, hogy ne kelljen látnom azt az arcot, aki a valahogy mégiscsak keresztülvitt, rendkívül halovány, tétova csengetésre elsőként megjelenik. Úgy jön, mint a koncra - kiéhezett farkas a friss húsra, teljesen. Néz, néz - nézése matt, hideg, üres, kifejezéstelen. Aztán lassan, nagyon lassan, szakaszosan, fokról fokra - mint aki kezdi már érteni - elvigyorodik. Esernyős pizsama, fűzőtlen félcipő, a nadrágban nincs gumi; bal kezével tartja, borostás arc, szájából nyál folyik. Végigmér, mintha ő volna a kivégzőosztagom. Nézése eszelős, ámde szakszerű. Tökéletesen érti a helyzetet. Innentől hiú vágy, hogy magamat látogatónak álcázhatom. Igen, bólint. Hát megjöttél. Igen. Az ítéletet kihirdetem. A jobb kezét felemeli, hófehér, véreres ökléből a mutatóujj a plafon irányába kiemelkedik. Kakálnom kell, de nagyon. Szorult helyzetemben megfeszített farizommal, elkent tekintettel állom a tekintetét. Tetőtől talpig leizzadok. Ha bemegyek, én is így fogok kinézni. Én is ilyen leszek. Ütemesen behajlítja a plafon felé bökött ujjat, széles mosollyal rám vigyorog. Gyere, kicsi. Gyere be. Köztünk leszel. Tárt karokkal várunk. Ez itt a pszichiátria. Az új otthonod.

Hátrahőköl, reflexből lelép egy lépcsőfokot. Akaratból visszatáncol, mert eszébe jutnak az eddig elvezető, megfutás esetén elölről kezdődő évek, hónapok. Megint le, és megint vissza: barátja mosolyog. Hátrafordul, visszapillant a bal válla fölött. Gyere, integet portársa, gyere. Mit cirkuszolsz. Minek ez. Nem érünk rá. Ne gyerekeskedj. Ne rendezz itt jelenetet. Én csengettem, he? - azt üzeni sok más egyéb mellett a mostanra már másvilági, baljósan izzó fényt árasztó tekintete. A pantomimre szépen lassan felfigyelnek odabent a betegek. A mutogatós köré gyűlik a Muppet Show teljes véglény-állománya, testületileg. Jön mingyá´ a nővér, oszt´ kinyissa - mondja egy egyfolytában vakarózó, vérző karmolásnyomokkal borított, félmeztelen, félholt ember biztatólag -, jön mingyá´, oszt´ beereszt. Csak épp etet.

Az üvegajtó túloldala egy emberként bólogat.

publikálva
2002/36. (09. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk