Keresztury Tibor: Zártkörű fogadás

publikálva
2001/41. (10. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Miután magamra maradtam az univerzum Küküllő utcai szegletén, teljesen magamra a földtekén, takarékos mozgássorral, megfontoltan, mégis tántoríthatatlanul, mint akiben régen érlelődő, komoly szándék munkál, s egy hatalmas szívdobbanás erejével érzi, itt a megfelelő alkalom, most kell megtennie, nem tűr már halasztást a dolog, vízszintesbe ereszkedtem, elkezdtem begyűrni egy sárga színű, kisméretű díszpárnát a gerincsérvem alá, s megpróbáltam felvenni a legelviselhetőbb pozíciót. Ezúttal sem volt laikus testvérre, könnyű léptű kiscserkészre, dalos kedvű nótafára, a középpályát percek alatt beszáguldó kulturális menedzserre szabott feladat - olyanfajta akció volt, melynek lebonyolítása a végsőkig elszánt, erős akarattal bíró tárgyszemélyen túl minimum egy jól képzett gyógytornászt s egy bivalyerős, pelyhes bajszú, mocskosszájú, ötvenes bicepszű ápolónőt feltételez. A gombócba gyűrt párnát ugyanis úgy kell elhelyezni a legfájóbb pont alatt, hogy a térdhajlatom pontosan a vásárlás másnapján - ittas állapotban történő pipázás módszerével - több helyen is kiégetett, de amúgy ízléses, csak hát lyukacsos kihúzható kanapé távolabbi karfájára essen, s evvel egy időben az ilyentájt már amúgy üres fejem a másik karfára tett zöld és téglapiros kispárnákon legyen kényelmesen nyugtatható. Ha ugyanis a fejemet nem támasztom alá ezekkel az enyhén piszkos kispárnákkal, amelyeket egyébiránt roppant nehéz mosni, mert nincs rajtuk huzat, miáltal hetekig nem száradnak ki, rossz esetben pedig bebüdösödik a bennük levő darabos szivacs, oszt´ szagolhatom, műsorzárásig szimatolhatok, honnan jön ez a csatornaszag, míg végre rájövök, ja, hát persze, a fejem alól, akkor nem látom a megfelelő szögben a televíziót. A növény bezavar, a nyak kiakad: kinek kell ez. De ha az alsó lábszáram nem lóg le az ágyról evvel párhuzamosan, a kívánt végeredmény szempontjából az se jó, mert akkor ez a csüngő testrész nem gyakorol a gerincre minimális nyújtóhatást legalább, és akkor mondhat nekem Pálffy István bármit, hiába fog ott nekem a legjobb szándékkal beszélni: úgysem tudja elnyomni a hörgésszerű ordításomat. És akkor nézhetek rá kigúvadt szemekkel, széttárt kezekkel a nagy szenvedések közben, hogy nem értem, Pista, amiket te mondol, hiába beszélsz - ordítok épp, nem hallom a híreket. Továbbá magyarázhatom az emeletről félálomban, jeges rémülettel lekóválygó családomnak, egyelőre nem kell még a mentőt hívni, adjatok egy esélyt, várjatok: keresem, csinálom, s ha tervemet - bízom, közelest - sikerre viszem, meg fogom találni a megfelelő pozíciót, a hál´ isten véges létet tűrhetővé szublimáló testhelyzetet. És ha nyerek, hogyha én itt felülkerekedek, ha a körülmények fölött, melyek - nem tagadom - jelenleg mostohák, miként egy champion, látványos győzelmet aratok, nem fogok már ordítani, mint az állat, gyerekek, akkor már jó lesz nekem; nem üvöltök, esküszöm, hogy meg sem szólalok: egy szintén zenész kolléganőt, Elisabeth Wurtzelt olvasok, s közben fél szemmel Pálffy István bácsit lesem, s e kettős figyelemelterelő stratégiának, továbbá a díszpárnának, valamint - és nem utolsósorban! - a bútorról lelógó alsó lábszár kieszközölt, szabaddá tett gravitációjának, enyhe feszítő hatásának hála, elviselhető lesz a per pillanat még elviselhetetlen fájdalom. És ha így lesz, dupla a haszon: nem kell a kórházba majd mandarint hozzatok. De ha már itt vagytok, megosztanám tivéletek abbéli véleményemet, hogy a történetnek tolókocsi lesz a vége alighanem. Jusson majd eszetekbe az a számtalan sok jégrém, focizás, síelés, mese, összebújás s egyéb sok jó cselekedet, mikor ki kell tolni a friss levegőre az öreget.

II. A következőképpen

A döntést megelőző este pedig a következőképpen alakult.

Miután magamra maradtam az univerzum Küküllő utcai szegletén, teljesen magamra a földtekén, takarékos mozgássorral, megfontoltan, mégis tántoríthatatlanul, mint akiben régen érlelődő, komoly szándék munkál, s egy hatalmas szívdobbanás erejével érzi, itt a megfelelő alkalom, most kell megtennie, nem tűr már halasztást a dolog, vízszintesbe ereszkedtem, elkezdtem begyűrni egy sárga színű, kisméretű díszpárnát a gerincsérvem alá, s megpróbáltam felvenni a legelviselhetőbb pozíciót. Ezúttal sem volt laikus testvérre, könnyű léptű kiscserkészre, dalos kedvű nótafára, a középpályát percek alatt beszáguldó kulturális menedzserre szabott feladat - olyanfajta akció volt, melynek lebonyolítása a végsőkig elszánt, erős akarattal bíró tárgyszemélyen túl minimum egy jól képzett gyógytornászt s egy bivalyerős, pelyhes bajszú, mocskosszájú, ötvenes bicepszű ápolónőt feltételez. A gombócba gyűrt párnát ugyanis úgy kell elhelyezni a legfájóbb pont alatt, hogy a térdhajlatom pontosan a vásárlás másnapján - ittas állapotban történő pipázás módszerével - több helyen is kiégetett, de amúgy ízléses, csak hát lyukacsos kihúzható kanapé távolabbi karfájára essen, s evvel egy időben az ilyentájt már amúgy üres fejem a másik karfára tett zöld és téglapiros kispárnákon legyen kényelmesen nyugtatható. Ha ugyanis a fejemet nem támasztom alá ezekkel az enyhén piszkos kispárnákkal, amelyeket egyébiránt roppant nehéz mosni, mert nincs rajtuk huzat, miáltal hetekig nem száradnak ki, rossz esetben pedig bebüdösödik a bennük levő darabos szivacs, oszt´ szagolhatom, műsorzárásig szimatolhatok, honnan jön ez a csatornaszag, míg végre rájövök, ja, hát persze, a fejem alól, akkor nem látom a megfelelő szögben a televíziót. A növény bezavar, a nyak kiakad: kinek kell ez. De ha az alsó lábszáram nem lóg le az ágyról evvel párhuzamosan, a kívánt végeredmény szempontjából az se jó, mert akkor ez a csüngő testrész nem gyakorol a gerincre minimális nyújtóhatást legalább, és akkor mondhat nekem Pálffy István bármit, hiába fog ott nekem a legjobb szándékkal beszélni: úgysem tudja elnyomni a hörgésszerű ordításomat. És akkor nézhetek rá kigúvadt szemekkel, széttárt kezekkel a nagy szenvedések közben, hogy nem értem, Pista, amiket te mondol, hiába beszélsz - ordítok épp, nem hallom a híreket. Továbbá magyarázhatom az emeletről félálomban, jeges rémülettel lekóválygó családomnak, egyelőre nem kell még a mentőt hívni, adjatok egy esélyt, várjatok: keresem, csinálom, s ha tervemet - bízom, közelest - sikerre viszem, meg fogom találni a megfelelő pozíciót, a hál´ isten véges létet tűrhetővé szublimáló testhelyzetet. És ha nyerek, hogyha én itt felülkerekedek, ha a körülmények fölött, melyek - nem tagadom - jelenleg mostohák, miként egy champion, látványos győzelmet aratok, nem fogok már ordítani, mint az állat, gyerekek, akkor már jó lesz nekem; nem üvöltök, esküszöm, hogy meg sem szólalok: egy szintén zenész kolléganőt, Elisabeth Wurtzelt olvasok, s közben fél szemmel Pálffy István bácsit lesem, s e kettős figyelemelterelő stratégiának, továbbá a díszpárnának, valamint - és nem utolsósorban! - a bútorról lelógó alsó lábszár kieszközölt, szabaddá tett gravitációjának, enyhe feszítő hatásának hála, elviselhető lesz a per pillanat még elviselhetetlen fájdalom. És ha így lesz, dupla a haszon: nem kell a kórházba majd mandarint hozzatok. De ha már itt vagytok, megosztanám tivéletek abbéli véleményemet, hogy a történetnek tolókocsi lesz a vége alighanem. Jusson majd eszetekbe az a számtalan sok jégrém, focizás, síelés, mese, összebújás s egyéb sok jó cselekedet, mikor ki kell tolni a friss levegőre az öreget.

Bizony, töprengtem el munka közben, röpül az idő! Nem vár, elmegyünk, mi vének, hírünk-nevünk sem marad itt izének, vagy hogy van az. De addig is, tértem vissza a holdfényes jelenbe, míg egy pohár vízben áll majd Elisabeth Wurtzel helyén a fogam, míg üdvözült mosollyal napi ötször csinálok be a tolókocsiban, s ebből a kis megcsonkított, véráztatta 93 000 négyzetkilométerből kékeslila Nagy-Magyarországgá nő a felfekvés a hátsó felemen, ezt a soros fekvés-kérdést kéne rendbe tenni aktuálisan, ezt mérte rám az úr, ez a sürgető feladat: a mikrohullámú sütő már tizenegy húszat mutat, s még sehogy sem állok vele. Ha ilyen tempóban haladok, veszett fejsze nyele lesz az olyannyira kívánatos esti döglés, nemhogy a végre kieszközölt s - teszem hozzá - teljességgel megérdemelt megkönnyebbülés. Ekképp pedig nem tudom az esti tervet végrehajtani. Mert hát mi más is volna a koncepció, a reális célkitűzés, ugyebár, mint éppen ez: egy sikeresen végrehajtott megkönnyebbülés? Kívánhat-e ennél többet a nap végén a zaklatott halandó, vágyhat-e a világegyetemben, azon belül itt, e golyóbison, azon belül Európában, azon belül a Küküllő utcában, egy lyukas kanapén bármi másra a megviselt szervezet? Majd dolgozni akar, nem? Sort sor alá tapogatni, pötyögni, mint aki megveszett, a Times New Roman típusú szavakat? Elmenteni adagonként Zártkörű fogadás cím alatt? Míg ez a cucc valami kulturált horrorrá, orvosi esetté, kórtörténetté, egy újabb könyvvé évek múlva összeáll? He? Mikor a lefekvést sem tudja per pillanat megoldani? Nem, nem, kedves István, társam a magányban, ezt te sem gondolhatod komolyan.

Hej, de te csak mondod, mondod, Pálffy István, mégsem tudsz egy percet várni, nem érted, hogy nem értelek? Hogy a kíntól nem tudok figyelni, amíg el nem helyezkedek? De gonosz vagy, Pálffy István, édes istenem, csak hajtod a sporthírek felé a szekeret. Ha érző lelkű ember volnál, várnál csöppet, hagynád a fenébe a súgógépedet, amíg megfelelő módon le bírtam feküdni, s így kedves néződ lehetek. Akkor nem vernéd keresztbe nekem itt a programot, nemkülönben megadnád az esélyt arra, hogy én is a tények beavatott részese lehessek. Pista! Ember! Könyörület! Hisz amit csinálok, az én életemben jelenleg a legnagyobb dolog, egész embert kívánó, sorsfordító cselekedet: megfontoltan lenyomom a kanapé karfáján a fejemet, a testsúlyomat a nyakamra helyezem. Megtámasztom a másik karfán kettő darab 45-ös méretű talpamat, s a seggemet lassan, nagyon lassan, óvatosan, kínkeservvel, mint amit a vágómarha kiad, afféle bődüléssel, én most megemelem. És amikor, Pista, a folyamatban eddig eljutok, amikor a hátizmok ésszerű határok fölötti, végső erőfeszítéssel a levegőben tartják a gerincoszlopot, a bal kezemben tartott mustársárga párnát a gerincoszlop megfelelő pontja alá, mint a sebész szívátültetéskor, olyan odafigyeléssel, lassan és precízen, behelyezem.

publikálva
2001/41. (10. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk