Keresztury Tibor: Zártkörű fogadás

publikálva
2002/28. (07. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Minden rosszban van valami jó. Mert noha ő hiába dolgozott, teljesen értelmetlen volt a felkelés érdekében pontról pontra megtervezett, komolyan vett, hősi erőfeszítéseket tennie, fölöslegesnek bizonyult az a kétségtelen részsiker, ami által a bal talpa most készenlétben, a további parancsokra várva a rongyszőnyegen nyugodott, ámde a nő odalent megmaradt. Ennek pedig, hogy nem verték agyon, mivelhogy a szerelembe beleegyezett, s további kekeckedés helyett a két felajzott úrral egyre távolodó bájcsevej közepette vágycsillapítás céljából kéróra távozott, megvolt az a lelki hozadéka, hogy nem kellett közbeavatkoznia, ekképp pedig - értelemszerűen - felkelnie se; s nyugodtan mondhatom, számára jelenleg ez volt a legfontosabb. Átfutott az agyán valami régen érzett megkönnyebbülés, hogy akkor most nem szükséges bravúrt bravúrra halmoznia, erőnek erejével megmozdulnia; tárgyavesztett lett a kínkeserves feltápászkodás, s ahogyan volt, minden úgy marad. Úgy marad, ismételte gondolatban nyomatékkal: ahogyan volt, minden úgy marad, mialatt kísérletet tett rá, hogy a hál´ istennek elsietve lehelyezett bal lábát a kanapéra emelés módszerével visszategye. Ámde ettől, ahogyan ezt elakadt, rossz gramofonként harmadszor is leszögezte, mintha soha nem is lett volna, villámgyorsan szertefoszlott a megkönnyebbülés. Volt, nincs. Egy másodperc alatt elfújta a szél. Rémülettel figyelt befelé. Igen, ismerte be, nem tévedés - persze miért is lenne az -: tartalmilag megfordult benne a dolog - ami jó volt, rosszra változott. Egy perce még pozitív volt az odabent időközben akaratlan módon sokadszor is megismételt rövid mondat üzenete, ám most az előjel átment kőkemény mínuszba, s ettől a hős betojt nagyon.

Minden rosszban van valami jó. Mert noha ő hiába dolgozott, teljesen értelmetlen volt a felkelés érdekében pontról pontra megtervezett, komolyan vett, hősi erőfeszítéseket tennie, fölöslegesnek bizonyult az a kétségtelen részsiker, ami által a bal talpa most készenlétben, a további parancsokra várva a rongyszőnyegen nyugodott, ámde a nő odalent megmaradt. Ennek pedig, hogy nem verték agyon, mivelhogy a szerelembe beleegyezett, s további kekeckedés helyett a két felajzott úrral egyre távolodó bájcsevej közepette vágycsillapítás céljából kéróra távozott, megvolt az a lelki hozadéka, hogy nem kellett közbeavatkoznia, ekképp pedig - értelemszerűen - felkelnie se; s nyugodtan mondhatom, számára jelenleg ez volt a legfontosabb. Átfutott az agyán valami régen érzett megkönnyebbülés, hogy akkor most nem szükséges bravúrt bravúrra halmoznia, erőnek erejével megmozdulnia; tárgyavesztett lett a kínkeserves feltápászkodás, s ahogyan volt, minden úgy marad. Úgy marad, ismételte gondolatban nyomatékkal: ahogyan volt, minden úgy marad, mialatt kísérletet tett rá, hogy a hál´ istennek elsietve lehelyezett bal lábát a kanapéra emelés módszerével visszategye. Ámde ettől, ahogyan ezt elakadt, rossz gramofonként harmadszor is leszögezte, mintha soha nem is lett volna, villámgyorsan szertefoszlott a megkönnyebbülés. Volt, nincs. Egy másodperc alatt elfújta a szél. Rémülettel figyelt befelé. Igen, ismerte be, nem tévedés - persze miért is lenne az -: tartalmilag megfordult benne a dolog - ami jó volt, rosszra változott. Egy perce még pozitív volt az odabent időközben akaratlan módon sokadszor is megismételt rövid mondat üzenete, ám most az előjel átment kőkemény mínuszba, s ettől a hős betojt nagyon.

Berezelt, pedig mi másra is számíthatott. Miben bízott, nem tudom. Nem volt kezdő, ennélfogva tudván tudta: a legparányibb jó érzésért is súlyos árat kell fizetnie. Főként, ha a megkönnyebbülésnek kontroll nélkül engedi át magát, s fellélegzik felelőtlenül, mint az egyszerűbb pszichés berendezkedésű emberek, s e felelőtlen, léha fellélegzés hatására egy percre is elfelejti, mi az általános helyzet, az alapállapot. Hát most fizetett. Minden jóban a rossz lapul, ugrásra készen, kiirthatatlanul, helyesbített, de már későn, mert a testét elöntötte a lucsok, s szaggatottan kezdte venni a levegőt, mivelhogy szakaszos lett az ellátás, csak minden második alkalommal kapott. Aztán jöttek szépen, ahogy szoktak, a szívritmuszavarok. Vészhelyzet lett, ami pár perce még egy átlagos, rossz, kibírható, kezelhető éjszakának mutatkozott. Riadót fújtak a démonok. Mentőautó szirénázott, orvosok futottak odabent, de esélyük sem volt, hogy időben odaérjenek. Lehúzták a rolót, ráborult egy fátyol, azon keresztül kívülről látta önmagát. Nagyjából vége volt, nem volt mit csinálni, eldőlt a dolog, ám az életösztön rutinból még működött. Azt súgta, hogy könyv, könyv, könyv, könyv, valamint hogy televízió: el kell terelned a figyelmedet haladéktalanul. Igen, de hősömnek semmi kedve nem volt hozzá, hogy a túlélés érdekében lépéseket tegyen. Egyáltalán nem akart már semmit, mert hogyha most túl is éli, akkor is mi van? Minden úgy marad. El lehet tolni a biciklit a következő kanyarig, ahol majd egy vigyorgó, rosszarcú sofőrrel szembejön az újabb kamion.

Fogalma sincs, hogy került a könyv a kezébe, de egyszer csak önerőből, ambulanter olvasott. Igen, igen: az ott egy bé betű, az meg egy ká, áldja meg az Isten, hamarosan összeállnak értelmes egésszé a megváltó szótagok. Megy ez. Hol is jártam, igen, megvan, segíts, drága Elizabeth Wurtzelem: "Az az érzésem, és ezt határozottan, szinte kézzelfoghatóan érzem, hogy szétesem, és hogy egyáltalán nem értem, mi ennek az oka, s ami még rosszabb, hogy semmit sem tehetek ellene. De amint ott fekszem összekuporodva, a leginkább az aggaszt, hogy ez a jelenet, amelyet épp előadok, emlékeztet valamire: az egész életemre emlékeztet." Mohón, kétségbeesetten itta a szavakat. Az a tény, hogy olvasott, az életben maradással volt azonos. Látott, mi több: értett, ez pedig azt jelentette, hogy szervezete működik. Átugrotta az unalmasabb részeket. Újabb jó jel: kritikával illette a sikerkönyv szerzőjét bizonyos pontokon. Nem, nem ilyen egyszerű ez, drágám, majd megírom egyszer pontosabban, hogyan is fest a dolog. De mikorra addig jutott, hogy jódolgában már-már egyenesen fölényeskedett, a 96. lap valamit újra nagyon eltrafált: "Istenhez fohászkodtam bátorságért és erőért, hogy legyek képes felvágni az ereimet, és ne jobban legyek, hanem sokkal, de sokkal rosszabbul, és végre valami rendes elmeosztályon végezzem, ahol komolyan tudnak foglalkozni velem." Pang. Bassza meg. Ez a rész kiválóan alkalmasnak mutatkozott arra, hogy ismét rosszul legyen: számtalan esetben volt már vágyainak netovábbja, amit ez a depis amcsi csajszi itt szorult helyzetében megfogalmazott. Egy megnyugtató zárt osztály a pszichiátrián, ahol a bőröndöt végre leteheti, ahol nem kell már csinálni, mégis életben marad. Üdvözült mosollyal kóvályognak a folyosón a leszedált emberek: annyi az esemény, hogy reggel híg kakaót, délben meg levest osztanak. Nem ideges senki. A betegek szeretettel megosztják egymással a téveszméiket. Idővel a legelszántabb kiabáló is lecsendesedik. A félőket megnyugtatják. Aki delirál, annak az ápolónő megtörli a homlokát. Egy pizsamás úr a falat súrolva, csoszogva rója a köröket. Egy megtört tekintetű fiatal lány a végtelen türelmű szekrénynek magyaráz, majd amikor végez, a megértő székhez intéz szomorú, szelíd szózatot, bizalommal testálva rá minden bánatát. Egy bomlott agyú nő az asztal tetején gyönyörűen kuplét énekel. Az ápolónő bejelenti, hamarosan kezdődik a csoportfoglalkozás. Hogyha pedig nem kezdődik, lehet nézni a plafont, míg beköszönt a nap végcélja, a paradicsomi állapot, amikor elsötétül a képernyő, s a rémületes ébredésig aludni, aludni, aludni lehet.

publikálva
2002/28. (07. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk