Keresztury Tibor: Zártkörű fogadás

publikálva
2002/22. (05. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Abal lábbal egész hamar megvolt, talajt fogott a talp, ám mivelhogy rutinos volt, ettől még nem kezdett el ünnepelni, nem lelkendezett. Tudta, ez még csak félsiker, semmi szín alatt nem szabad most magát elbíznia. Mert hogyha elbízza, s arra gondol, megy ez, mint a karikacsapás, a feladat érdemi részének megoldása során a kudarc legelső jelére annyira, de annyira pofára esik, hogy olyan nincsen is. Annyira, hogy olyan nincsen, ismétlem meg, közben tudom: van, dehogynem, nagyon is - tudna mesélni, aki most a felkeléssel küszködik. Tudna, ha afféle beszédes, szófosásos típus volna, akit közlékeny alkatnak, társasági lénynek mondanak, de hát jó nagyot hazudnék, ha én most őt - hogy gyorsabban haladjunk - ilyennek próbálnám beállítani. Pont az ellenkezőjét tudnám róla elmondani, ha megkérdezne valaki: nem, nem volt beszédes - ráznám a fejemet -, hallgatag volt egyenesen, mivelhogy régesrég belátta, beszélni teljességgel fölösleges. Nem lesz tőle egy szemernyit sem boldogabb. Ennélfogva inkább csak bólogatott, hogyha szóltak hozzá, legfeljebb akkor vakkantott valamit, ha már nagyon szorult a hurok, vagy ha egy embertárs veszélyesen közel került hozzá, s meg akarta kímélni őt attól, hogy megijessze ez a szótlan, kriptamélyi állapot. Kizárólag szeretetből kommunikált, nyugodtan lehet ezt mondani, s a kibocsátott szómennyiség éppen ezért nem irányult másra, mint hogy elleplezze a lényeget. Hogy elfedje a valóságot, hogy általa megpróbálja jobb bőrben levőnek feltüntetni magát. Meg akarta óvni önmagától az embereket - nem megvezetni próbálta őket tehát, mert ha így lett volna, akkor nem jobb bőrben, hanem jobb színben kísérelte volna meg beállítani, akit ritka, kényszerű, töredékes mondatrendje takart, elfedett. Alkalmi beszéde ily módon szolidáris tett volt mindenekelőtt: emberbaráti cselekedet - így tudhatta legkönynyebben elkerülni a sajnálatot, s megúszni azt, hogy berántsa oda a hozzá forduló jó szándékú gyanútlanokat, ahol úgy rendesen, normális körülmények között, elhivatott, szívós, tartós szótlanságában tartózkodott.

Abal lábbal egész hamar megvolt, talajt fogott a talp, ám mivelhogy rutinos volt, ettől még nem kezdett el ünnepelni, nem lelkendezett. Tudta, ez még csak félsiker, semmi szín alatt nem szabad most magát elbíznia. Mert hogyha elbízza, s arra gondol, megy ez, mint a karikacsapás, a feladat érdemi részének megoldása során a kudarc legelső jelére annyira, de annyira pofára esik, hogy olyan nincsen is. Annyira, hogy olyan nincsen, ismétlem meg, közben tudom: van, dehogynem, nagyon is - tudna mesélni, aki most a felkeléssel küszködik. Tudna, ha afféle beszédes, szófosásos típus volna, akit közlékeny alkatnak, társasági lénynek mondanak, de hát jó nagyot hazudnék, ha én most őt - hogy gyorsabban haladjunk - ilyennek próbálnám beállítani. Pont az ellenkezőjét tudnám róla elmondani, ha megkérdezne valaki: nem, nem volt beszédes - ráznám a fejemet -, hallgatag volt egyenesen, mivelhogy régesrég belátta, beszélni teljességgel fölösleges. Nem lesz tőle egy szemernyit sem boldogabb. Ennélfogva inkább csak bólogatott, hogyha szóltak hozzá, legfeljebb akkor vakkantott valamit, ha már nagyon szorult a hurok, vagy ha egy embertárs veszélyesen közel került hozzá, s meg akarta kímélni őt attól, hogy megijessze ez a szótlan, kriptamélyi állapot. Kizárólag szeretetből kommunikált, nyugodtan lehet ezt mondani, s a kibocsátott szómennyiség éppen ezért nem irányult másra, mint hogy elleplezze a lényeget. Hogy elfedje a valóságot, hogy általa megpróbálja jobb bőrben levőnek feltüntetni magát. Meg akarta óvni önmagától az embereket - nem megvezetni próbálta őket tehát, mert ha így lett volna, akkor nem jobb bőrben, hanem jobb színben kísérelte volna meg beállítani, akit ritka, kényszerű, töredékes mondatrendje takart, elfedett. Alkalmi beszéde ily módon szolidáris tett volt mindenekelőtt: emberbaráti cselekedet - így tudhatta legkönynyebben elkerülni a sajnálatot, s megúszni azt, hogy berántsa oda a hozzá forduló jó szándékú gyanútlanokat, ahol úgy rendesen, normális körülmények között, elhivatott, szívós, tartós szótlanságában tartózkodott.

Na, hát akkor gyerünk, paraszt - mondta most, hogy a bal lábával megvolt, mert magában beszélt azért, mi az hogy! Azt hitték, őt nem zavarta ez az állandósult némasági állapot? De, zavarta, elárulom, úgyhogy gyakran hosszú párbeszédeket folytatott avval, aki benne hallgatott, ámbár sokat nem segített ez sem, megjegyezném, mivel arra vallott, meg fog őrülni egy szép napon. Fel kell kelned, hogy segíts azon az asszonyon. Igen, de nevezett mozgássor sikeres megoldását, a feltápászkodás megvalósítását illetőn rögtön két megoldás kínálkozott, s az akció érdekében e ponton először is kellett a stratégiát dönteni. Az egyik esetben lefordul a kanapéról a jól bevált gyakorlat szerint. Ha ezt választja, térdre vagy esetleg hasra érkezik, és esetleg alaposan megüti magát az elnehezült test gravitációja okán. Ha azonban - B-variáns - a felkelés hagyományos formájával kísérletezik, mint ahogy az errefelé, az európai kultúrában megszokott, akkor nem tud sajnálatos módon a hátizom igénybe- vételétől eltekinteni. És ugyebár e verzió rettenetes hozadékát nem kívánja senkinek. Azoknak, akik a süppedős ágyakról csak úgy ripsz-ropsz felugranak, hiába beszélek: fogalmuk sincs arról, mi ez a fájdalom. Nem ecsetelem. Annyit csak - így kutyafuttában, egészen röviden -, hogy úgy tessenek elképzelni nagyjából, mintha a felüléskor egy időben körülbelül ezer dárdát vágnának a hátukba bele, a gerincoszlop mellett nyaktól a fenékig, de úgy, hogy minden dárdahegynyi szabad pontra jusson egy, és még akkor sem biztos, hogy megvan a dolog, s nem fog a felsőtest egy kilehelt sóhajjal vagy bőgésszerű ordítással a fekhelyre ernyedten, tehetetlenül, dolgavégezetlen módon visszahanyatlani, a vereségtől letaglózva, mint egy darab hasított fa, úgy. Láthatják, hogy nem úgy megy ez, hogy felkel a hős, oszt´ haladunk, kacagunk - leveri maguknak a két állatot odalent az ablak alatt semmi perc alatt, és mára megvagyunk. Nem lehet a tényektől a tempó érdekében könnyű kézzel eltekinteni. Most ott tartunk, hogy hogyan döntsön: ennek van itt az ideje cselekményileg.

De addig is, amíg a kétféle, általa jól ismert verziót minden előnyével, hátrányával együtt számba veszi, halljon odakintről ismét hangokat. A legnagyobb meglepetésére barátságosakat. Zsuzsanna túlélte, ezek szerint, mi több, ha jól hallja, azt a fajta pofont kapta, amelyről a kutatók azt vallják, hogy egyes, kivételes esetekben segíthet az ügyön pedagógiailag. Például, ha sehogyan sem lehet egy önmagát a földhöz verő, fél órája toporzékoló gyereket leállítani, akkor - mondják - többet segít, mint teszem azt a szép szó vagy a gumicukor. A hősöm ugyan nem vallotta ezt a nézetet, éppen ezért kellett őszinte meglepetéssel konstatálnia, hogy odakint Zsuzsanna a pofon hatására nemhogy megcsendesedett, de az urak kérésébe bele is egyezett, amennyiben sejtelmesen gerlés kacagása szívből jövőnek volt mondható. És hát az emberünk nem tudta a lekagylózott női hangot másként, csakis ekként érteni, hogy jobb belátásra tért tehát az áldozat, akit az előbb még elszánt módon, erőt, időt nem kímélve meg akart a lovagoktól védeni, mivel félelemből ilyen nagyon lelkendezni nem lehet. Egyszerűen átállt. Belátta a szexuális élet fontosságát - más nem történhetett. Én már rég nem értem, mi folyik odakint, a külvilágban - morfondírozott -, de hát önmagam se bírom kiismerni, mit csodálkozom. Egy pillanatig sem csodálkozott hát tovább. Megkönynyebbült, fellélegzett, hogy okafogyottá vált a rettegett felkelés. Kis öröm is öröm, mondta a plafonnak, nem kell mindjárt a legmagasabbakra tekinteni. Sokat akar, aztán meg nem bírja a farka, az emberek meg kinevetik. Na, ennek ott lent fogja bírni - fülelt az utcára -, a szerelemre gyulladt aszszony pedig mindőjüknél boldogabb leend. Ha csak a fele valósul meg annak, amit, mióta talpra állt, neki beígértek, akkor a következő élményekkel lesz gazdagabb: az élvezettől lerúgja az égről a csillagokat, a gyönyörbe beleőrül, fel és alá jár az utcán, őutána sóhajtozik, mert innentől állandóan azt akarja, hogy ő tekerje, aki imént leütötte, csakis ő: a berúgott, mocskos szájú, verekedős illető.

publikálva
2002/22. (05. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk