Para

Kovács Imre: Én

publikálva
1998/41. (10. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Vasárnap van, a Gorkij fasor torkolatában valamelyik noname bevásárlószatyor rendezi éves rendes maratonját, a Ligetben zsezsegnek a sorstalanok, örülnek, hogy futhatnak, mezükön az aktuális szalámi receptjével, vagy hogy meghallgathatják a Bestiákat. A hiányzás proletár igénytelenség.

Vasárnap van, a Gorkij fasor torkolatában valamelyik noname bevásárlószatyor rendezi éves rendes maratonját, a Ligetben zsezsegnek a sorstalanok, örülnek, hogy futhatnak, mezükön az aktuális szalámi receptjével, vagy hogy meghallgathatják a Bestiákat. A hiányzás proletár igénytelenség.

Mi az erkélyről nézzük, ide vetett minket a sors, ami egyébként is debil kalapácsvetőként dobált minket ide és tova ebben a leginkább lavórra emlékeztető képződményben, amit tudatosan és szeretettel nevezünk hazánknak, leszámítva az itt tanyázó népet, akik olyanok, amilyenek, de inkább amilyenek, ha tetszik érteni, mire gondolok.

Ültem az Audiban (a máséban), és azon aggódtam, hogy mi lesz, amikor a vezető megkérdezte, hogy mér, mi lenne, és akkor tényleg áthasított rajtam, hogy persze, mi a fasz lenne, hiszen akiket tényleg érdekel a MaNcs sorsa, azokkal valószínűleg mind beszéltem az elmúlt fél órában, a többiek pedig - bocsánat a szóért, de pestiesen szólva - úgy szarják le, mint ismeretlen Beckett-hős a tátongó sírgödröt.

Hazamentem, és Erzsinek meséltem tovább. Erzsi megértő volt, szőke és ingerült, valamit nevelni akart rajtam, amikor épp kihullott kezemből a világ, úgyhogy rácsaptam a mosógép fedelét, és mikor lefutott a program, ráállítottam a kilépőre, hogy ott maradjon, amíg meg nem szárad. A lecsepegés után két fülénél függesztettem az egyébként növényfuttatásra szánt damilon, aztán mellé aggattam a Macikutyát és a Nagyobbik Bárányt.

Estére nyirkos volt, duzzogott, és minduntalan felemelte a mutatóujját, én pedig tőlem telhetően féltem, fogadkoztam, hogy ezentúl mindig én alszom a falnál, és felesbe neki adom a fókámat, de nem szólt hozzám, láttam, vége, mindennek annyi.

Az új életem ébredéssel kezdtem, vettem egy Nemzeti Sportot, és hangosan felolvastam magamnak a Diósgyőr legutóbbi meccsének részleteit. Semmi válasz. Felolvastam a Vácot is, a Vasast, a Zalaegerszeget, a Tiszakécskét, a Szegedet. Semmi.

Nem locsoltam többé a virágokat, nem mostam többé hátat, és nem raktam esténként rendbe az ágyat. Hagytam úgy, ahogy van: ráncos lepedővel, morzsásan meg minden. Semmi.

Jó, akkor bocs.

publikálva
1998/41. (10. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk