Egy rádióriporter mesélte ezt a történetet baráti társaságban egyszer régen, talán még a puha diktatúra idején. Egy kollégájával elhatározták, hogy kirabolnak egy telefonfülkét, és bemutatják, hogyan reagál erre az utca közönsége. Óvatos duhajként először is megegyeztek a közeli rendőrőrssel, hogy egy zsaru távolról biztosítja az akciót, és megvédi testi épségüket, ha a felháborodott tömeg meg akarná őket lincselni. Ezután felszerelkeztek a rádió műhelyéből mindenféle szerszámokkal, és leballagtak a közeli aluljáróba.
óvatosan, szelíden dolgoztak, volt bennük némi félsz, hiszen még sohasem raboltak ki telefonfülkét. Eleinte minden mozdulat után körülnéztek, melyik járókelő csap le rájuk, vagy csinál zajos botrányt. Sokan érdeklődve nézték ügyködésüket rövidebb-hosszabb ideig, de senki sem avatkozott közbe. A riporterek egy idő után ráeszméltek, hogy ebből így nem lesz műsor, és egyre vadabbul estek a telefonnak. Majd látván, hogy egyszerű csavarhúzókkal, reszelőkkel, fúrókkal itt nemigen lehet botrányt kelteni, visszaszaladtak a rádió műhelyébe két hatalmas kalapácsért, és azokkal kezdték döngetni a készüléket. Egyetlenegy járókelő, egy idős ember tett egy csendes, szemrehányó megjegyzést, de amikor szúrósan ránéztek, odébbállt. Az aluljáró túloldalán tébláboló hatósági közegnek nem szólt senki, és azt sem hányták a szemére, hogy tétlenül szemlélődik, miközben pár méterrel odébb bűncselekmény történik.
A rádióriporterre ez az élmény úgy hatott, mintha egy ősi beavatási szertartáson esett volna át. Aki egyszer megéli, milyen büntetlenül tehet meg olyasmit, ami ellen minden zsigere tiltakozik, az előtt korábban sohasem sejtett távlatok nyílnak meg. Nem az a fő élmény, hogy senki nem avatkozott be - ez előre is sejthető volt. Az igazi felszabadító tapasztalat az, hogy nem dőlt össze a világ, nem csapott le az égből kénköves istennyila, másnap is felkelt a nap - akkor hát minden megtehető, a határ a csillagos ég.
Ennek ellenére sok év távlatából most már megállapíthatom, ez az élmény nem okozott a riporterben maradandó jellemváltozást. Neveltetése, értékrendje erősebbnek bizonyult. Talán riporterként jobb lett, magabiztosabb, rámenősebb és egyben megértőbb is, de mindez lehet pusztán az idő, a szakmai tapasztalat hozadéka. Elképzelhető, hogy e nélkül az élmény nélkül is minden ugyanígy alakult volna.
Egy színészről mesélik, hogy egyszer egy filmszerepben súlyos istenkáromlást kellett kimondania. Nagyon nem ment neki - szabadkozott, hogy kérem, én mélyen vallásos ember vagyok, én ilyet nem mondhatok. A mondat már a k betűnél elhalt a szájában, vagy legkésőbb ott, hogy ku... A filmben azonban szükség volt a mondatra, és a stáb néhány órai kemény munkával el is érte, hogy a mondat elhangozzék. Onnantól fogva a forgatáson a színész számtalanszor elmondta az ominózus mondatot, szinte ízlelgette. De hosszabb távon itt sem következett be észlelhető jellemváltozás - a forgatás után visszaállt a színész korábbi világlátása és viselkedésmódja, sőt talán még markánsabbá is vált.
Hasonló jellegű tapasztalatokkal szolgálnak bizonyos pszichológiai tréningek is. Egy keményebb fajta menedzsertréningen az imént említetteknél sokkal durvább élmények is érhetik a résztvevőket. Ennek ellenére nem biztos, hogy a tréning maradandó változást okoz. Még a legendás kommandós- vagy titkosszolgálati tréningek is csak a változás lehetőségét alapozzák meg, a hosszú távú változás megtörténését nem garantálják. Ahhozugyanis alkalmas személy is szükséges.
Az óegyiptomi papok vagy a szibériai sámánok beavatási szertartásai még az eddigieknél is sokkal keményebbek. Az óegyiptomi beavatási szertartások hét szintje közül az elsőt és az utolsót ismerjük - például Thomas Mann érzékletes leírásából a József és testvéreiben. Az ilyesfajta beavatási szertartások mindig valamiféle halálélményt jelentenek, amelyet azután egy újraszületés követ, már ha egyáltalán megéri a beavatandó. Többnyire megéri, mert nem akárkivel kezdik el a szertartást, az illetőnek addigra már számtalanszor bizonyítania kell alkalmasságát.
A beavatás nem beavatkozás; nem olyan jellegű, mint egy orvosi műtét. Az orvosi beavatkozás általában kívülről jön, és alapvetően megváltoztatja a szervezetben zajló folyamatokat vagy az ottani állapotokat. A beavatás viszont egy sokkal korábban elkezdődött pszichológiai folyamat lezárása, megkoronázása, betetőzése. Ezért is kísérik általában látványos szertartások. A beavatási szertartást egy hosszú beavatási folyamat előzi meg, amelynek során az alkalmatlanok lemorzsolódnak.
A lemorzsolódottakat nem kell sajnálni. Nem azért nem, mert "megérdemelték a sorsukat", hanem éppen ellenkezőleg, azért nem, mert minden bizonnyal így is épülésükre szolgált a procedúra. Amit közben megtanultak, az övék marad, és ami még fontosabb: kipróbálták magukat, tisztába jöttek képességeikkel és azok korlátaival. Így sokkal jobb eséllyel találják meg a helyüket a világban mind a világ, mind saját maguk megelégedésére.
Persze minden dolognak van selejtaránya, a beavatási folyamatnak is. Ha azonban jól van felépítve a teljes folyamat, akkor a selejtarány elenyésző. A sok ezer éves kultúrán és tapasztalaton alapuló beavatási szertartások selejtaránya általában nagyon alacsony. Csak egy példa a világ minden táján megtalálható rengeteg közül: ritka az olyan tibeti lámajelölt, aki a beavatási folyamatát betetőző többéves tetszhalálból nem éled fel, bár ilyen is előfordul. És nem a titkolózás miatt nem hallunk ilyen esetekről. A felélesztés folyamatát a környék apraja-nagyja követi, mint a Szamszára című szép filmben láthattuk.
Nagyobb a veszély, ha a beavatási folyamat egy viszonylag magasabb szintje spontán módon (vagy kontár tréner közreműködésével) jön létre. Ilyenkor könnyen felléphetnek komoly pszichológiai problémák is. De az ember szerencsére eléggé robusztus lény. Többnyire az ilyen váratlan megrázkódtatásokat is saját javára tudja fordítani, mint az említett rádióriporter, vagy legalábbis túlteszi magát rajta, mint a színész.
