Nádasdy Ádám: Modern Talking

publikálva
2002/40. (10. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A magyarban léteznek rövid és hosszú hangok, ami már magában is elég érdekes: lap-láp, koma-kóma, szita-szidta (ejtve [szitta]), sok-sokk, vagyis a hosszúságot mint megkülönböztető jegyet használja ez a nyelv. A nyelvek többségében nincs ilyesmi, így például a franciában, oroszban, törökben, kínaiban, újhéberben, újperzsában a hosszúságnak nincs nyelvépítő szerepe, még ha érzelmi vagy retorikai okokból el is lehet nyújtani egy-egy hangot. Vannak olyan nyelvek, melyek csak a magánhangzóknál (angol, szlovák) vagy csak a mássalhangzóknál (olasz, svéd) használják a rövid-hosszú szembenállást; de az tényleg ritka, hogy mind a kettő létezzen, méghozzá mint független változó, azaz hogy minden mindennel kombinálható legyen: pata, vatta, ráta, látta. Az olasz például úgy néz ki, mintha szabadon kombinálná a rövid és hoszszú hangokat, de valójában a fenti négy típusból csak a középső kettőt ismeri: fato [fáto] és fatto [fatto], azaz ha rövid a mássalhangzó, akkor előtte a magánhangzó hosszú (fato), és fordítva (fatto). [Ezért is nem kell az olasz helyesírásban a magánhangzó hosszúságát külön jelölni, hiszen az mechanikusan következik az utána álló mássalhangzó(k) számából, hosszúságából.] A két szélső típus, a magyar pata, illetve látta az olaszban nem létezik. Kevés nyelv van, amely mind a négyet megengedné: a finn ilyen - talán nem véletlenül, hiszen a magyarnak távoli rokona -, és ilyen volt a latin és az ógörög is, azért lehet e nyelveken olyan szépen hexametert és más időmértékes versformákat írni: felleg alól, éjjeli hold.

VVCC

A magyarban léteznek rövid és hosszú hangok, ami már magában is elég érdekes: lap-láp, koma-kóma, szita-szidta (ejtve [szitta]), sok-sokk, vagyis a hosszúságot mint megkülönböztető jegyet használja ez a nyelv. A nyelvek többségében nincs ilyesmi, így például a franciában, oroszban, törökben, kínaiban, újhéberben, újperzsában a hosszúságnak nincs nyelvépítő szerepe, még ha érzelmi vagy retorikai okokból el is lehet nyújtani egy-egy hangot. Vannak olyan nyelvek, melyek csak a magánhangzóknál (angol, szlovák) vagy csak a mássalhangzóknál (olasz, svéd) használják a rövid-hosszú szembenállást; de az tényleg ritka, hogy mind a kettő létezzen, méghozzá mint független változó, azaz hogy minden mindennel kombinálható legyen: pata, vatta, ráta, látta. Az olasz például úgy néz ki, mintha szabadon kombinálná a rövid és hoszszú hangokat, de valójában a fenti négy típusból csak a középső kettőt ismeri: fato [fáto] és fatto [fatto], azaz ha rövid a mássalhangzó, akkor előtte a magánhangzó hosszú (fato), és fordítva (fatto). [Ezért is nem kell az olasz helyesírásban a magánhangzó hosszúságát külön jelölni, hiszen az mechanikusan következik az utána álló mássalhangzó(k) számából, hosszúságából.] A két szélső típus, a magyar pata, illetve látta az olaszban nem létezik. Kevés nyelv van, amely mind a négyet megengedné: a finn ilyen - talán nem véletlenül, hiszen a magyarnak távoli rokona -, és ilyen volt a latin és az ógörög is, azért lehet e nyelveken olyan szépen hexametert és más időmértékes versformákat írni: felleg alól, éjjeli hold.

De vajon tényleg van-e mind a négy? Vegyük észre, hogy a negyedik típusra hozott példánk (látta) nem egyszerű szó, hanem ragozott alak, ahol a hosszú t összekapcsolás útján jön létre: lát + ta. Erre a típusra szinte csak ilyen példák léteznek, s bár nagyon gyakoriak, mégiscsak másodlagosak (csókkal, főzz, kárról, fűtsön [fűccsön], védtelen [véttelen]; nem is beszélve az összetételekről, mint ónnehezék, széttör). A hoszszú magánhangzó plusz hosszú mássalhangzó végű szótagokat "túlsúlyos" szótagnak nevezzük, hiszen a szótag hosszúságát önmagában is biztosítaná akár a magánhangzó, akár a mássalhangzó hosszúsága. Az időmértékes verselés ezt nem is tudja kihasználni: a csend és a szállt verstanilag egyformán hosszúként kezelődik.

Vannak-e olyan magyar szavak, amelyekben szótárilag, tehát magában a ragozatlan, egyszerű alakban hosszú + hosszú elrendezés van? Gyakorlatilag nincsenek. Vannak ugyan látszólagosak, mint az -áll- tartalmúak, csakhogy ezeket rövid l-lel mondjuk: száll [szál] (ugyanúgy, mint a cérnaszál), állam [álam] (mindkét jelentésben: ország és testrész), mállik [málik] stb. Ezek tehát nem túlsúlyos szótagok, csak az írás őrzi a régi állapotot, amikor azok voltak, de már "megszabályosítottuk" őket. Az idegen szavakban is érvényesítjük ezt: Knósszosz ejtése művelt körökben is [knosszosz]. Két igazi kivétel van: az épp (vagy éppen) meg a -képp (vagy -képpen); ezek teljesen őrültek, csak az utóbbi száz-kétszáz évben nyújtották meg a p-jüket, de hogy miért, arra nincs magyarázat. A mai magyar tehát (az épp, -képp kivételével) nem ismeri egyszerű szavakban a hosszú magánhangzó + hosszú mássalhangzó kombinációt. Ha a magánhangzót V-vel (latin vocalis), a mássalhangzót C-vel (consonans) jelöljük, és a hosszúságot kettőzéssel fejezzük ki, akkor kimondhatjuk: *VVCC. Ugye világos: nincs olyan, hogy hosszú (= két egyforma) magánhangzó után hosszú (= két egyforma) mássalhangzó.

De az indexálás talán nem is kell: lehet, hogy a magyar egyáltalán nem tűri egyszerű szavakban a túlsúlyos szótagot, akkor se, ha a hosszú magánhangzó után két különböző mássalhangzó jön? Ez így nem igaz, lásd fánk, bástya, április, bérc, dézsma, péntek. Ilyen szó sok van - csakhogy a magánhangzójuk szinte mindig á vagy é! Az "áCC" és "éCC" kombináció gyakori és természetes, tehát a megszorítás rájuk nem vonatkozik. A többi hosszú magánhangzóval azonban alig akad példa. (Vigyázat! Vannak látszólagosak, ahol az írás hosszú magánhangzót jelöl, de rövidet ejtünk: őrs [örs], gyűjt [gyüjt], gyújt, nyújt, sújt, múlt, utóbbiak mind rövid [u]-val.) Hogy milyen szépen szabályos a beszélt nyelv, azt abból látjuk, hogy a súly főnév tárgyesete, a toldalékolt súly+t alak ejtése természetesen hosszú magánhangzós: [sújt], hiszen a toldalékolt alakokra a korlátozás nem vonatkozik; viszont a toldalékolatlan, egyszerű sújt ige a *VVCC szabálynak engedelmeskedve [sujt]. Az ír+t ("er schrieb") ezért lehet hosszú [írt], de az irt ("ausrotten") csak rövid [irt]. Ugyanilyen szabályos az is, hogy a szál+lal alakban hosszú mássalhangzót ejtünk [szállal], de az egyszerű állat-ban rövidet: [álat].

Az á, é-vel tehát bőven van VVCC példa, de a többi magánhangzóval csak körülbelül húsz. Van az -írt végződés: blazírt, fasírt, bornírt stb.; vannak -li és -ni végű szavak: csúzli, bóvli, ródli, flódni, dűzni; és néhány más szó, mint sínylődik, pacsirta [pacsírta], őrlés, őrző, nőstény, kóstol, ólmoz, bóklász, kókler, kóstál ("pénzbe kerül"), lófrál, ótvar, pózna, tószt. Az -ódzik/-ődzik végűek nem tartoznak ide, mert bennük a "dz" egyetlen mássalhangzónak tekinthető (mint a cs, dzs stb.), amit egyébként az akadémiai helyesírás is így elemez: kergető-dzik, takaró-dzik.

Szabályunk tehát úgy szól: egyszerű szóban csak á, é-t követhet több mássalhangzó, más hosszú magánhangzót nem. A kivételek száma igen csekély, ezek is főleg ó, ő-vel vannak (őrlés, kókler), de í, ú, ű-vel alig. A szabály erejét mutatja, hogy néhány gyakori kapcsolatban, ahol az alkotóelemek már egyetlen szóvá forrtak (vagyis az összetétel "elhomályosul"), a magánhangzó megrövidül a két mássalhangzó előtt: [vigszinház], [hirtelen], [korház], [bartokbélaút]. Az angolból frissen átkerülő szavakat is e szerint alakítja a magyar: a hosszú í-t megőrzi a leasing szóban (magyarul lízing), de megrövidíti a piercingben (magyarul pirszing). Ez is mutatja népünk élni akarását, alkotó energiáit.

publikálva
2002/40. (10. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk