Podmaniczky Szilárd: Déli verő (Szabad, miközben az enyém)

publikálva
2000/8. (02. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kivéve sztrájknapon, akkor csak arcpuszi van. Mert nem minden előzmény nélküli az a csók, amit azzal ejtünk meg, aki hív. Mondhatom, ez a csók is csak nyelvi trükk, meg se látszik, például a hajadon.

Hív a vasút, vár a máv: minden puszi szájra jár.

Kivéve sztrájknapon, akkor csak arcpuszi van. Mert nem minden előzmény nélküli az a csók, amit azzal ejtünk meg, aki hív. Mondhatom, ez a csók is csak nyelvi trükk, meg se látszik, például a hajadon.

A sztrájknapokon szakirányú ügymenetem kapcsán kivonatoztam magam a Szeged-Cegléd-Budapest lineáris Bermuda-háromszögben, ahol egyszerűen megszűnt az idő, vagy csak állt, és valahogy elütötte magát a sínek között. Műanyag vonalzós topográfiai felméréseim alapján közel ötszáz kilométert tettem meg, amely az új, már évente beköszöntő magyar szabvány szerint 13 órát vett igénybe, 38,4615 km/óra átlagsebességet biztosítva, ami valamivel több, mint másodpercenként 10 méter. Ez számomra megnyugtató és elégséges, mindenhová időben odaértem, dzsekpotbónusznak pedig ott volt még az a jó pár óra, amit pihentető várakozással tölthettem, egymás után többször kedvemre kifújhattam magam az állomások friss levegőjén, ahol számos emberrel találkozhattam, és megfigyelhettem egyénileg kifejlesztett artikulációikból felszökő gondolatáradataikat.

Például: Ezt a vasutat valaki irányíccsa, ezé nem mén sehová.

Például: Dalra fakadt cigány kislány: Kicsi vagyok én, majd megnövök én...

Például: Úgy érzem magam, mint a gyárban, ahol sose akart véget érni a munkaidő. Úgy vártuk a dudát, mint a messiást, sose akart megszólalni.

Például: Nem valami szuper ez a sztrájk, a sok állásba elkezd gondókozni az ember.

Na igen, mi a frászt csinálhat a "retúrszemély" egy állomáson, ha két vonat között hét óra telik el. Gondókozni, vagy testi vonatkozásban a restiben tudhat kibontakozni közösségi tömegsportigénye, amely a dekás poharak izomlazító arcba röptetésével jár. Így aztán mikor beérkezett a már majdnem elfelejtett szerelvény, a sportélmény metamorfózisában végeláthatatlan sorokban, özönszerűen és hullarészegen hurcolták magukat a vonat felé, az ajkakról csak úgy szállt a nóta, mint tompa látású golfozó keze nyomán a felgömbölyült sünkutya. A fűtött belső térben aztán összeért, felcukrozódott a kollektíva, és végre mindenki szájából kiürülhetett az évek alatt felhalmozott káromkodási remittenda, amely által az egyéni öntudat közösségi tudattá spirituálódott. De az időtöltésnek nem csupán efféle pszichodramatikus varázserdejében bujdosott az utazóközönség, hanem akadt más, spontánabb formája is. Tőlem úgy egy zsebkendőhajításnyira az elnehezült nyelvjárású, fejtetőn hajszegény férfi, valamint a felpörgött hatvanas bombázó öt perc leforgása alatt eljutott az ismerkedéstől a családalapítás gondolatáig, s ezt az első adandó alkalommal tett követte, amint a piros lámpa kihunytával szabaddá vált az illatfűszerekben gazdag, hangulatos toalett. Ez az esemény többek között azt is bizonyítja, milyen túlságosan is steril, végiggondolatlan cselekedet az emberi klónozás.

A sztrájkkalauzok sem tépték fecnikre magukat, aki nem hozott jegyet otthonról, ezúttal egy haja szála sem görbült, csak a kis cigány lány spurizhatott kutyafuttában, mikor játékból kicsukta az induló vonat mellett szökellve ugrándozó, kilincstépő vasutast.

A húszéves málnaszörp szigorú vonalban, homályosan kúszott az ablakon, alatta szignált följegyzés: fideszkonyec. Szignó: H. Gy.

Ellenben egy vasutast sem láttam ünnepi arccal, mind azt mondta, dolgozni akar, haggyuk má a sztrájkot, vagy sztrájkoljunk a sztrájk ellen, mer aztán se péz, se prosztó.

Végül mégis egy ünnepi pillanat a vonalon. Ültő helyemben egyértelműen megkért a sztrájkkalauz, van itt egy anyuka, frissen műtött gyerekkel, nem lennék-e épp az, aki hellyel kínálja őket. Semmi akadálya, mondtam és gondoltam egyben. De valami akadálya azért mégis csak volt. Ott álltunk vagy hatan az üres helyem fölött, vártuk az anyukát, de nem jött. A vonatban ez az egyetlen szabad hely lehetett, szabad, miközben ott mindenki tudta, az enyém.

Tídiditídididí! Figyelem, szolgálati közlemény! Lajos, kitekerem a nyakad, bazzeg, ha az egész családnak az én tébékártyámat fénymásoltatod!

publikálva
2000/8. (02. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk