Podmaniczky Szilárd: Déli verő (Víruskúra)

publikálva
1999/41. (10. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ma már más szemüvegén át látom a világot. Ez persze alkati kérdés, bírja a vérem, és a szemüvegtok is az én méretem.

Bekaptam egy vírust, valami fogantyún szedtem fel, amibe belekapaszkodott az anyagazda is, vagy ki. Előbb jól lenyomott, mint pedellus a táncszakkört, aztán egyre rosszabbul lettem, ültem a konyhaasztalnál, a kenyérre májas hurkából fölraktam az utolsó kenetet, mire előbb kuncogni kezdtem, prüszkölni és csuklani, és ahogy mondani akartam, mi a frászt kuncogok, már csak szaggatottan és röhögve tudtam dumálni. A fakutya hozzám képest volt igazán langyos és literes tejzacskó. A könnyzacskóim megteltek borecettel, pergett rólam a víz, a hajam csapzottan imbolygott, a derekam hasogatott a röhögéstől, a májas megbillent a kenyéren, beleharaptam a számba, hogy levegőt kapjak, aztán folytattam, vihogtam, mint egy eszelős töklámpás a hajszárító kötélre krokodillal fölcsípve. Nem, rázkódtam a röhögéstől, mint egy trafóház, mint egy babakelengye, mint egy rezsim, mint egy Rubik-kocka.

Ennek a fele se tréfa, gondoltam, és csúszkált tovább fejemen a bőröm, mintha tényleg külön zacskóban hordanám az agyam, ami most egy kicsit megszikkadt. Éjszaka álmomban állítgattam a kocsi antennáját, közben az ajtónál fogva toltam előre, a kormány meg csak úgy lekanyarodott az árok felé, és én beletoltam az antennával és az ajtóval az árokba, semmit nem állítottam be, hanem fulladoztam a röhögéstől az árokparton, ültem a fűben, a kezeim úgy lógtak mellettem, mint két énekes halott, akik dajkájuk copfjáról versenyben ették a fonott kalácsot.

Na, már másnap kicsit összeszedtem magam, igaz, a fogmosásnál még köhögve vigyorogtam, de amint megtudtam, hogy egészen új az én vírusom, és megláttam az elmeszesedett nyelvemet, hát halkabb lettem. Az új vírus ugyanis, tudtam meg szakszerűen, egyszerűen alkoholt termel az ember vérében, plusz mindenféle hallucinogént, és halálra röhögi magát a beteg. Ennyire még egy betegségnek sem örültem, folyt rólam a víz és kuncogtam tovább: alkohol ment vérembe / ennyivel nem érem be / ráhúzok még egy kupicát / vonalkód ez vagy a picsád.

Aztán a röhögés és röfögés már elmaradt, délután lézengtem az utcán, ahol a színház előtt találtam egy szemüveget. Vékony, metszett üveg, vagy hogy szokták ezt nevezni, andalítóan íves fémkeret, kopott arannyal, és benne az öblös uborkásüveg. Feszt föltettem, hátha összeszedek még valami vírust, ami pénzt is termel, hogy ha amaz vírusból kigyógyulok, legyen miből pótolnom a szeszt. Csaprészegre betegedtem, az alkoholvírus tombolt bennem, a lázam felszökött, a pokol kapui viccesen megnyíltak, az volt kiírva, ki itt belépsz, nem kapsz új tagsági könyvet. Nem is kellett az nekem, mentem én anélkül is a pokolba. A bejárat előtt háromszor összeestem, de két gumiégető segédmunkás fölsegített, ajándékul egy-egy strandpapucsot nyomtak a farzsebembe, azt mondták, tesztelni, majd számoljak be, hogy bírják a hőt, a pokol tüzére lágyulók vagy keményedők-e a strandpapucsok. Adtak még aztán egy kérdőívet is, hogy töltsem ki, hogy átvettem a strandpapucsokat, de azt aztán már nem, mondtam, elég nekem ez a női távolbalátó szemüveg, az alkoholvírus, különben is köpök minden kérdőívre, ha ezt egyszer aláírásnak veszik. A pokol kapuja billenőajtós volt, nem tudom, hogy láthattam azt nyitva, egy-két pacák kirepült rajta, aztán bemásztak. Egy ilyen turnussal bekúsztam én is, ott az udvarban lobogott a pokol tüze, körberakva szépen vörös téglákkal, nehogy elterjedjen a nem kívánt helyekre is. Nagyon büdös szagok kavarogtak a levegőben, mintha kétkazettás magnókat égetnének. Az ördög ott ült egy gumimatracon, fogpiszkálóval szedte ki a patái közül a fölragadt saras füvet, ami ebben a mocskos világban a turnékon és haknikon rátapadt. Mi van, haver, hoztad a strandpapucsot, kérdezte, és ahogy felnézett, kiszaladt a szél a gumimatracból. Odadobtam a papucsokat, nem mentem közelebb, a vírustól így is a pofájába röhögtem, csak a testtartásomat változtattam meg; mintha kézimunkáznék. Az ördög felpróbálta, de túl nagy volt a patájára, a pofája meg nem jutott eszébe. Tényleg ez a pokol, kérdeztem a szőrös disznót, és közelebb mentem hozzá. Úgy nézett rám, mint kamion a katicabogárra. Ez-ez, mit vagy úgy oda!? Rosszabbra számítottam, vagy nem, jobbra, rosszabbra, mit tudom én, még soha nem képzeltem el. Akkor meg húzzál innen, ne nyavalyogj; pokolra való vagy, vagy nem vagy pokolra való. Döntsd el, aztán kuss legyen. Fogd be te a pofád, te rohadt ördög, egy vírusrészeggel beszélsz, mondtam, nem nagyon érdekelsz, majd jól megkínzol, mi?, ezerszáz évig égetel, meg csavargatod a végtagjaimat, meg-meg tüzes nyakkendővel fojtogatsz, meg szendvicset csinálsz a fejemből, az orromon át betiltott pornókazettás szalagokat húzogatsz, a talpamat fejes vonalzóval zühölöd, az ágyékomra meg olvasztott műanyag pénztárcákat csöpögtetsz, ugyan, haggyá´ má´! Mondtam, és megindultam kifelé. Az ördög utánam vágta a papucsokat, és lebuzizott. Róka mondja a tyúkólban, de nagy fejed van, ú, basszus, ez a kutya. Mondtam neki. Kicsaptam a lengőajtót, és megint ott álltam a színház előtti téren. Levettem a női szemüveget, visszadobtam oda a földre, ahol találtam, aztán bementem egy patikába, adjanak már valami gyógyszert, mert szétketyeg a fejem, és ha bevettem, legalább egy percig ne röhögtessenek.

publikálva
1999/41. (10. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk