Sajó László: Öt és feles (Álom, döntő)

publikálva
1998/29. (07. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Focizunk, a betonon mezítláb, dühöngő, ketrec, akkor ez Miskolc? vagy a Budaörsi úti kollégium?, egymás közt, eredmény nem számít, azért titokban mindenki számolja, néha kimondjuk hangosan, nem stimmel, sértődés, veszekedés. Lenézek, csupa seb a lábam, de mindenütt, sebláb, és mindkettő, gyerekes horzsolások és mély sérülések, a piros sötétülő árnyalatai, lüktet, benyomom a kezem, mintha szivacsba, elnyeli a lábam a kezemet. Egy sebet bekötözünk, áll a játék, körülöttem a két csapat, most ezér?, átüt a vér.

Focizunk, a betonon mezítláb, dühöngő, ketrec, akkor ez Miskolc? vagy a Budaörsi úti kollégium?, egymás közt, eredmény nem számít, azért titokban mindenki számolja, néha kimondjuk hangosan, nem stimmel, sértődés, veszekedés. Lenézek, csupa seb a lábam, de mindenütt, sebláb, és mindkettő, gyerekes horzsolások és mély sérülések, a piros sötétülő árnyalatai, lüktet, benyomom a kezem, mintha szivacsba, elnyeli a lábam a kezemet. Egy sebet bekötözünk, áll a játék, körülöttem a két csapat, most ezér?, átüt a vér.

Jönnek sokan újak, mind játszani akar, kik ezek?, a vasút felől jöttek (mégis Miskolc), megegyezünk, mezítláb nem lehet, egyik társammal (Balogh?) fölmegyünk, a félszobában (tehát Miskolc) rengeteg dorkó, összegyűjtött tornacipőim, rossz mind: a jobblábasoknak az orra, a ballábasoknak a talpa lyukas, talán kettőt találok, felemást, de nincs egyetlen használható sem, akkor utcai cipőben. Hiszen ott a teremcipőm (hol? az Izabella utcában?), fölveszem, zárják az ajtót, rám, mégis kinyílik, a folyosón volt feleségem cigarettázik (akkor ez Csepel), a csapattársam dicséri neki a gyereket, a másikat. Lifttel menjünk?, csak két emelet (mégis a Budaörsi út), elindulunk gyalog, aztán mégis mintha lifttel, zuhanunk, sokáig. Mire leérünk, már játszanak, három csapat van, a másik kettő a pályán, az enyém rám várt eddig, hol voltam. Mi vagyunk a legrosszabbak, úgy látom, gyerekek és nők vannak nálunk, nők, nem mindegyik ismerős. Az egyik azt mondja, jól van, ő beáll, de ha menni kell a gyerekek után, kiszalad. Kiszaladok, így mondja, mutatja is, eltűnik. Körmérkőzések lesznek, hallom (Kálmántól?), hiszen rég tudom, kezdettől fogva. És legyenek körmérkőzések. Állunk a drótkerítés mellett, bent még mindig játszanak, nem akarják abbahagyni, hiába kérjük, mit akarok, szólnak ki, majd ha megleszünk, körülnézek, csak én vagyok a csapatomból, ellépek a kerítéstől, arcom valahogy a dróthálón marad, a résekben, nézem tovább a meccset, még mindig nem hagyják abba, felébredek.

A megfejtést nem kérem beküldeni.

publikálva
1998/29. (07. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk