Sándor Judit: Testbeszéd

Holtomiglan-holtodiglan

  • Sándor Judit
  • 2014. augusztus 4.

Egotrip

Az állam egyre kétségbeesettebb próbálkozásokat tesz a házasság intézményének fenntartására, megtépázott nimbuszának visszaállítására. Ám ha e témakörben a közelmúlt emberi jogi vonatkozású eseteit nézzük, mégsem a politika fősodrába tartozó, a heteronormativitást képviselő, konzervatív csoportok képe bontakozik ki.
false

Ma a házasságuk fenntartásáért, elismertetéséért küzdők között nagyobb számban olyan kérelmezőket találunk, akik államuk hatóságaival, bíróságaival, törvényeivel szemben szeretnék házasságukat elismertetni, vagy a már meglévőt fenntartani.

E csoport tarka képet mutat: a cölibátus ellen küzdő egyházi személyeken át a szexuális vagy nemi identitásuk, "másságuk" miatt hátrányokat szenvedők kerülnek - talán akaratuk ellenére is - egy platformra. Ma ők küzdenek leginkább a házasság elismertetéséért, netán meglévő, titokban vagy nyíltan megkötött házasságuk fenntartásáért. Ismerjük meg őket közelebbről is.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága a Parry v. Egyesült Királyság ügyben foglalkozott a házassági kötelék fenntartásának emberi jogi kereteivel. William és Anita Parry negyven éve éltek házasságban, közös gyermekeik is voltak, amikor a férj megváltoztatta a nemét. Felesége továbbra is házasságban kívánt vele élni - ám a brit hatóságok házasságuk felbontásához kötötték a nem elismertetését. Nagy-Britanniában az ún. Gender Recognition Act (nemelismertetési törvény) 2004-ben rögzítette azokat a feltételeket, hogy mikor fogadja el a nemelismertetési bizottság az új státuszt. Ez akkoriban óriási előrelépés volt a korábbi merev szabályozáshoz képest. Épp egy másik strasbourgi eset után, a Christine Goodwin v. Egyesült Királyság ügyben hozott döntés miatt tették lehetővé a brit törvények a posztoperatív nem jogi elismerését. Ami azonban akkor haladásnak számított, az a Parry-ügyben már elégtelennek bizonyult a felek számára. Ugyanis az említett 2004-es törvény szerint - amennyiben házasságban él a kérelmező - csak ideiglenes nemelismerési határozatot kaphat. Az angol jogban egy 1973-ban meghozott, házasságról szóló törvény érvénytelennek tekinti a házasságot, ha nem különneműek között köttetett. A kérelmezők azt sérelmezték, hogy a házasság felbontását jogi feltételül tűző szabályozás sérti a magánéletük tiszteletét. Bár kérelmük sikertelen volt, mert a bíróság egyelőre érzékeny területnek találja a tagállamok házasságot szabályozó rendelkezéseit, érvelésük, hogy a házassághoz való jog felöleli a házasság kölcsönös szándékon alapuló fenntartásának jogát is, elgondolkodtató.

A H v. Finnország esetben is valami hasonló történt; 2007-ben a férfiből nővé operált kérelmező a személyes okmányaiban szerette volna elfogadtatni nemének megváltoztatását. Erre azonban a finn törvények szerint csak akkor lett volna lehetőség, ha elválik, vagy házasságát élettársi viszonnyá alakítja át. A kérelmező az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, mert szerinte nemének elismerését nem lehet ahhoz a feltételhez kötni, hogy meglévő házasságát emiatt felbontsa, vagy élettársi kapcsolattá alakítsa. A strasbourgi bíróság azzal érvelt, hogy a tagállamok széles diszkrecionális joggal rendelkeznek azokban az esetekben, amelyekben két fontos versengő érdek feszül egymásnak: esetünkben az egyik a kérelmezők magán- és családi életének tisztelete, a másik az állam érdeke a házasság hagyományos formájának fenntartásában. A bíróság tiszteletben tartotta a tagállamok házasságra vonatkozó szabályozásban betöltött szerepét, és nem állapította meg sem az emberi jogok európai egyezményének 8. cikkében ("mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák"), sem a 12. cikkében (a házasságkötéshez való jog) foglalt jogok sérelmét.

Mégis érdemes továbbgondolni a helyzetet. A házasság kettős arculatát, a kölcsönös döntésen alapuló érzelmi és gazdasági közösség mellett annak szexuális tartalmát sajátos prioritás szerint ítéli meg a bíróság. Az előbbiek befoghatók a jog által, így kiskorúak vagy házasságra kényszerített személyek védelmében indokoltan léphet fel a jog. A műtét során képzett szervek pedig - még ha így összhangba is kerülnek a korábban elfojtott pszichológiai nemmel - mégsem jelenthetnek olyan markáns változást, hogy a felek akaratuk ellenére felbontani kényszerüljenek évtizedes szellemi-érzelmi közösségüket. Mégis mintha ezek a plasztikai sebészeti eljárásban megalkotott szervek adnák a házasságról alkotott jogi gondolkodás döntő elemét. Ám ha elismerjük, hogy a házasság a személyhez fűződő jogok körébe tartozik, ezért senki sem kényszeríthető rá, furcsa volna, hogy a felek akarata ellenére a házasságot állami kényszerrel mégis fel kellene bontani.

A házasság miatt elszenvedett hátrányok másik példája a nemrégiben szintén az Emberi Jogok Európai Bírósága által tárgyalt spanyol eset.

A Fernández Martínez v. Spanyolország ügyben a strasbourgi bíráknak a jog által védendő magánélet határait is értelmezniük kellett. A kérelmező egy állami középiskolában volt katolikus hit- és erkölcsoktató, s egy újságcikkből nyilvánvalóvá és köztudomásúvá vált, hogy házasságban él. (Előzőleg már 1984-ben kérte a Vatikántól, hogy mentsék fel a papi nőtlenség alól.) Ezek után nem hosszabbították meg a munkaszerződését: miután tehát kitudódott, hogy házasságban él, elveszítette az állását. Ügyében a magánélet és közélet sajátos kapcsolata miatt vált relevánssá a magán- és családi élet tiszteletéről szóló 8. cikk értelmezése, ugyanis a házaséletnek volt döntő jelentősége a munkaszerződés megítélésében. Már egy korábbi eset során (Niemietz v. Németország) is úgy látta a bíróság, hogy a magánélet védelme nem szorítkozhat csupán az egyén legbensőbb életszférájára, mivel teljességgel még a legbelsőbb magánéletből sem zárható ki a külvilág szerepe. A szakmai élet, a munka világa is az egyén külső személyekkel való interakcióját jeleníti meg, ezért e viszony bizonyos elemei is beletartozhatnak a magánélet tiszteletébe. A bíróság elfogadta ugyanakkor, hogy az állás sajátos természete lojalitást is igényel, amit az egyházmegye elvárhat a hitoktatóktól. A kérelmező az állás világi jellegét hangsúlyozta - a fizetését is az állam adja -, valamint azt, hogy tanítása során soha nem lázított a katolikus vallás ellen, és a papi nőtlenség ellen sem érvelt soha. Ennek ellenére Cartagena egyházmegye úgy határozott, hogy nem hosszabbítja meg a munkaszerződését. A kérelmező szerint házas státusza miatt veszítette el az állását, míg más értelmezés szerint összeegyeztethetetlen a hitoktatói tevékenységével az, hogy a papi nőtlenséggel szembehelyezkedő csoport tagja. A strasbourgi bíróság végül idén júniusban csekély többséggel, 9:8 arányban úgy találta, hogy nem sérült az egyezmény 8. cikke.

Nálunk is történt hasonló eset. Tavaly nyáron az egyházi kötelékben lévő, gyermekes Balogh József levélben fordult a Szeged-Csanádi Egyházmegye püspökéhez, Kiss-Rigó Lászlóhoz, hogy felmentését kérje a papi szolgálat alól. Balogh azzal indokolta a kérését, hogy nem képes a feladatait ellátni, s szeretne szabadságra menni. Csak hosszas gyötrődés után merészelte ezt kérni, miután már titkon kétgyermekes apa volt, és úgy végezte papi teendőit.

Az állam és az egyház más és más módszerekkel, de igyekszik hangsúlyozni a házasság intézményének fontosságát, a család elvitathatatlan szerepét a gyermeknevelésben. Ugyanakkor épp bizonyos jogi vagy egyházi szabályok gördítenek akadályokat a házasságuk elismertetéséért küzdők elé. Pedig a házasság akkor lesz örömteli közösség a XXI. században is, ha élő intézménnyé válik, s nem valamiféle archaikus szokás marad. E tarka mintázatú esetgyűjteményből furcsa kettősség rajzolódik ki. A társadalom változásaival dacoló, tradicionális házasság intézményét sokfelől támadják, miközben a házasság érdekében új, szokatlan csoportok lépnek fel; gyakran bírói eljárások révén, a keretek feszegetésével épp ők válnak a házasság legfőbb szószólóivá. Azaz épp a "másság" küzd a hagyományosért.

A szerző jogász, bioetikus.

Figyelmébe ajánljuk