Szily László: Etetés

publikálva
2001/22. (05. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

kívüli élményem volt a villamoson. Hátulról, úgy két és fél méteres magasságból láttam magam, de még csak annyit tudtam megállapítani, hogy a kutya megint ráfeküdt a pólómra, amikor rám csörgött G., a festőnő, hogy lenne-e kedvem megnyitni a kiállítását, amelyen ufókat ábrázoló festményeket mutat be.

Reggel testen

kívüli élményem volt a villamoson. Hátulról, úgy két és fél méteres magasságból láttam magam, de még csak annyit tudtam megállapítani, hogy a kutya megint ráfeküdt a pólómra, amikor rám csörgött G., a festőnő, hogy lenne-e kedvem megnyitni a kiállítását, amelyen ufókat ábrázoló festményeket mutat be.

Az eset felzaklatott: az első pillanatban nem is annyira az, hogy imádkozósáska-pillantású tárlatlátogatókat kell szórakoztatnom, hanem hogy az utasok azt hihetik, olyan erős a hátszőrzetem, hogy átüt a pamuton. A járműről lekászálódva éppen ezen rágódtam, amikor beleütköztem a dugig megpakolt botzsákját vonszoló dr. I.-be.

Egy óra múlva Sz. autójából szálltunk ki Tassnál, a Duna-parton. Végül is nincs alkalmasabb hely arra, hogy az ember rendszerezze az ufók művészi megjelenítésével kapcsolatos gondolatait.

Beszálltunk a takarékosságáról híres Sz. csónakjába. Kiültem az orrba, és minden erőmet megfeszítve megpróbáltam elképzelni egy műtárgyat, majd jegyzetfüzetemet a térdemre fektetve jegyezgetni kezdtem.

G. annyit elárult, hogy a kiállítandó munkák - amelyeken földönkívüliek is szerepelnek - az áldokumentum és a befogadó viszonyával foglalkoznak. Én sokkal szívesebben foglalkoztam volna a veresszárnyú koncér és a trágyagiliszta viszonyával, de csak annyit mondtam neki, hogy ne aggódjon, a képekről úgysem akarok írni egy szót sem.

Akkor viszont miről fogok? Annyira nyomasztott a feladat, hogy felszerelni is elfelejtettem, ellentétben az oktalanul optimista dr. I.-vel és a házigazdával, aki elővett egy döglött snecit, a csónak aljára helyezte, és rálépett.

Sz. hirtelen bevágott, majd kiemelt a vízből egy gyermekkorú csukát. A mohó állatka mélyen lenyelte a horgot, így házigazdánk meg sem próbálta kiakasztani, hanem a zsinórt harapta volna el. Fukarságában a lehető legkevesebb damilt akarta elveszteni, ezért a csuka szájához egészen közel csattogott a metszőfogaival. "Milyen undorító kifejezés az, hogy >>nyelves pusziHiszen én ismerek egy embert, akit fél éven keresztül látogattak az ufók! B. Sándor barátom, a tolnai orvhorgász elefánttermetű leánya. Rajta keresztül közelítem meg a dokumentálás témakörét. Szilvia több füzetet telerajzolt az idegenekről és lakhelyükről készített vázlataival, de én csak egyszer pillanthattam bele az egyikbe, amelyik egy rendező pályaudvart ábrázolt. Legutóbb, amikor Tolnán jártam, szokás szerint benyitottam orvhorgász barátom konyhájába. Közben arról fantáziáltam, hogy az asztalfőn egy zöldes, nagy fejű lény ül. A konyhába lépve rémülten megtántorodtam, mert tényleg ez volt a helyzet, de az illető nem földönkívülinek, hanem jehovista térítőnek bizonyult. Mint később kiderült, túl erős konkurenciát jelentett az idegeneknek, akik többé nem jöttek vendégségbe.

Lelkesen felnéztem a papírból. "Mindjárt kész a megnyitóm!" Sz. a csónak alján fetrengett. Egyik kezével a csukát markolászta, a másikkal a segíteni akaró dr. I.-t tartotta vissza, közben nem emberi nyelven próbált kommunikálni velem. Elképzeltem, hogy ha nem sikerül leszedni a halat, és Sz. elvérzik, majd a csukával együtt balzsamozzák be, és olyan koporsót kell ácsolni neki, amelyiken a fejrésznél van egy hosszúkás kitüremkedés.

Visszamerültem a jegyzetfüzetbe, de semmi sem jutott eszembe az ufókról és a műalkotásokról.

Az immár padlizsánorrú Sz. megesketett mindkettőnket, hogy örökre hallgatni fogunk az esetről. Kérdeztem, hogy nem akar-e tovább süllőzni, mert az nagyon inspiráló, erre ismét nem emberi nyelvre váltott, mire kicsit megütődve javasoltam dr. I.-nek, hogy akár mehetnénk is.

Hazaérve levittem sétálni a kutyát, hogy végre nyugodt környezetben tudjam átgondolni, mit is gondolok az áldokumentumokról. Csendesen motyogva köröztem a Városmajorban, amikor rám köszönt egy ismerős kutyagazda. Konszolidált, középkorú asszony, szellemi fogyatékos angol szetterrel.

"Tudja maga egyáltalán, ki volt az a Királyhegyi Pál?" - kérdezte minden átmenet nélkül. Riadtan néztem rá.

"Ilyen kis zsidó ember volt - mondta, és a kezével megformázott egy ilyen kis zsidó embert. - Komikus. Nagyon szerette a hatalmas termetű nőket."

Szilvia jutott eszembe, az orrán csukával, és csodáltam Királyhegyi Pált.

"Nagy sztár volt, de mindig minden pénzét elverte" - folytatta a kutyás asszony révetegen. "Csak ágybérletre futotta neki. Egyszer felvisz magához egy ilyen nagydarab szőkét. Hamar bedönti az ágyba, és ráveti magát. A nő eddig hagyta magát, de most felcsattan: mit képzel, én nem olyan nő vagyok. Engem meg kell ostromolni. Mire azt mondja neki Királyhegyi Pál: hát akkor bassza meg magát a Dzsingisz kán."

Holnap van a megnyitó. Kénytelen leszek improvizálni.

publikálva
2001/22. (05. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk