Takács Ferenc: Kapirgáló

Mátyás király esete Dojčin Petarral és a szép kocsmárosnéval, avagy a magyarság mint Realitätprinzip
szerző
Takács Ferenc
publikálva
2015/30. (07. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Emlékeim közt kapirgálva gyakran vagy legalábbis bizonyos rendszerességgel eszembe jut egy régi-régi beszélgetés, valamikor a 70-es évek végéről. Összeszokott társaságunkban megjelent egy alkalmi vendég is, egy szerb fiatalember Belgrádból. Egész jól tudott magyarul – valahol a Vajdaságban nőtt fel, ráragadt a nyelv. Mindenféléről beszélgettünk, a két ország viszonyáról, magyarok és szerbek közötti hasonlóságokról és különbségekről. Vendégünk az utóbbiakat – mármint a különbségeket – szemléltetendő elmesélte, hogy egy magyar építőipari vállalat szállodát épít Belgrádban, magyar építésvezetővel és magyar szakmunkásokkal. Ő gyakran jár az építkezés felé, így akaratlanul is megfigyelheti, hogy halad a munka. Evvel kapcsolatos a kérdése is, amelyet feltenne nekünk, hátha mi meg tudjuk válaszolni, mert ő hiába töri rajta a fejét. Miért van az, folytatta, hogy ha magyarok húznak fel egy épületet, ott merőlegesen állnak a falak, az ablakok-ajtók nyílásai derékszöget zárnak be, az ablakkeretek pontosan illeszkednek a helyükre, és az épület alatt nem süllyed meg a talaj. Ha viszont ugyanezt szerbek végzik, jó eséllyel ennek az ellenkezője történik, többnyire baj van a merőlegességgel és a derékszögekkel, a talajról nem is beszélve. Miért képesek a magyarok precízen dolgozni, s miért nem képesek a szerbek ugyanerre? – tette fel a végén a kérdést barátunk.

Hökkenten meredtem magam elé. Én úgy tudtam, és tapasztalataim nap mint nap megerősítették bennem ezt a tudást, hogy az intézményes trehányság országában élek, a „nyugi, nyugi”, a „nem kell mindent elkapkodni”, a „jó lesz az úgy is” és a „hát, ez nem jött össze” kétségkívül kényelmes és már-már kedélyes slamperájában. Most viszont szembesülnöm kellett avval, hogy mások szemében mi mintaország, sőt mintanemzet vagyunk, etalon, amihez más nemzetek mérik magukat, mérce, amelyhez megpróbálnak fölérni. Mégpedig azért, mert a magyar ember megbízható, szorgalmas, pontos és hatékony, tudtam meg álmélkodva. (Valamint becsületes, bátor, lovagias és vendégszerető – az utóbbiakat persze, szemben az előbbiekkel, belgrádi barátunk nélkül is tudtam magunkról, mégpedig régről.)

Kérdése költői kérdés maradt. Nemigen tudtunk mit válaszolni, hümmögtünk, másra tereltük a szót.

Hogy valamit mégiscsak kellett volna mondani neki, erre egy néhány évvel ezelőtti beszélgetés emlékeztetett. 2006-ban Budapesten tartottuk a Nemzetközi Joyce-társaság esedékes szimpóziumát, a Magyarországi James Joyce Társaság rendezésében. A vendéglátó társaság elnökeként a monstre konferencia elnöki székében találtam magam. A több száz résztvevő között ott voltak a horvát kollégák is, köztük jó ismerőseim, a Zágrábi Egyetem anglistái, akik az esemény végén odajöttek hozzám, és gratuláltak, mondván, hogy soha még nem vettek részt ilyen hibátlanul megszervezett és ennyire olajozottan lebonyolított, bámulatosan zökkenőmentes konferencián. Majd hozzátették, hogy ez nem véletlen, hiszen a magyarok, közöttük értelemszerűen én is, mesterei a pontos és hatékony szervezésnek.

Kezdtem volna udvariasan mentegetőzni, munkatársaimat dicsérni stb., amikor a társalgás pikáns etnikai fordulatot vett. Egy korábbi alkalommal megemlítettem a zágrábi kollé­gáknak, hogy anyai ágon horvát ősökkel rendelkezem, ez jutott eszébe most egyiküknek. Őseid nyilván medjimurjecek voltak, magyarázta a kollegina, onnan vannak ezek a tulajdonságaid (mármint a pontosság, hatékonyság, szervezőkészség stb.). Ehhez tudni kell, hogy a medjimurjecek a Medjimurje, magyarul: a Muraköz lakói, azé a horvát tájegységé, amely egészen 1918-ig a Magyar Királyság, illetve a Habsburg Birodalom része volt. Horvát őseimnek tehát bőven volt idejük, hogy teljességgel átitatódjanak ezekkel a jellegzetesen magyar tulajdonságokkal.

Erre sem igen tudtam mit mondani.

Értem persze, hogy van itt valami nyugat–keleti tengelyű skálaszerűség, amelyen a nemzetek elhelyezkednek, és amelyen minden nemzet irigykedve felnéz a tőle eggyel nyugatabbra elhelyezkedő nemzetre, amelyet mintának tekint, és megvetően lenézi a tőle eggyel keletebbre találhatót, mint hozzá képest elmaradottabbat. (Miközben a „felnézésbe” lenézés is vegyül, a megvetésbe pedig irigykedés: az előbbiek gazdagok, de életük unalmas és örömtelen, az utóbbiak nyomorognak, de cifrán és vidáman.) A németek lenézik a slampos osztrák vircsaftot, de irigylik tőlük a Gemütlichkeitjüket, az osztrákok a tunya és simlis magyarokat, akiknél azért remekül lehet enni, inni, mulatni… Így jönnek egymás után a szerbek, a románok, a bolgárok, a görögök (dologtalan, lusta népség, különösen mostanában), a törökök, s tart ez az egész – meddig? a Gangesz partjáig?

Ez rendben is volna, elméletnek, kulturális antropológiának ér annyit, amennyit ér (nem sokat, azt hiszem). De éppen a magyarok és a délszlávok? Ez a két teljességgel összekeveredett és egymáshoz kísértetiesen hasonlító népség látná magát ennyire különbözőnek egymás tükrébe pillantva?

false

Véletlenül akadtam rá valami magyarázat­­fé­lére, mégpedig – stílszerűen – az 1962-ben megjelent Jugoszláv költők antológiája c. Móra-kiadványt lapozgatva. Ott, a gyűjtemény népköltészeti részében akadt meg a szemem a Dojčin Petar és Mátyás király (Dojčin Petar i kralj Matijaš) címet viselő ballada Kiss Károly fordította szövegén. A XVIII. sz. elején feljegyzett versezetben Mátyás király – a mi Mátyás királyunk – hűbéresét, Dojčin Petar varadini bánt korholja mértéktelen tobzódásáért, ugyanis a horvát nemesember naponta eliszik száz aranyat, plusz egy remek paripa, valamint egy aranybuzogány árát. A bán ezekkel a szavakkal söpri félre az uralkodói intelmeket:

„Ne szidj engem erős uram, hej, Mátyás király,

jöttél volna a kocsmába, hogy velünk igyál!

Ha te azt a korcsmárosnét csókoltad volna!

Pest városát, Buda várát elittad volna!

Szívmelengető gondolat: ha elég erős a kísértés, még Mátyás király sem tud erőt venni magán, libidója eksztázisában elissza Pestet és Budát. A ballada az azonnali vágyteljesülésnek, a körülményekkel és korlátokkal nem számoló, a pillanat örömének élő esztelen dionüszoszi mámornak a felmagasztosulása, a Sigmund Freud leírta Lustprinzip, az „örömelv” végletes apoteózisa – legalábbis horvát oldalról. A másik – magyar – oldalon Mátyás király áll, aki bírja önfegyelemmel: bölcs és józan uralkodó ő, az ésszerű önkorlátozás, a körülményekkel és a korlátokkal (a „valósággal”) való racionális számvetés, a jövő, a holnap iránt érzett felelősség, azaz a freudi Realität­prinzip, a „valóságelv” avatárja.

Irigység és szánalom kettős tárgyaként valahogy így lettünk mi ebben a kölcsönös szimbolikában és archetipológiában a józanság, az ésszerűség, a tervezés, a szervezés, a szorgalom, a fegyelem, az önmérséklet… brr, ne is folytassuk. Itt állok én is, mást nem tehetek, hiszen horvát őseimnek semmi esélyt nem adtak a magyarok, rám is a sanyarú kötelességet és a munkát hagyták csupán. Pedig de beülnék abba a kocsmába a méltóságos varadini bán úrhoz…

Persze kellene hozzá, mégpedig napi alapon, száz arany + jó ló + aranybuzogány.

Talán pályáznom kellene. Azt mondják, nagy pénzek vannak, és adnak bármire.

szerző
Takács Ferenc
publikálva
2015/30. (07. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk