Most királyok leszünk egy kicsit. No nem az a jégen választott, Bécset elfoglaló fajta, aki olasz nőt vesz el. Hanem csak az az átlagos, de felvilágosult, számot vető típus. Megkérdezzük tanácsnokainktól, hogy boldog-e az istenadta nép, s él-e szabadságaival? Él-e a szólásszabadsággal és az ahhoz elengedhetetlenül szükséges információszabadsággal?
Az egyik mód ennek kiderítésére, ha elolvassuk az adatvédelmi biztos éves beszámolóját. Ebben a biztos elmeséli, hogy megkérdezte a különböző állami, illetve önkormányzati szerveket: vajh' hány közérdekű adat megismerésére vonatkozó kérelem futott be hozzájuk az évben, és azokból mennyit utasítottak el. Az ombudsman az utóbbi néhány évben átlagosan 500 állami szervtől kapott választ kérdésére, amelyek évente 30 000 körüli kérelemről számoltak be; és arról, hogy a kérelmeknek nagyjából egyezredét utasították el.
Két dolog miatt kezdhetünk el ekkor gyanakodni. Csak önkormányzatból van vagy háromezer az országban - ötszáz szerv válasza kevésnek tűnik. Lehet, hogy azok a hivatalok (a többség), amelyek évről évre elfelejtenek válaszolni, nem is boldogítják annyira a népet. Másrészt az egyezreléknyi elutasítás túlságosan hízelgő arány, amely minden várakozáson felül sikeresen működő információszabadságra utal. Hívassuk magunkhoz másik tanácsnokunkat, és dörrenjünk rá: hozzon megbízható, rossz híreket! A sürgönc térül-fordul, s kideríti: 2004-ben az adatvédelmi biztoshoz érkezett panaszoknak csupán 8 százalékát teszik ki a közérdekű adatokkal kapcsolatos esetek (szám szerint 71-et). A többi beadvány szinte mind jogosulatlan adatkezelést hánytorgat fel; azt, hogy a panaszosnak megsértették a személyes adatok védelméhez való jogát.
De hogy fordulhat elő az, hogy az adatvédelmi törvényben szabályozott két alapvető jog érvényesülése ügyében az egyik területen tízszer annyi a panasz, mint a másikon? Tényleg ilyen rózsás a helyzet? A kíváncsiakat kifejezetten kényeztetnék a hivatalok? Vagy az emberek nem ismerik ezt a jogukat? Netán nem panaszkodnak? S ha mégis, máshol teszik ezt?
A szörnyű gyanú csak nem oszlik el.
Kérdezzük meg hát a bíráinkat is: elvégre megeshet, hogy jogtudatos, ám csillapítatlan információéhségű polgáraink rögvest hozzájuk fordultak. Kezdetnek elég, ha csak azt firtatjuk, hogy az egész országra kiterjedő hatáskörű szervek ellen (ilyenek a minisztériumok, jelentősebb hivatalok) hány per indult közérdekű adatok kiadásának megtagadása miatt, és hány ügyben nyert a felperes, azaz a panaszos.
A Fővárosi Bíróság erre imigyen fog válaszolni nekünk. Nem vezetnek külön statisztikákat ezekről az ügyekről, azokat a személyhez fűződő jog megsértése miatt indított perekkel együtt tartják nyilván. A bírák ezt a számot mindazonáltal évi 10-15-re saccolják; de mert csak saccolnak, azt sem áll módukban megmondani, hogy az állam hányszor tagadta meg jogosan s hányszor jogtalanul az adatszolgáltatást.
Mielőtt bölcsen belátnánk, hogy a bírósá-goknak jobb dolguk is van, mint minden apró-cseprő ügyről statisztikát vezetni, szalasszunk újabb futárt bíráinkhoz. Szíveskedjenek minket arról tájékoztatni, hogy rendelkezik-e a bíróság elektronikus ügyirat-kezelési rendszerrel, és van-e lehetőségük a bíráknak arra, hogy az ítéletek szövegében egyes szavakra keressenek? Továbbá tervezik-e, hogy a jövőben részletesebb statisztikákat vezetnek? Ha pedig tudnak a szövegekben keresni, akkor méltóztassanak népfelségünk részére kikeresni, hogy hány ítéletben hivatkoznak az adatvédelmi törvény megfelelő szakaszára.
A futár remegő kézzel fogja átadni a választ. Rossz hírt hoz. "A központi ügyirat-kezelési rendszerben az ügyek tárgyaként az ügyiratborítón >>személyhez fűződő jog megsértéseés adja ki. A kiadást követően az ítéletek a bíró számítógépéből törlésre kerülnek, nyilvánvalóan praktikus okokból, és azért is, mert semmiféle kötelezettség nincs arra, hogy ezeket az ítéleteket a számítógépen hosszan őrizzék." Amennyiben mégiscsak szeretnénk statisztikákat, forduljunk a főbíróhoz, hogy rendelkezzen részletesebb adatgyűjtésről.
Fenséges arcunk mind komorabbá válik. Lassan bezárul minden kapu népboldogító törődésünk előtt. Most már csak egy kérdés erejéig zavarjuk a Fővárosi Bíróság munkáját. Az utóbbi néhány évben milyen forrásból és mekkora összeget fordított a bíróság informatikai fejlesztésekre?
A válaszban egy csinos kis táblázat igazít el minket, amely szerint az Országos Igazságszolgáltatási Tanács központi és a Fővárosi Bíróság saját költségvetéséből az utóbbi öt-hat évben egyedül az FB összesen körülbelül nettó négyszázmillió forintot költött informatikára.
Ha jól megfontoljuk, akkor ezért a pénzért nem jelentéktelen fejlődést könyvelhetett el az FB. A túlterhelt bírák otthon írják meg az ítéletet (saját vagy kincstári gépen?), és immár nem kell a zajos írógéppel, az elütésekkel és az indigóval bajlódniuk. A művet pedig lemezre mentik, kinyomtatják, majd a file-t a nyomtatás után gyakorlatiasan törlik. A közeli jövőbe révedve pedig ebből az is kiviláglik, hogy miért csak a Legfelsőbb Bíróság és az ítélőtáblák által hozott határozatokat fogják az interneten közzétenni, ha a parlament a kormány javaslata szerint fogadja el az elektronikus információszabadság törvényét.
Természetesen az is elképzelhető, hogy csak ezzel az egy bírósággal bánt így el a sors, és a bíróságok informatikai fejlesztésére az 1998 óta kiutalt 1,5 millió euró, majd a 2002-től juttatott 8,25 millió euró PHARE-támogatásból, valamint 2003-ban a bírósági reform folytatására (ideértve a három új ítélőtábla felállítását, az informatikai fejlesztéseket és a bírák EU-jogi képzését) adott 15,2 milliárd forintos rendkívüli költségvetési támogatásból máshol sikerült hatékonyabb, akár elektronikus alapú ügyirat-kezelési rendszereket felállítani.
Különös, arisztokratikus hóbortnak tűnhet információt kérni az információszabadságról. Persze ez csak akkor van így, ha az információszabadságot felesleges nyűgnek, a számítógépet írógépnek, az ítélkezési gyakorlatot a bíróságok magánügyének, a közérdekű adatok kiadása iránt indított pereket pedig jogi kuriózumoknak tekintjük.
