Váradi Balázs: Csak semmi politika!

Macduffra várva

Egotrip

Orbán Viktor 1994-es fordulata óta folyamatosan a morális haladás történelmi szelével szemben határozza meg magát. A nyugatos, érzékeny, haladó, fiatal, iskolázott, városi populáció körében ez mára közhely. Kicsit konkrétabban: a Fidesz-kormány egy sor morális kérdésben – a fák építkezési okokból végrehajtott tömeges kivágásától az egyneműek házasságáig, az egyházak és az állam viszonyától a feleségverés súlyosságának megítélésén át a halálbüntetés eltörléséig – olyan maradi álláspontot foglal el, vagy – például a halálbüntetés esetében – olyannal kacérkodik, amely e csoport szerint nyilvánvalóan ellentétes a világ haladásának általános irányával. Lehet-e ebbe nem belebukni?

Sajnos, lehet. Arról írok alább, hogy miért.

Először is, a kiinduló állítás nem minden területre igaz. Igenis van, ahol a Fidesz is az erkölcsös jövő felé menetel. A süngyújtásért immár példás büntetés jár itthon – és ez csak az egyik példám. A második Orbán-kormány akkor is többet tett például a dohányzás visszaszorításáért, mint a megelőző kettő, ha a kocsmai cigizést betiltó, jövedékiadó-emelő, haldokló képével riogató intézkedések mellé ügyesen beillesztette a híveket jutalmazó, a korábbi trafikosokkal kibabráló új, monopolizált dohányelosztási rendszert is – márpedig a dohányzás visszaszorítása éppúgy a haladó baloldali ortodoxia része mára, mint az, hogy sünt felgyújtani súlyos bűn.

Arról nem is beszélve, hogy a morális haladás iránya csak azok előtt teljesen egyértelmű, akik tévedhetetlennek érzik magukat a történelem útjának topográfiáját illetően. Ők vagy sose gondoltak bele ezekbe a morális kérdésekbe, vagy valamely kételyt nem ismerő hitrendszer (ideértve a marxizmust is) buzgó hívei – de lehet, hogy csak nem ismerik a történelmet. Hiszen a marihuána betiltása, a rabok megbélyegző kényszermunkára kényszerítése, az eugenetikai alapon végrehajtott állami kasztrálás vagy a függetlenül gazdálkodó parasztok kolhozba kényszerítése valaha sok millió embernek ugyanúgy a morális progresszió következő lépcsőjének tűnt, mint most nekem (és ha nem tévedek, az olvasók zömének is) az, hogy egynemű párok is örök hűséget esküdhetnek egymásnak, és hogy építkezéskor érdemes áldozni az élő fák védelmére. Tegyük a szívünkre a kezünket: ki tudja egészen biztosan, merre van az előre?

Harmadrészt pedig – és ez a legfontosabb érvem – a történelem tele van olyan példákkal és olyan országokkal, ahol a morális haladás végül diadalmaskodó, mára megkérdőjelezetlen folyásirányával szembeni lokális limányok sok-sok évtizedig fennmaradtak. Ez éppenséggel még félig-meddig demokratikus rendszerekben is előfordult; még inkább autokráciákban. Kwame Anthony Appiah híres könyvében (The Honor Code: How Moral Revolutions Happen) a rabszolgaság, a párbaj és a lábelkötés példáján mutatja be, hogy az érdekek, a megszokás, a többiek morális nyomásának – „a becsület” diktátumának – kényszere hogyan tartotta fel ezeket az intézményeket hosszú évtizedeken át. Annak ellenére és az után is, hogy a helyi felvilágosult kisebbség már régen belátta a globális vélekedés igazát: ezek erkölcsileg elfogadhatatlan, barbár szokások. A legszebb példa talán a párbaj. A 19. századi Európában a férfiúi nem színe-virága érezte kötelességének, hogy a sértésért párbajra hívja a másikat – jóllehet elvi szinten már mindenki tisztában volt azzal, hogy a modernitásban nehezen védhető gyakorlat füllevágással kezelni az effajta sérelmeket. Az amerikai Délen a polgárháborúig kiközösítéssel járt a rabszolgaság intézményének elutasítása. Az orosz elit és a jog ma is úgy viszonyul az egyneműek kapcsolataihoz, mint a nyugat-európai – hetven éve. Azok pedig, akiket e retrográd erkölcsök a legmélyebben háborítanak fel, gyakran el is költöznek (már ha megtehetik), tovább erősítve így a sajátos helyi véleményhegemóniát. A történelmi példák óvatosságra intenek: akármennyire nyilvánvalónak tűnnek a helyi kozmopolita kisebbség számára, megesik, hogy a globális morális haladás érvei hosszú évtizedekig szinte érintetlenül hagyják a helyi társadalom szokásrendszerét.

S végül: ha Orbán rendszere mára az autokratizmus jeleit mutatja, úgy sokkal könnyebben tud hatalma megroppanása nélkül ripsz-ropsz álláspontot váltani az efféle morális kérdésekben, mint az a demokratikus politikai vezető, akinek a saját pártja, parlamenti frakciója és – választáskor – a mediánszavazó előtt kellene U kanyart bemutatnia. Ugyan hogyan adná el a hivatalban levő amerikai elnök a híveinek, hogy hirtelen megváltozott a véleménye az egyneműek házasságáról? És ha egyik napról a másikra mégis átértékelné álláspontját, vajon miért ne merülne fel a szavazóiban a kétely, hogy a többi morális ügyben sem a meggyőződés, hanem a közvélemény-kutatások diktálják a kiállását? Demokratikus pártok jellemzően ellenzékben váltanak pozíciót ilyen kérdésekben – ráadásul, ahogy A Csárdáskirálynőben éneklik: „új műsorhoz új férfi kell”, azaz az új álláspontot gyakran új politikus képviseli.

Még az olyan, világnézeti elemet csak nyomokban tartalmazó ügyben is, mint a vasárnapi boltbezárás, nagyon erősnek és a közvélekedéstől nagyon függetlennek kell lennie annak a politikusnak, aki minimális támogatásvesztéssel végre tudja hajtani a pálfordulást. Ha valakiről, Orbánról el tudom képzelni, hogy ha érdeke úgy kívánja, egyszer majd zéró toleranciát hirdet a feleségverés ellen, az élő magyar fa legnagyobb istápolójaként ébred, vagy azt kezdi el fennhangon hirdetni, hogy a meleg magyar is jó magyar. A leszalámizott sajtó és a centrális állampárt felé lejtő választási rendszer gondoskodik majd arról, hogy egyik ilyen fordulatba se remegjen bele a hatalma.

Akármennyire is hiszünk erejében, a haladás passzátszele egyedül nem fújja el Orbánékat soha. A felháborodott erdő, mint azt a boszorkányok jövendölik a Macbethben, nem kel fel az uralkodó ellen. Macbeth megbuktatásához Macduff kell. És egy sereg.

Figyelmébe ajánljuk