Várhegyi Éva: Ekotrip

publikálva
1999/50. (02. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Jó lenne tudni, mi fuccsolt be Seattle-ben. Hogy a "money makes the world go round" igazsága vagy éppen cáfolata mutatkozott meg a WTO millenniumi kudarcában. Hogy voltaképpen ki mért csapást a globalizációra, kinek a győzelme a világkereskedelem további liberalizálását célul tűző tárgyalási forduló elnapolása. Amely liberalizálás pedig az elmúlt évtizedek tanúsága szerint igencsak hozzájárult a világ anyagi gyarapodásához.

Vissza-forduló

Jó lenne tudni, mi fuccsolt be Seattle-ben. Hogy a "money makes the world go round" igazsága vagy éppen cáfolata mutatkozott meg a WTO millenniumi kudarcában. Hogy voltaképpen ki mért csapást a globalizációra, kinek a győzelme a világkereskedelem további liberalizálását célul tűző tárgyalási forduló elnapolása. Amely liberalizálás pedig az elmúlt évtizedek tanúsága szerint igencsak hozzájárult a világ anyagi gyarapodásához.

Így, a távolból azt hihetnénk, hogy az emberiség jövője iránt aggódó széplelkek látványos tiltakozása akadályozta meg, hogy a Világkereskedelmi Szervezet 135 tagországa újabb kereskedelmi megállapodásokkal tágítsa a szakadékot a világ szegényebb és gazdagabb fele között, pusztítsa tovább a természetet, mérgezze az embereket. Így is lehetett volna.

Mégsem valószínű, hogy a tárgyalásokat csupán az utcákról beszüremkedő zaj, a nép hangja bénította volna meg.

Hihetőbb verzió, hogy a hivatalos delegációk sem tudtak dűlőre jutni abban, mi legyen a tervezett millenniumi forduló tárgya. Az Egyesült Államok viszonylag szűk tematikát szorgalmazott: azt, hogy az ipari termékek és a szolgáltatások kereskedelmének további liberalizálása mellett a mezőgazdasági exporttámogatások leépítése kerüljön csak az asztalra, esetleg egy kis környezetvédelemmel megspékelve. Az agrárszubvenciókban érdekelt Európai Unió hajlandónak is mutatkozott volna fájdalmas engedményeket tenni, de csak akkor, ha a beruházásvédelmi és versenypolitikai kérdések is terítékre kerülnek. A Japán által is javallt európai menü viszont nem igazán volt Amerika ínyére, mivel az éppen az amerikai ipart védő dömpingellenes politika gyengítésére irányult volna.

De nemcsak a fejlett országok között feszültek súlyos, dollármilliárdokkal mérhető érdekellentétek, hanem a fejlett és a némi eufemizmussal fejlődőnek nevezett szegény országok között is. Az utóbbiak nehezményezték, hogy már az 1986-os uruguayi forduló sem volt kiegyensúlyozott, ezért most kedvezményes elbánást, könnyítéseket vártak a szubvenciók leépítése, a dömping és a szellemi tulajdon ügyében. Az agrártermékek és textíliák exportjában különösképpen érdekelt szegények azt is nehezményezték, hogy az EU agrárpolitikája változatlanul protekcionista, Amerika pedig nem sieti el a textilipari vámok leépítését. Feltűnő volt, hogy minden érdekelt fél olyan liberalizálási menetrendet szeretne kialakítani, amely a komparatív előnyök tanának fittyet hányva csak a saját exportja elől távolítja el a mesterséges gátakat, miközben továbbra is fenntartja a maga termelőit védőket.

Még a hangzatos lózungok mögül is kibuknak a kőkemény gazdasági érdekek. Pro és kontra, tárgyalótermen belül és kívül. Ez látszik például abból a furcsaságból, hogy a szegény országok munkavállalóinak jogait, emberi méltóságát a gazdag USA óhajtotta védelmezni éppen a szegény országok delegátusai ellenében azzal, hogy a kereskedelem liberalizálását a munkajogok érvényesítésével próbálta összekapcsolni. A fejlett világ támogatását élvező amerikai javaslat mögött persze nem puszta szívjóság és az emberi jogok iránti feltétlen tisztelet áll, hanem nagyon is földhözragadt érdek. Az, hogy a fejlett országokban a XX. század végére kialakult munkakörülményeket a fejlődőkre is ráerőltetve megszabadítsák magukat a szegény országok legfőbb versenyelőnyétől: az embertelen munkafeltételek miatt is olcsó bérektől.

A fejlődő országok azonban ezt a "gesztust" kifejezetten ellenséges lépésként, a fejlett országok protekcionizmusaként értékelték. Köszönték szépen, de nem kértek a gazdag országok munkaügyi szervezete által felállított normákból. Miközben a Seattle utcáin demonstráló amerikai szakszervezetek sem voltak elégedettek, minthogy ők - Clintonnal ugyan összhangban, de a hivatalos amerikai delegátussal ellentétben - már szankciókat is szorgalmaztak a nemzetközi munkajogi követelményeket megszegő országokkal szemben. Természetesen nem másért, mint saját munkavállalóik védelmében.

Seattle utcáin a szakszervezetek mellett a globalizáció ellen tiltakozó különböző csoportok is felvonultak, a zöldektől az anarchistákon keresztül a génmanipulált élelmiszerek ellen tiltakozó háziasszonyokig. A dolog pikantériája, hogy a soha nem látott szervezettséget nem egyébnek, mint az elektronikus világhálónak köszönhették: az ezret meghaladó szervezet és a több tízezer magánszemély nem gyűlhetett volna össze az internet nélkül. Rosszmájú újságírók azt is szóvá tették, hogy a világkereskedelem ellen tüntető tömegek japán felvevőket hurcoltak, importált kávéval melegítették magukat, miközben azt skandálták: a kereskedelem lokális legyen, ne globális.

Még szerencse, hogy az ezredfordulót türelmetlenül előrehozók sugalmazása ellenére az új évezred nyitányáig még hátra van egy egész év. Addig sok minden történhet, bár kétlem, hogy a fejlődés kerekét vissza lehetne forgatni.

Meg hogy kellene-e.

publikálva
1999/50. (02. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk