Végel László: Balkáni tükör

publikálva
2002/43. (10. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A kukázó romák felkiáltottak: "Könyvek!" De aztán kiábrándulva vették tudomásul, hogy nem szerb nyelvű könyvek kerültek elő a konténerből. Az egyikük ugyanis konyított valamit magyarul, addig méregette, hogy végül kibökte. "Román vagy magyar könyv lehet", morfondírozott. Aztán lapozgatni kezdett benne. "Inkább magyar. Itt írja, hogy Budapest." Rögtön meg is tárgyalták maguk között, hogy bizony nincs szerencséjük, hiszen a magyar könyveket már az ócskapiacon sem lehet értékesíteni, úgyhogy csak a papírgyűjtő telepre vihetik. Onnan viszont meg vékonyan csordogál a pénz. Szorgalmasan kotorásztak, s vagy száz darabot sikerült előkotorniuk.

Szülőföld, te drága!

A kukázó romák felkiáltottak: "Könyvek!" De aztán kiábrándulva vették tudomásul, hogy nem szerb nyelvű könyvek kerültek elő a konténerből. Az egyikük ugyanis konyított valamit magyarul, addig méregette, hogy végül kibökte. "Román vagy magyar könyv lehet", morfondírozott. Aztán lapozgatni kezdett benne. "Inkább magyar. Itt írja, hogy Budapest." Rögtön meg is tárgyalták maguk között, hogy bizony nincs szerencséjük, hiszen a magyar könyveket már az ócskapiacon sem lehet értékesíteni, úgyhogy csak a papírgyűjtő telepre vihetik. Onnan viszont meg vékonyan csordogál a pénz. Szorgalmasan kotorásztak, s vagy száz darabot sikerült előkotorniuk.

Egy arra vetődő középkorú férfi kíváncsian megállt a nagy könyvkupac előtt. A romák gyanakvóan méregették, ő azonban ügyet sem vetett rájuk, hanem a dinnyelében eláztatott, ételmaradékkal összemaszatolt könyvborítékot bámulta. Nem is olyan rossz, gondolta, hiszen Petőfi és Ady mellett volt ott Jókai, Móricz Zsigmond, Németh László, Illyés Gyula, Tamási Áron és még sok más értékes könyv. Ugyan ki lehet a tulajdonos, kérdezte magától.

Az egyik roma egy dobozkát húzott ki a konténerből és maga elé helyezte a földre. Régi fotókat, leveleket kotort elő, majd egy kis piros könyvecskét forgatott a kezében. A Jugoszláv Kommunista Szövetség tagsági könyve volt. Aztán egy horgászegyesületi bizonylatot húzott elő. Végül diadalmasan felmutatott egy magyarigazolványt. "Ez az!", kiáltott fel. A romák elégedetten állták körbe a szerencsés felfedezőt. "Végre szerencsét hozott ránk az Isten", mondta, "nézzétek, a levelek közé csúsztatva épségben maradt. Még a dinnyelé sem maszatolta el a pecsétet." A férfi közelebb ment, de az egyik roma taszigálni kezdte a konténer mellől.

"Mit szaglászik az úr? Talán el akarja happolni? Ez nekünk jár" - mondta a szerencsés roma. "Könyveket árulunk, de az igazolványt nem adjuk. Kicseréljük a fotót, aztán ingyen utazunk Pestre. Nekünk ajándékozta az, aki innen elszelelt. Végre valakinek megesett rajtunk, szegény romákon is a szíve. Neki az ilyesmi úgysem kell már. Kap majd igazi passzost, amivel Svédországba is eljuthat."

A roma büszkén a belső zsebébe csúsztatta a magyarigazolványt. A szíve fölé. "Csak kár, hogy nem dobálta ki a szerb könyveket, jó árat kapnánk a piacon. Biztos azokat eladta az antikváriumban. De ezek nem kellenek senkinek."

Az ismeretlen férfi tett egy lépést, mintha távozni akarna. De aztán megtorpant. "Mennyiért adjátok?", kérdezte. "Mondtam már, hogy nem eladó." "Nem az igazolványt venném meg, hanem a könyveket." A romák szeme megcsillant. Egymásra néztek, aztán egyik kivágta: "Darabja harminc dinár. Fél euró. Alig több egy sör áránál." A férfi a lába előtti kupacra pillantott. Lucskosak voltak, piszkosak, használhatatlanok. A pénztárcája után nyúlt. "Adok ezret. Mindért." A romák fanyalogtak. Végül megegyeztek ezerötszázban. Megszámolták a pénzt, aztán műanyag tasakokba rakták a könyveket, a régi fotókat is a könyvekhez csapták, majd a férfi kezébe nyomták. "Az úr biztosan valami tudós vagy professzor", szólt utána az egyik roma. "Elégedett lehet, hiszen jó üzletet kötött. Soha olcsóbban nem jut ilyen jó könyvekhez."

A férfi lassan, görnyedten lépkedett előre. A könyvek nehezek voltak, dereka belefájdult a cipekedésbe. Miért is vette meg őket? A könyvtárában mind megvolt, viszont sajnálta otthagyni őket. Lucskosak, olvashatatlanok, még ajándékba sem adhatja senkinek. Azt sem tudta volna senkinek megmagyarázni, hogy ötvenen túl miért gyarapítja továbbra is a könyvtárát, hiszen sokszor elképzelte, hogy egy napon az ő könyvei is azokba a konténerekbe kerülnek. A műanyag tasakokat cipelve úgy érezte magát, mint egy vidéki Sziszüphosz. A könyvek gazdájára gondolt, neki már nem kell ilyesmin törnie a fejét. Boldog ember, hiszem arra a magyarigazolványra sincs szüksége. Időnként majd hazajön vendégségbe, az ismerősöknek elmondja, hogy milyen csodálatos varázsa van a szülőföldnek. Botladozva lépdelt az újvidéki háztömbök között, cipelte a könyveket, mint Szüsziphosz a sziklát, az egyik sarkon megpihent egy kicsit, aztán ment tovább, s nagyon örült annak, hogy egyetlenegy ismerőssel sem találkozott. Nem tudta volna ugyanis megmagyarázni neki, hogy mit cipel, honnan jött, és hova megy.

publikálva
2002/43. (10. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk