Végel László: Balkáni tükör

publikálva
2003/5. (02. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ábelnek keresztelték a szülei, mivel Kórógyon mélységesen becsülték az erdélyieket. Az apa vagy negyven évvel ezelőtt, a keresztelés után büszkén vette a karjába a fiát, és azt mondta. "Amíg Kórógy létezik, addig Erdély is létezni fog."

A kórógyi ember

Ábelnek keresztelték a szülei, mivel Kórógyon mélységesen becsülték az erdélyieket. Az apa vagy negyven évvel ezelőtt, a keresztelés után büszkén vette a karjába a fiát, és azt mondta. "Amíg Kórógy létezik, addig Erdély is létezni fog."

Jó eszébe véste ezt a történetet, és mindent megtett, hogy Kórógy megmaradjon. A piszkos háborúban Tudjman berángatta, hogy harcoljon a véreskezű csetnikek ellen. Nemigen volt kedve hozzá, de egy reggel a rendőrök elkapták a grabancát és kirendelték a Kopácsi rétre. Tizedesi rangot kapott, puskát nyomtak a kezébe, s vagy hat társával csónakba ültették. Azt a parancsot kapták, hogy lopakodva evezzenek a nádasban, ha a másik oldalról közelít valaki, akkor lőjenek az ördögfajzatokra. Ne kíméljék őket. "vatosan kanyarogtak a nádasban. Egyszer csak magyarul szólalt meg az egyik társa. Ábel felkapta a fejét. Aztán a másik is magyarul kezdett beszélni. Ábel nem győzött csodálkozni. A csónakban magyarok eveztek.

Délután megpillantottak egy feléjük lopakodó csónakot. "Észrevettek bennünket az ördögfajzatok", suttogta Ábel, "no, de szétlőjük a koponyájukat". Ügyesen kormányozva rejtezkedtek a nádasban, de a másik csónak evezősei is ügyesek voltak. "rákig lesték egymást, s Ábel napnyugtakor egy hosszú és cifra káromkodást hallott a másik oldalról.

A homlokára csapva ő is elkáromkodta magát. A másik oldalról valaki felkiáltott: "Ne lőjetek, mi is magyarok vagyunk!" Ezután még hosszabb káromkodás következett. A két csónak lassan közelített egymás felé, de a katonák óvatosságból továbbra is egymásra szegezve tartották a fegyvert. Amikor közel kerültek egymáshoz, lehanyatlott a karjuk. Beszédbe elegyedtek, Ábel bemutatkozott, ahogy illik. Bácskaiak voltak, őket Milosevic küldte az első vonalba. A parancsnokukat Attilának hívták. "Az Isten ostora", kuncogott az egyik bajtársa. Ábel évekkel később is úgy emlékezett vissza ezekre a pillanatokra, hogy megakadályozták az új ma-gyar-magyar polgárháborút.

Megbeszélték, hogy közösen dezertálnak. Kórógy felé vették az irányt, de amikor Ábel megpillantotta a kihalt falut, a romos házakat, a sajátját is, hirtelen visszafordult. Tehetetlenül néztek egymásra, s aztán eldöntötték, hogy mindenki megy a maga útján tovább, ki keletre, ki nyugatra. Ábel és Attila fogadalmat tettek, hogy tartják a kapcsolatot. Otthon nem kérdezett senki semmit, mindenki, az utcabeliek lecsapták a fejüket. Ábel gondosan számon tartotta az övéit is meg a bácskaiakat is. Valahogy mindenki megúszta. Írt Attilának, aki visszakerült a szerelőműhelybe, és a levelét mindig így kezdte: "Isten ostora."

Ábel menekültként a tengerparti Fiumén kötött ki, ahol egy szálloda újjáépítésénél foglalkoztatták. Tőle sem kérdeztek semmit. Pár év múlva közölték vele: visszatérhet Kórógyra, mert megkötötték a békét. A háza romban volt, nem tudott beköltözni, így öregségére sógoránál húzódott meg, ahol azonban nem érezte magát jól, ugyanis a hosszú, álmatlan éjszakákon kínozta a köszvény, mire felébredt, s a sötétben meggémberedett ujjait bámulta, majd le-föl sétált az udvarban, amivel zavarta a házbelieket, de a feleségét sem hagyta aludni. A saját házában szeretett volna meghalni. A megyei hatóságoktól kérte, hogy segítsenek neki felemelni a házát, de a megyefőnök azt üzente, hogy majd akkor, ha Szerbia kifizeti a háborús kártérítést. Aztán a fülébe jutott, hogy vízum nélkül utazhat Szerbiába, fogta magát, és meglátogatta Attilát Topolyán. Tőle legalább megtudhatja, mikor fizeti meg Szerbia a kártérítést.

Attilát nagy gondok közepette találta. Azokban a napokban rúgták ki a szerelőműhelyből, azt mondták, munkaerő-felesleg. De a húgának a férjét is kirúgták. Meg a kertszomszéd Gézát. Nagy baj lesz itt, vakargatta a fejét az egykori parancsnok. Mindenkit kirúgtak, mindannyian koldusbotra jutottunk, akik abban a csónakban eveztünk.

Ábel rábólintott. ´ is előadta a gondját. Az a baj, hogy Szerbia nem akar fizetni. Attila összeráncolta a homlokát. "Egy fityinget sem ad", magyarázta. Egy régi újságot kotort elő az almárium fiókjából és rábökött. "Itt írja, egy fityinget sem adunk, mert akkor hetedíziglen koldusbotra jutunk. Nem akárki írta, magyar ember, most ő van a hatalmon. Azt mondja, hogy ez csak olyan szörnyű csetepaté volt, nem genocídium. Ha genocídium lett volna, akkor igen." "Mi az, hogy genocídium?", kérdezte Ábel. Attila, az "Isten ostora" vakarni kezdte a fejét. Ebben a dologban nem volt biztos.

Ábel káromkodni akart volna, de testébe belenyilallt a fájdalom. Szenvedve vizsgálta meggémberedett kezét. Attila döbbenten nézett barátjára. "Te is így jártál? Én is így jártam, meg a többiek is a mi csónakunkból. Még káromkodni sem bírok a fájdalomtól." Mindketten felemelték meggémberedett ujjaikat, és egymás szemébe néztek. Az "Isten ostora" szólalt meg elsőnek. "Azt hiszem, hogy a genocídium ilyesvalami, amikor kirúgnak a munkából, de még káromkodni sem bírsz, mert a tested meggémberedik." Ábel rábólintott, miközben arra gondolt, hogy milyen férfias idők voltak, amikor ő meg Attila, az "Isten ostora" nem lőttek egymásra. Most meg őket veszik célba.

publikálva
2003/5. (02. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk