A megyei lapok a rendszerváltás előtt és most

szerző
Ballai József
publikálva
2017. márc. 18., 16:10
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Milyen volt újságírónak lenni egy megyei lapnál a rendszerváltást megelőző években? Mennyi volt a kereset és mik voltak az elvárások? Mi változott az elmúlt több mint két és fél évtizedben, milyen ma a szerkesztőség munkája belülről? A szerző – egykoron 18 éven át a Petőfi Népe munkatársa – megpróbálta mindezt összefoglalni.

Ez a cikk a látszat ellenére sem arról szól, hogy a szocializmus idején milyen jó volt újságírónak lenni, hanem arról, hogy számos vonatkozásban mennyivel rosszabb megyei lapnál dolgozni 2017-ben, mint akár 30 éve.

A rendszerváltás előtt a szerkesztőség és a vele szimbiózisban élő kiadóhivatal létszáma az átlagos megyei lapnál

száz körül volt,

nagyjából fele-fele alapon. A csúcson a főszerkesztő és a helyettese állt, az ő kezük alá az olvasószerkesztők dolgoztak. Az újságírók rovatokban dolgoztak, volt belpolitikai, gazdasági (egyes megyékben külön ipari és külön mezőgazdasági), kulturális és sport-, illetve fotórovat, élén a rovatvezetővel. Az akkoriban szokásos 8 oldalas lapból egy kolumna biztosan sport volt, nagyjából egy oldalt a külpolitikára szántak és minimum egy oldal jutott a hirdetéseknek is, a maradék ötön osztoztak a rovatok. A szerkesztőségi munka bizonyos fokig tervszerű volt. Hétfőnként rovatvezetői értekezletet tartott a főszerkesztő, és természetesen mindennap volt egy lapindító is, már csak a szerkesztők részvételével, itt dőlt el, hogy mi kerül az első oldalra, mi a lapfej alá, miről szóljon a vezércikk.

Bekerülni nem volt egyszerű. Az a fiatal, akit fölvettek, a leggyakrabban gyakornokként kezdte, majd a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala engedélyével, a MÚOSZ újságíró-iskolájába történt sikeres felvételit követően átminősítették pályakezdővé, a végzés után pedig megkaphatta a munkatársi státuszt. A párttagság már a hetvenes években sem volt követelmény, a nyolcvanasokban pedig pláne nem. Ettől függetlenül ezek a lapok értelemszerűen pártlapként funkcionáltak, ideológiai „elhajlás” aligha jellemezte őket. Ha az MSZMP Központi Bizottsága ülést tartott, akkor vita nélkül az volt mindegyikben a vezető anyag.

Újságírónak lenni anyagilag is megérte. A fizetés legalább másfélszerese volt a pedagógusbérnek (azért ez az összehasonlítás, mert a legtöbben tanári diplomával jöttek). A havi fix mellé könnyen lehetett prémiumhoz jutni: a norma túlteljesítése vagy a minőségi cikkért kiutalt jutalom akár 10-15 százalékos pluszt is jelenthetett. A gyakornokon kívül mindenki státuszban volt, határozatlan időre szóló kinevezéssel, de ebben semmi különleges nincs, az egész ország így működött. Hírlapírónak lenni nyugdíjas állás volt, ráadásul – mivel a kiadók nyereségesen működtek – a fizetés, ha csak olykor kicsivel is, de folyamatosan nőtt.

Kötelező teljesítmény: havonta általában 35-40 flekknek kellett megjelennie egy szerzőtől – ez emberséges, kényelmes és teljesíthető követelmény. Természetesen év végén – a vállalat profitjából – egyhavi bérnek megfelelő összegű nyereségrészesedést is fizetett a kiadó. A pluszmunkát mindig külön díjazták, a hétvégi ügyelet például az akkori havi fizetések 10 százalékát súrolta.

A különböző szerkesztőségek technikai fölszereltsége nemigen különbözött. Számítógép akkor még nem lévén, a kollégák zöme endékás Optimával kéziratpapírra írta a cikkét, a kisebb elütéseket radírral korrigálta. (Kéziratpapír: közönséges A4-es géppapír, amin vastag vonalak jelezték, hogy meddig lehet rá írni. A fejlécre nyomtatták a lap nevét, balról pedig hely volt arra, hogy a szerző, a rovatvezető és a szerkesztő is szignózza, hogy átolvasta és elfogadta a cikket. Balról nagyobb hely maradt, a tördelőszerkesztő ide írta a tipográfiai megjegyzéseit.) Szinte mindegyik újságíró asztalán volt egy telefon – mellékállomás –, amivel azonban a hetvenes években csak egymást hívhatták. Föl sem merült, hogy ne a kiadó fizesse a telefonszámlát. Akkor még nem volt crossbar, egy pesti hívást ha reggel 8-kor megrendelt az ember, akkor délután 2-3 óra körül kapcsolta a központos. A központi eseményekről ugyan az MTI számolt be, de például a Parlamentbe számos vidéki lap rendszeresen felküldte tudósítóját. Az alternatív hírellátásról a rövidhullám (Szabad Európa, különösen Kasza László, illetve a BBC magyar adása) gondoskodott.

A korabeli megyei újság – mai szemmel – fából vaskarika volt, mert ötvözte a non-fictiont a fictionnal. Hétvégeken a kulturális mellékletben vers és novella jelent meg, de a lapok gyakran közöltek folytatásokban regényeket, a szocializmusban kedvelt író, Szilvási Lajos több könyve először így jelent meg. Helyi tárlatokról, színházi előadásokról, hangversenyekről is jelentek meg beszámolók, olykor kritikák, a helyi képzőművészek pedig új alkotásaikat is közölhették. A jobb megyei lapok rendszeresen hoztak tárcát vagy karcolatot, a Délmagyarország például a napi tárcáiról volt országszerte híres. A visszásságokat glosszákban tűzték tollhegyre, a napi kis színes műfaja a hírfej volt.

A megyei lapnál dolgozó újságírók elég nagy hányada külsőzött valahová. Nagy felvevőpiacot jelentett – de nem jól fizetett – a Magyar Rádió. Az országos lapok közül a Népszabadság és a Magyar Hírlap is fogadta az anyagokat. A legnagyobb dobás, amihez semmi nem volt mérhető – és mivel ma már nincs semmi ilyen, nagyon nehéz elmagyarázni a jelentőségét – egy ÉS-riport volt: ha az ember 10 flekkes anyaga megjelent a pénteki ÉS 16. oldalán, az maga volt a megdicsőülés, hiszen bizonyította: a szerző a szakma legszűkebb krémjéhez tartozik. A főszerkesztők nem tiltották a külsőzést, de alapelv volt, hogy a témát elsőként a saját lapnak illik fölajánlani.

A szerkesztőségbe bekerülő fiatal eleinte csak híreket fabrikált – lényegéből bármiről, és minden lehetett hír, nem elsősorban a napi aktualitások számítottak. Aztán előbb-utóbb mindenki specializálódott valamire. A városi tanácsokra vagy az egészségügyre, az oktatásra, a művészetekre, a termelőszövetkezetekre vagy a vállalatokra. A rovatrendszer bizonyos kötöttséget is jelentett: aki az oktatással foglalkozott szakmányban, biztosan nem írt még csak hírt sem mondjuk a Pipafüst ÁFÉSZ új boltjáról, mint ahogyan az agrárújságíró sem foglalkozott színházi üggyel. Aki figyelmesen olvasta ezeket a lapokat, nem csak unalmas vállalati híreket olvashatott, főleg a nyolcvanas évek második felében. Bár például a Petőfi Népe ebben az időben is az MSZMP Bács-Kiskun megyei lapja volt, simán közölte Benke Márta tiszakécskei riportját – amely arról szólt, hogy a tanácselnök miként próbálta befolyásolni a párttitkár fiának gimnáziumi tanárnőjét a jobb érdemjegyért; az esetből országos botrány lett.

Fénykorában az adott régióban a megyei lap volt „az” újság, ma már elképzelhetetlen példányszámban. A győri Kisalföld és a pécsi Dunántúli Napló érte el vagy közelítette meg a napi 100 ezret, a kecskeméti Petőfi Népe majdnem a 80 ezret. Jól jellemzi az idők változását két szám: a Petőfi Népe 1990-ben még bőven napi 50-55 ezer példányban jelent meg, ma pedig ez a szám 15–17 ezer között mozog (a Matesz adatai alapján).

A váltás

A megyei lapok az 1990-es rendszerváltás közben/után, a Pest Megyei Hírlap kivételével, új tulajdonoshoz kerültek a szocialista párttól. Azóta ezek a tulajdonviszonyok teljesen átalakultak, és közel az új végállomás, amikor a vidéki napilapok – az összes! – a Mediaworks hálózatának tagjaként lényegében ismét párt- (de minimum kormánypárti) lapként működnek tovább.

Hosszú volt az út a pártlapból újra a pártlapstátuszig, és közben ugyan hullottak az olvasók, ezek az újságok mindmáig nyereséget termelnek. Az, hogy a munkatársakkal mi történt, nem érdekelte 1990 után sem a szakszervezetet, sem az atomjaira hullott MÚOSZ-t (bár a Sajtószakszervezet ma már másképp viszonyul a dolgokhoz).

false

 

Fotó: A szerző felvétele

 

Próbáltunk a 2017-es mindennapok gyakorlatáról információkat szerezni. Sok, megyei lapoknál dolgozó – természetesen anonimitást kérő – újságíróval folytattunk háttérbeszélgetést, és a végén arra kellett rádöbbennünk: az egyik hely csak hajszállal jobb, mint a másik, vagy fordítva: mindenütt majdnem egyformán rossz. (Ebben a témában lásd a Magyar Narancs korábbi cikkeit: a Gályarabok című 2003-as, és az idei Lassú elsötétítés című remek írásokat.)

Az új tulajdonosok a kilencvenes évek elején mind ugyanazt a nótát fújták: ők korszerű munkamódszereket, technikákat hoznak, másutt már jól bevált – külföldi – gyakorlatot ültetnek át a magyar rögvalóságba. Amivel – már akkor is – csak az volt a baj, hogy a magyar újságok az irodalmi hagyományokra épültek, voltak kifejezetten ezen alapuló műfajok (tárca, karcolat), egyáltalán: az íráskészség, a szellemes stílus máig védjegye a szerzőknek és szövegeiknek. „Ide írórobotok kellenek” – fakadt ki egy főszerkesztő, amikor pár éve elbúcsúzott egy újságírótól, hozzátéve: a kolléganő túl gyakran és túl sok jelzőt alkalmazott ahelyett, hogy szikáran összefoglalta volna a „tényeket”, bármik legyenek is azok.

A privatizációs átalakulás első hullámában minden negyedik-ötödik megyei lapnál dolgozó újságírót simán elküldtek – tudunk olyanról, aki alól emiatt annyira kicsúszott a talaj, hogy néhány nyomorúságos év után inkább az öngyilkosságba menekült. A még komolyabb vágást 2008-ban szenvedték el a lapok – az akkori jó ok a világgazdasági válság volt. Így jutottunk el a mához. Szinte hihetetlen: a 12, sőt 16 oldalas napilapokat manapság már csak

8-10-12 újságíró

írja, szerkeszti és fotózza. A mai létszám tehát a rendszerváltás előttinek a negyedét is alig teszi ki.

Azt tapasztaltuk, hogy a vidéki újságíróknak nemhogy fogalmuk sincs arról, hogy egy megyével arrébb mi merre, de ráadásul teljes tévképzet él bennük a rivális csapat vélt jóval zöldebb rétjéről. Az Alföldről nézve például a Nyugat-Dunántúl az a hely, ahol jó magasak a fizetések – ám ezt a forrásainktól szerzett információk nemhogy nem igazolták vissza, de egyenesen cáfolták.

Különös, hogy a kommunikációhoz ma már alapvető mobiltelefon és hordozható számítógép még mindig mennyire a vágy titokzatos tárgya. Szolgálati laptop keleten szinte alig van, az Alföldön az online szerkesztőket (laponként általában 2 fő) szerelték fel velük, ám Nyugat-Dunántúlon elég sok újságírónak adtak. A mobiltelefon-használatot sehol sem fizetik teljesen, de akad olyan hely is, ahol egy fillérrel sem szállnak be az előfizetésbe. (Ahogyan a vidéki kiküldetés is csak saját zsebre mehet.) A nyomtatott sajtó ezeréves íratlan szabálya, hogy az újságíró ingyen kapja a lapot, amibe dolgozik (és persze a nyomdászok is). Ez azonban – legalább három megyei lapnál – már csak a múlt ködébe vesző emlék: a hírlapírókat a belépéskor kötelezik arra, hogy a saját újságjukra (kicsit olcsóbban) előfizessenek. Van olyan hely is, ahol az amúgy jutalékos rendszerben dolgozó hirdetésszervezőkkel helybérleti díjat fizettetnek az általuk használt íróasztal után.

A mai munkaszerződések szigorúan veszik a külsőzést. Egyes lapcsoportoknál – elvileg – írásos engedéllyel szabad, a legtöbbnél azonban még úgy sem. Az egyik lapcsoportnál valami olyasmi szerepel a szerződésben, hogy amit a cég gépén írnak, az örökre az övék. Egy dunántúli szerkesztőségben azért mondtak fel egy kollégának, mert könyvet írt – ő sikerrel perelte emiatt a cégét. Aki mégis dolgozik máshová, álnéven teszi. De annyi a munka, hogy a legtöbben örülnek, ha egy nap teljesítik az előírt penzumot.

A megyei lapoknál ma a fizetések valahol a havi bruttó 120–180 ezer forint körül mozognak. A szerkesztők pár tízezerrel többet kapnak, így ők több helyen

átlépik a bűvös 200 ezer forintos határt.

A cafeteria nem jellemző, még ott is megszüntetni szándékoznak, ahol jelenleg jár, mert – az indoklás szerint – így lesz „egységes” a rendszer. „Az én fizum 170 ezer forint volt, a főszerkesztőm külön megesketett, hogy egy kollégának sem árulom el, mert annyira magasnak számított. Ezért a pénzért napi tíz órát voltam bent, minden hétvégén ügyeletet láttam el. Nem fizették a telefonomat, az autót” – festett hangulatképet az állapotokról egy kiugrott újságíró.

2017-ben bizonyos értelemben jót tett a szakmával a kormány a szakmunkás-minimálbér 161 ezerre emelésével, mert – elvileg – immáron a diplomás újságíróknak is kapniuk kellene minimum ennyit. De egyfelől a tulajdonos helytartója már rég kitalálta a részmunkaidős foglalkoztatást, azaz mégiscsak annyit fizet, amennyit jónak gondol, másfelől a tucatszámra működő médiaszakokról annyi éhes fiatal száj áramlik ki, hogy a kínálat lényegesen magasabb a keresletnél. Nem számít, hogy ki az igazán jó, ha túl sokba kerül, azonnal lecserélhető bárkire, kevesebbért.

Mindenütt van valamennyi elvárt teljesítmény – ezt aztán, a régi idők emlékére, flekknek nevezik, másutt meg egységnek. Az általános norma havi 50 flekk (gépelt oldal), bár ez így csak egy szám, ami mögött kismillió címes hír és cikkecske vagy komolyabb terjedelmű – értsd: akár 2000 karakter hosszúságú – írás sejlik föl. Az újságíróknak nemcsak az íráshoz kell érteni, hanem a tördeléshez is – jó pár helyen kötelességük nem pusztán cikkek, hanem komplett, fényképpel illusztrált oldalak leadása.

Valaha nem hogy elképzelhetetlen volt, de – ha kiderült – komoly szankciókat vont maga után, ha az újságíró összekeverte a hírt a hirdetéssel. Nem vicc: a MÚOSZ Etikai Bizottsága sok  ilyen ügyben marasztalt el kollégát. Manapság, amikor számos lapnál az újságot maximum elolvasó, de amúgy egy sort életében nem leíró ügyvezetők avanzsáltak főszerkesztővé, ez másként értelmezendő. Ami hajdanán tiltott volt, az mára szinte kötelező.

Ennek a hátterében pedig az rejlik, hogy míg 1990-ig a megyei lapok kvázi közszolgálati újságként működtek (nem eltekintve kifejezett pártlap voltuktól sem), addig a mai vidéki napilapokat inkább nevezhetjük kereskedelminek.

Igen, egyrészt valóban beszámolnak – a lehető legrövidebben – a térség fontos dolgairól, és igen, elsősorban nyereségre mennek. Forrásaink belülről mondták el, amit az egyszerű olvasó kívülről lát: az ilyen-olyan tematikus oldalakon

újságcikknek látszó

PR- vagy reklámanyagokat közölnek. Egyes lapoknál a menedzsernek átnevezett szerkesztők dolga a nagy halak – városi és megyei önkormányzatok – megfogása; „együttműködési szerződések” garantálják a heti-havi egész oldalas megjelenést. Ez persze komoly zabla a szerkesztőség szájában: aki fizet, mindig fenyegetőzhet a forrás szűkítésével, ha – a lap más oldalán – őt kritizáló cikkek jelennek meg.

Ebben az értelemben a megyei lapok lényegében egyszerű hirdetési újságoknak tekintendők. A külföldi tulajdonosok egyik magyar képviselőjének a megjegyzését – az idézet forrásaként (bármely kézben legyenek is) mindegyik megyei lapnál a saját főnöküket jelölték meg, bár a legtöbben Bayer Józsefnek tulajdonítják a kijelentést – mára szállóigeként mormolják: az újságíró arra való, hogy kitöltse az eladatlan hirdetések helyét. Bármivel.

A helyzet – munkaterhelés szempontjából – „fokozódik”. Ennek akad technológiai oka is: a nyomtatott sajtó visszaszorulása megállíthatatlan, az online egyre nagyobb szerephez jut, ami törvényszerűen együtt jár azzal, hogy az újságírónak a jövőben nem az lesz a fő feladata, hogy a hírt – az esemény után – összefoglalja, hanem hogy a történéssel egyidejűleg közvetítse. Erre ma már képes a Facebook is, nem kell hozzá más, mint egy okostelefon. A mai teljesítményelvárások – különösen a Nyugat-Dunántúlon – eleve beárazzák ezt: az alacsony alapfizetésből akkor válhat bizonyosan magasabb összeg a hó végére, ha a szerző cikkeit megfelelő számú kattintás honorálja. Ez – elvileg – jól hangzik, a jobb vagy érdekesebb írás talán tényleg több olvasót vonz. A gyakorlatban azonban óhatatlanul a bulvártémák felé tereli az újságírót. Az adatok azt mutatják, hogy a minőségi napilapok piaca – különösen a Népszabadság beszántásával – továbbszűkül. Az is igaz viszont, hogy bár a megyei újságok példányszáma jelentősen csökkent – a rendszerváltás és a privatizáció óta körülbelül a negyedére –, ez meg sem közelíti az országos lapok mélyrepülését, tehát például Bács-Kiskunban még ma is a Petőfi Népe a legnagyobb újság, Győr-Moson-Sopronban a Kisalföld, Csongrádban és különösen Szegeden a Délmagyarország. Az újságírók tovább már nemigen terhelhetők, ezért a létszámbővítés (a Mediaworks nevében Csermely Péter ezt be is ígérte) elkerülhetetlen. Ma úgy néz ki, hogy kétfajta lap megy – viszonylag – jól: a bulvár és a néplap. A megyei újságok napja tehát még nem áldozott le, de hogy jó-e náluk újságírónak lenni, az más kérdés. Ámbár ez az újságírókon kívül senkit nem érdekel már.

Lassú elsötétítés – Kik nyírták ki a vidéki napilapokat?

Összesen 12 megyei napilap került októberben Mészáros Lőrinc közelébe. Szerkesztők és újságírók mondják el, milyen volt belülről a kormánypárti térfoglalás, és milyen okok vezettek addig, hogy a megyei sajtó mára nem a helyi hatalom kontrollja, hanem a barátja lett. December 1-jén nyolc megyei napilap vezetőjétől köszönt el a Mediaworks új igazgatója, Liszkay Gábor.

szerző
Ballai József
publikálva
2017. márc. 18., 16:10
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kommentek

Rendezés:
  1. 1 reuters
    reuters
    2017. március 19., 09:36
    Érdekes és elszomorító írás egy hajdan fontos értelmiségi hivatás, az újságírás mélyrepüléséről - a bulvár térhódításáról és az írórobotok elszaporodásáról.

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...

Blog

még több cikk