A minap olyan emberekről írtam, akiket az a megtiszteltetés ér, hogy beválasztják őket egy elit klubba, és ráadásul – pusztán azért, mert tagok lettek – havonta csinos summa üti a markukat. A cechet pedig nem a klub, hanem az állam állja. Nem sok ilyen klub lehet a világon, hazánkban két nagyobb efféle társaság van: az MTA és az MMA. Minthogy az MTA esetében elég átlátható és szigorú szabályai vannak annak, hogy ki, mikor, milyen lépések után kerülhet a tagok közé, és a bekerülés motivációja is világos – az MMA az, amelynek esetében minduntalan megfogalmazódik az a kínzó kérdés, hogy némelyeket vajon nem éppen a pénztelenség hajt-e, amikor tagok akarnak lenni.
Többen ingerülten reagáltak erre az írásra – dühük azok ellen irányult, akik a megtiszteltetésen kívül havi apanázst fogadnak el (azért, mert tagok), valamint az olyan intézmények ellen, amelyek (állami pénzből) tetemes összegekkel segítenek olyanokat, akik erre egyáltalán nem szorulnak rá.
Csitítanám őket, tegyünk különbségeket, találjunk megoldást.
Először is, mint mondtam, azért az MTA meg az MMA tagfelvétele erősen különbözik. Feltehető, hogy az MTA összehasonlíthatatlanul jobban garantálja a tagok kiválóságát. Ritkán fér kétség ahhoz, hogy aki tag, az érdemdús tudós volna. Másodszor viszont különbséget kell tennünk aszerint is, hogy ki (és mennyire) szorul rá a tagsággal járó anyagi előnyökre – az MMA tagjairól hírlik, hogy sokan azért vállalják, hogy a sok gyenge vagy közepes művész között helyet foglaljanak, mert rosszul élnek, ez az egyetlen biztos bevételük, míg nem tudok állástalan MTA-tagról. Van tehát, akinek kenyérre kell (a tagság is), és van, aki jól megvolna enélkül is.
Az utóbbiak – próbáljuk meg átérezni – borzasztó helyzetben vannak. Minden hónapban megjelenik a számlájukon egy nagyobb összeg, amiért nem csináltak semmit, és ami túl van a megélhetési költségeiken. Visszautalni aligha lehet, elkölteni csak némi (jól eltitkolt) szégyenkezéssel. Ott állnak egy elég rendes fizetéssel, amiért nem dolgoztak meg. Szörnyű szituáció. Mit lehet ilyenkor tenni?
| ||
Semmi kétségem afelől, hogy sokan a legkülönbözőbb jótékony célokra fordítják legalább egy részét annak a pénznek, amihez így jutottak, s ami kellemetlen szaggal itatja át az általuk is képviselt nemes köztestületeket. Csakhogy ez nehezen látható. Volna egy javaslatom, ami levenné a terhet az akadémikusok válláról, eloszlatná a szúrós illatot, és hasznos ügy érdekében kiálló, felelős művészekként-tudósokként mutatná be nyilvánosan a tagokat, közmegelégedésre.
Az elmúlt években a művészet és a tudomány legfontosabb fórumai, a folyóiratok (havi és negyedéves lapok, évkönyvek) kínkeservesen élnek meg. Az állami pénzcsapoktól függenek, amelyek szeszélyesen csöpögnek. És állítólag nem telik, sose telt, nem is fog. Sok helyen régen szó sincs már a szerzőknek fizethető honoráriumról, a szerkesztőségek nagyon kevés pénzért (több helyen ingyen) dolgoznak, de a nyomdák nem lettek olcsóbbak.
Nevetséges pénzekről van szó. Öt-tíz folyóirat egy évig megélne egy kis-közepes állami beruházás költségvetésének hibahatáron belüli túllépéséből – vagyis annyiból, amennyit védőital, postaköltség, reprezentáció stb. címén rádobnak a számlára.
Olyan nevetséges pénzekről, amiket néhány MMA- vagy MTA-tag könnyedén összedobna néhány havi juttatásából.
Elvégre, ha jól értem a tiszteletre méltó testületek céljait, a magyar kultúra és tudomány fenntartása és fejlesztése volna a céljuk. És talán azért stafírozzák ki olyan szépen a tagokat, hogy ők is tehessenek, belátásuk és ízlésük szerint, valamit ezért a célért. És hát rögtön nem éreznék magukat olyan kínosan azért az ajándékba kapott pénzért.
