Interjú

A harc rohadt gyümölcsei

Sergio Castellitto színész, filmrendező
szerző
Szentgyörgyi Rita
publikálva
2018/2. (01. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Elsősorban színészként ismerjük, de a megjelenésünk napján mozikba kerülő külvárosi balladája, a Fortunata már a hetedik rendezése.

Magyar Narancs: Mi inspirálta a Róma arab bevándorlók lakta negyedében, Tor Pignattarában bolyongó fodrásznő történetét?

Sergio Castellitto: Lassan harminc éve élek feleségem, Margaret Mazzantini író történeteinek bűvkörében. Egyik este – ki tudja, hányadszor – újra megnéztük Visconti Szépek szépe című filmjét, és hajnalig beszélgettünk róla. Rossellini Mamma Rómájának ez a komédiába oltott változata vezetett el Fortunatához. Egy mai nőalak, reménytelen élethelyzetben. Visconti és Rossellini mellett éppúgy nagy hatással volt rám Pasolini, különösen
A csóró. Amióta nemcsak játszom, de rendezek is, a társadalmi témák érzelmi alapú megközelítése érdekel. Megannyi nő magára ismerhet Fortunatában, ebben az elvált, gyerekét egyedül nevelő, a megélhetésért küzdő fiatalasszonyban, aki jobb életre vágyik.

MN: A saját külvárosi múltját is beleszőtte a filmbe?

SC: Néhány kilométerre onnan születtem, ahol a Fortunata játszódik, Tor de Schiaviban. A családom Abruzzóból érkezett Rómába, apám keményen dolgozott, hogy eltartson minket a fivéremmel. Ismerem a kirekesztettséget, a magányt, a szegények méltóságát, belülről és kívülről is. Soha nem lázadtunk, nem irigykedtünk azokra, akiknek többjük volt. A kevés pénzünket is beraktuk a közösbe, ügyes-bajos gondok esetén mindig összeült a családi kupaktanács, és közösen oldottuk meg a helyzetet. A ma embere nagyon magára van hagyva. Csak az számít, hogy neked legyen, a többiek nem érdekesek. Olaszországban nem kell bevándorlónak lenni ahhoz, hogy a bőrödön érezd a gazdasági válság, a munkanélküliség, a rasszizmus hatásait. A Tor Pignattara-i mecsetben imádkozó muzulmánok, a bazárokban seftelő és a negyed üzleti életét uraló kínaiak mellett egy csóró olasz éppúgy kirekesztettnek érzi magát, ha nem tudja eltartani a családját.

MN: Két és fél milliós nézettséggel a Fortunata vezeti az olasz közönségfilmek listáját, több mint harminc országban megvették. Csalódásként élte meg, hogy nem nevezték Oscar-díjra?

SC: Olaszországban évtizedek óta gyanús színezete van a sikernek. Egy mélyen gyökerező előítélet „áldozatai” vagyunk alkotótársammal, a feleségemmel abban a tekintetben, hogy a minőségi közönségfilmeket nem tudják hová besorolni. Nincsenek „keresztapáink”, támogatóink a filmiparban, akik kiállnának mellettünk. De szeretném hangsúlyozni, nem egyedi esetről van szó. Nem tartom helyesnek azt a szisztémát, hogy az ún. átlagnézők helyett, akik a saját érzelmi kompetenciájukkal dönthetnék el, hogy milyen alkotásokat tartanak méltónak, mondjuk, az Oscar-nevezésre, fehér asztaloknál, bizniszklubokban dőlnek el ezek a kérdések.

MN: Scola, Bellocchio, Ferreri, Monicelli, Tornatore kedvelt színészeként mennyire volt könnyű az átmenet a rendezéshez?

SC: Úgy éreztem az első filmem rendezésekor, mint amikor az apám elé álltam azzal, hogy színész akarok lenni. „Micsoda? Csepűrágó? Látott orvos?” A végén a szüleim voltak a legbüszkébbek, amikor megláttak a mozivásznon. Valójában persze Margaret forgatókönyvei inspiráltak, hogy továbblépjek.

MN: Rendezőként milyen előképei voltak?

SC: A legnagyobbakat tekinthetem filmes apáimnak, Ettore Scolától Marco Ferrerin át Mario Monicelliig. Ferreri mozija a groteszk humor mibenlétére tanított, hogyan érdemes elrugaszkodni a realizmustól. Egy magamfajta színésznek, aki a színházban Schnitz­leren, Csehovon, Neil Simon-komédiákon próbálgatta a szárnyait, óriási ugrást jelentett a kamera előtti és mögötti jelenlét elsajátítása.

MN: Sokan hasonlítják Marcello Mastroiannihoz.

SC: „Soha ne dőlj be annak, amit mondanak rólad!” – ezt épp ő mondta nekem. Ismail Kadare regényének filmváltozata, a Luciano Tovoli rendezte A holtak seregének tábornoka forgatásán találkoztam vele először. Tőle a színészi létezés módját leshettem el; a művészet kézművesének tartotta magát, egyszerűséget, pontosságot, természetességet tanultam tőle.

MN: Úgy hírlik, hamarosan tető alá hozza Ettore Scola befejezetlen filmtervét.

SC: Még nem tudom pontosan, mikor kezdek neki annak a forgatókönyvnek, amit Scola Scarpellivel írt. Egy idős író találkozásáról szól egy fiatal lánnyal, aki talán az utolsó szerelem az életében. A munkacíme egyelőre A felhő formájú sárkány. Játék az érzelmekkel, a magad mögött hagyott múlttal, a bizonytalan jövővel. Scola megkerülhetetlen mester. Prédikációk, igaznak hitt bizonyságtételek helyett a viccek és a látomások nyelvét beszélte. Iróniába csomagolta az emberi kapcsolatokat átszövő bonyolult pszichológiai játszmákat, drámákat.

MN: A politika mennyire befolyásolja a közérzetét? A közelgő parlamenti választások milyen jövőképpel biztatják?

SC: A teljes közéleti és politikai katasztrófa idejét éljük. Az emberek kiábrándultak, depressziósak, magukba süppedtek. Elhibázott politikai döntések málháját cipeljük magunkkal, és semmi esélyt nem látok arra nézve, hogy olyan kormánya legyen Olaszországnak, amely demagógiáktól, groteszk színjátéktól mentesen képes egy megalapozott jövőképet, a jogállamiság kereteit biztosító államformát nyújtani a választóknak. A baloldal elpazarolt huszonöt évet a Berlusconival folytatott háborúra, és most ennek a harcnak a rothadt gyümölcseit élvezzük.

szerző
Szentgyörgyi Rita
publikálva
2018/2. (01. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...