Film

A megbélyegzett

Craig Gillespie: Én, Tonya

  • 2018. március 8.

Film

Az élet összetett függésrendszerét nem azok a sportok képezik le, amelyekben lehet gyorsabban futni, magasabbra ugrani, több gólt lőni, hanem azok, amelyekben a kivitelezés és az értékelés egymástól elválik, s ezért a versenyző kiszolgáltatottsága teljes.

Vegyük a műkorcsolyázást!

A sportoló megszállottan edz, küzd, sérül, sebződik, gyakorol, gyakorol és gyakorol, aztán ha a versenyen száz százalékot teljesít is, ha minden mozdulata tökéletes is, s minden bemutatott elem a helyén van is – jön a zsűri. És abból lesz élet és halál, felmagasztalás vagy bukás, hogy azoknak a komor öltönyösöknek ott a pálya szélén mi tetszik.

A műkorcsolyázó Tonya Harding pályafutását, népszerűségét, eredményeit elfeledte az utókor, arra viszont mindig emlékezni fognak, hogy ő volt az, akit örökre eltiltottak a versenyzéstől, mert riválisát 1994-ben megverette, hogy az ne indulhasson az olimpiai kvalifikációról is döntő országos bajnokságon. Vagyis nem pont így. Erről a vagyisról szól
Craig Gillespie Golden Globe-jelölt filmes dolgozata, a groteszk komédia, az áldokumentumfilm és az oknyomozó biográfia elemeit vegyítő Én, Tonya.

Ebben a későbbi olimpikon spártai gyermekkorától kezdve a sikeres pályafutásán s ezzel párhuzamosan igen zűrös magánéletén keresztül egészen a dicstelen bukásig s azon is túl kísérjük a szerencsétlen sportoló életét. Amely a totális erőszak jegyében zajlott. Hajcsár anyja (Allison Janney valóban Arany Glóbuszt érő alakítása) szó szerint kiverte, kikínozta belőle az eredményeket. Abuzív férje nemcsak (merő fizikai vonzalmon alapuló) kapcsolatukat tette tönkre, s árusította ki aprópénzért, de Harding karrierjét is, hiszen a gyalázatos támadás ötlete az ő fejéből pattant ki, s ő is szervezte meg – a film sugalmazása szerint felesége tudta nélkül. S hát, maga Tonya, a korcsolyát viselő, bájos balerinák közül minden értelemben kilógó, ízléstelenül öltöző proli, a bírák örök áldozata, a nekik mindig beszóló, ezért örökké lepontozott Tonya sem volt egyéb, mint egy döbbenetesen primitív, a tahó férjéhez méltóan agresszív ösztönlény, aki fel sem fogta, mi történik vele, honnan hova tart, mi egyebet akar az élettől a versenyzésen kívül. (Margot Robbie ezzel az alakításával vált formás cicababa- és elrajzolt képregényhősszerepeket maga mögött hagyva jelentős színésznővé.)

A filmben az a csavar, hogy mégis: ő az, akit kiszolgáltatnak, elárulnak, kihasználnak legközvetlenebb szerettei. Suttyóság, ordenáré mocskosszájúság ide, agresszivitás, mindenki elé kiteregetett, gusztustalan magánélet oda, ez a sötét piszkoskodástól sem visszariadó, műveletlen tyúk tényleg korának legjobb műkorcsolyázója. Olyan elemeket ugrik meg, amilyeneket rajta kívül a világon senki. Kiközösítését, kitiltását a sport világából pedig nem a Nancy Kerrigan elleni akció idézi elő önmagában. Már meggyanúsítják bűnrészességgel, amikor még elviszik az olimpiára. Ha megnyeri vagy dobogóra áll, alighanem eltussolják az amúgy valóban gyomorforgató esetet. De csak nyolcadik lett. Ezt nem lehetett megbocsátani. Végül lestrapált roncsként látjuk a (gyerekkora óta) megbélyegzett egykori bajnokot, aki korcsolyakarrierje kényszerű lezárása után még pankrátorként verette magát tesztoszterontól fűtött férfiközönség előtt.

A rendező érdeme, hogy az obligát amerikaiálom-toposzt úgy fordítja visszájára, hogy közben nem menti fel hősét valóságos hibái és bűnei alól. Ugyanakkor az ál-dokumentumfilmes narráció – az, hogy egy szimulált riportban belemondjuk a kamerába a fordulatokat meg a fordulatok értelmezését – túlontúl megúszós formát rendel az amúgy éppen groteszkségükben leleplező erejű verbális és szituatív közlésekhez.

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk