Film

A párizsi vonat

  • - kg -
  • 2018. április 22.

Film

Clint Eastwoodról régóta sejthető, hogy ha a telefonkönyvet filmesítené meg, minden név mögött az embert kutatva, abból is épkézláb film születne, talán kettő is: az A–M és az N–Z című drámákat úgy ünnepelnénk, mint a legjobb telefonkönyv-alapú filmeket. Hogy miért vagyunk ebben olyan biztosak? Hát, azért, mert A párizsi vonat valójában már ennek a kísérletnek az előjátéka. Eastwoodnak mindössze néhány percnyi tömény dráma állt a rendelkezésére – 2015-ben három amerikai fiatalember hősiesen ártalmatlanná tett egy felfegyverzett terroristát az Amszterdamból Párizsba tartó Thalys expresszvonaton –, s ehhez a néhány perchez kellett még vagy kilencvenet hozzátenni, hogy kijöjjön a rendes mozifilmhossz. A megoldás: mutassuk meg a három teljesen átlagos huszonéves barát teljesen átlagos gyermekkorát, kihágásaikat a katolikus suliban, műanyag stukkeres bandázásaikat az erdőszélen, helykeresésüket az életben és a hadseregben, vagyis azokat a filmsze­rűtlen hétköznapokat, amelyek megelőzték az életmentő hőstettet. És Eastwood van annyira vagány, hogy semmit sem szépít e sok átlagos nap unalmán. Igen, ez maga a telefonkönyvmozi, még nem egészen kiforrott formájában. Az akciót leszámítva tort ül a drámaiatlan dráma, a hiteles unalom, amit csak tetéz a rendező döntése, hogy nem színészekkel, hanem a három hétköznapi hőssel játszatja el önmagát. Igazi, eastwoodosan rokonszenves döntés ez, amely inkább szól a hősök, mint a nézők iránti tiszteletnek. A francia elnöktől a fiúk Becsületrendet, az amerikai cowboytól egy mozifilmet kaptak.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk