„A társadalom nem bocsátja meg” - Samuel Maoz filmrendező

Mikrofilm

Új filmje, a Foxtrott a zsűri nagydíját nyerte a Velencei Filmfesztiválon, de kapott mást is – maga az izraeli kulturális miniszter sietett Izrael-ellenesnek minősíteni a művet. A rendezővel telefonon beszélgettünk.

Magyar Narancs: Izraeli katonaként harcolt az 1982-es libanoni háborúban. Első filmjében, a Libanonban az itt szerzett élményeit dolgozta fel.

Samuel Maoz: A libanoni háborúban egy tank lövészeként szolgáltam. Húszéves gyerek voltam, akinek még soha semmilyen erőszakos cselekedetben nem volt része, nemhogy emberek megölésében, és akkor egyszer csak egy háborúban találtam magam, és embereket öltem. Erre semmi sem tud felkészíteni. Meg kellett találnom a módját, hogy megbocsássak magamnak, a Libanon ebből és emiatt is született. Katonaként nem volt más választásom, tettem, amit tennem kellett, de ez is épp elég volt, hogy felelősnek érezzem magamat.

MN: Azóta 35 év telt el. Vannak rémálmai?

false

 

Fotó: MTI

SM: Orvosi marihuánát használok, ez segít, hogy ne álmodjak róla. Poszttraumás stressztől szenvedtem sokáig, de ne a poszttraumás katona kliséjére gondoljon, az enyém egy csendes, de makacs stressz volt, nem szigetelődtem el, családi életet éltem, nem voltak rémálmaim, volt étvágyam, humorom, de mégis úgy éreztem magamat, mint akit kiütöttek. Ezért is nem 30, hanem 46 évesen készítettem el az első filmemet. Miután a Libanont bemutatták, kiderült, hogy azzal, amit megéltem, távolról sem vagyok annyira egyedül, mint azt korábban gondoltam, rájöttem, hogy az izraeli társadalom tele van hozzám hasonló esetekkel.

MN: A hadsereg segített a háborús traumája feldolgozásában?

SM: Én és a Foxtrott hőse a holokauszttúl­élők második generációjához tartozunk, mi elnyomjuk a traumáinkat. A szüleink a karjukon viselték a tetovált számokat, az ő szemükben mi elkényeztetett gyermekek voltunk, akik egy napsütötte országban cseperedtek fel, és semmi okuk nem lehet a panaszra. Hogy is jönnék én ahhoz, hogy panaszkodjak, amikor látszólag ép bőrrel úsztam meg a háborút? Minden trauma a holokauszt tükrében mérettetett meg. Fel sem merült, hogy a hadsereg vagy bárki segítsen, hiszen soha nem éreztük úgy, hogy jogunkban áll segítséget kérni.

MN: Mikor volt utoljára a seregben?

SM: Tíz évvel a libanoni háború után pszichológushoz fordultam, és felmentést kaptam a további katonai szolgálat alól.

MN: A Foxtrott elején egy tel-avivi házaspárt arról értesít a hadsereg, hogy a fiuk szolgálat közben meghalt. Hogyan zajlik egy ilyen procedúra?

SM: Ez nem valami titkos tudás, Izraelben mindenkinek van olyan rokona, szomszédja, barátja, akivel ez megesett már.

MN: A kívülálló számára David Grossman regénye, A világ végére és az író saját családi tragédiája adhat támpontot, hogy mivel kell szembenéznie egy izraelinek.

SM: Ismerem Grossman történetét, ahogy sok más hasonlót is. A Foxtrottot is részben egy személyes történet ihlette. Az idősebb lányom sosem tudott időben felkelni, s hogy el ne késsen az iskolából, gyakran hívatott taxit magának. Ez drága mulatság volt, meg is elégeltem, s egy reggel azt mondtam neki, hogy busszal fogsz menni, mint mindenki más. Így is történt, el is elindult. Húsz percre rá bemondta a rádió, hogy egy terrorista felrobbantotta magát ezen a buszjáraton, tucatnyian meghaltak. Hiába hívtam a lányomat, a mobilszolgáltatás összeomlott. Egy óra telt el így, életem legkeservesebb órája. A lányom végül épségben hazatért, elmesélte, hogy lekéste a buszt, hiába futott utána, a busz elment, ő pedig megvárta a következőt.

MN: Ma egy izraeli fiatalnak nagyobb az esélye, hogy elkerülje a katonaságot, mint az ön idejében?

SM: Amikor elsős voltam, a tanárom azt írta fel a táblára, hogy jó dolog meghalni a hazáért. Átmosták az agyunkat. Az én időmben egy fizikailag egészséges fiatal számára fel sem merülhetett, hogy elkerülje a hadsereget. Ma, ha nagyon nem akarsz bevonulni, akkor ezt el lehet érni, persze előfordulhat, hogy börtönben fogsz tölteni egy-két hónapot. A társadalom azonban nem bocsátja meg, ha valaki nem akar a seregben szolgálni.

MN: A gyerekeit megóvná a hadseregtől?

SM: Szerencsém van, lányos apa vagyok. Ha egy lány nem akar bevonulni, könnyebben elengedik, elég, ha azt mondja, vallásos. Nincsenek fiaim, akikért aggódnom kéne.

MN: Ha valaki úgy akarna állami támogatást szerezni a filmjéhez, hogy nem szolgált a seregben, lenne esélye?

SM: Nagy szerencsénk van, mert az izraeli filmalap úgy működik, hogy abba a kormánynak nincs beleszólása.

MN: Ami nem jelenti azt, hogy az izraeli politika ne véleményezné a filmeket. A kulturális miniszter például Izrael-ellenesnek nevezte a filmjét.

SM: Ezzel a politikusok pontosan azt demonstrálják, amiről a film szól. Rájátszanak a régi traumákra, folytonosan ezeket a gombokat nyomogatják, közben meg olcsó szlogeneket pufogtatnak, amelyeknek semmi közük a valósághoz. Elég sokat elmond a helyzetről, hogy úgy mentek neki a filmemnek, hogy meg sem nézték.

Figyelmébe ajánljuk