A rákérdezés gesztusai (Solymosi Bálint költő, prózaíró)

szerző
Jánossy Lajos
publikálva
2000/47. (11. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Jánossy Lajos: A napokban jelent meg

Detonáta című prózaköteted, amelybe ´94 és ´98 közötti írásaidat gyűjtötted össze. Olvasásakor megerősödött az a korábbi benyomásom, hogy a lírikus éned nagyon erős. Ezt még felerősíti az elbeszélések alanyisága, illetve ehhez az elbeszélői énhez olykor közeledő, máskor attól távolodó, folytonosan kérdező, analizáló pozíciók mozgatása. Mitől függ, hogy a témából vers lesz vagy próza?

Solymosi Bálint: Van bennem egy alapvető zenei hangoltság, ami meghatározza a nyelvhez való viszonyomat. A költészetben a klasszikus harmóniákat használom. Azt mondanám, ha verset írok, akkor klasszikus vagyok. Nagyon hagyományos versírónak tartom magam, hajlok arra, hogy valami szép, klasszikus tempót betartsak. A prózanyelv számomra azt jelenti, hogy valaminek valamilyen formában meg kell felelni. A prózai diskurzusban a nyelv eleve tartalmaz olyan kliséket, amiket, ha a fene fenét eszik, akkor is használnod kell. Még a legelvetemültebb esetekben is észrevesszük a felmerülő toposzokat. A nyolcvanas években a prózának ez a nyelvi megelőzöttsége sokak számára problematikussá vált, így erősödött föl az ironikus nyelvhasználat, a szövegirodalom, amely ezt a hagyományt vonta kétségbe. Ehhez viszont nekem semmi közöm nem volt. A bizalmatlanságom jóval alapvetőbb volt, semhogy az iróniát használjam, az elvetemültségemről most nem is beszélve. A verssel ellentétben a próza írásakor tehát nem tartok be semmit. Ezen nem a szerkesztés és a megmunkáltság elmaradását értem, hanem azt, hogy közvetlen viszonyrendszert építek ki a köznyelv, a prózanyelv és a zenei hallásom között, míg a versben nincs közvetlen átjárhatóság.

JL: Írás közben hogyan működött az emlékezeted? Van egy olyan nézet, mely szerint a személyiség integritásának egyetlen garanciája, hogy újra és újra nekifeszülünk a saját történetünk elmondásának. Nekem viszont visszatérő élményem, hogy úgy érzem, mintha meghasadt volna az idő, képtelen vagyok egyetlen folyamat részének látni a mostani és a tíz évvel ezelőtti önmagamat.

SB: Bennem eleve föl sem merült az újramondás gondolata. Sem az a kérdés, hogy mi a történet, hogy mi történik. Bizalmatlanná váltam az emberi viszonylatokban és bizonytalanná bármiféle elmesélhetőséggel szemben. Ezért visszakerestem egy origót, ami semmiféleképpen sem irodalmi, hanem mondjuk úgy, hogy egzisztenciális, amivel a létezés újrafelfedezésére utalok. A gondolat maradt meg, a rákérdezés gesztusa, hogy mi miért történt. Arra gondolok, hogy az elmúlt tíz évben olyan változás történt a világban, amit ha válasznak tekintek, akkor úgy érzékelem, hogy elfelejtődött az eredeti kérdés. Tehát az lett az igazi kérdés, hogy ez a világállapot mire válasz. Talán ez az indukciója a Detonáta című kötetnek. Az egyik írásnak a végén van egy Duchamp-idézet. Nagyjából arról szól, hogy két dologra kell törekednünk: egyrészt, hogy az emlékezetet felejtsük el, másrészt, hogy a megismételhetőségnek is legyen vége, semmi ne legyen megismételhető. Erre kell törekedjünk mind művészileg, mind egzisztenciálisan. Az ő esetében ráadásul ez a kettő nem választható külön. Ennek az esszénovellának a végén én azt mondom, hogy erre már nem kell törekedni, mert ez van.

JL: Duchamp kijelentése Nietzsche-parafrázis, egy nietzschei gondolat radikalizálása, ad absurdum vitele: a horizont nélküli, adatoló emlékezet megfojtja és szétszórja az individuumot. Ennek a megfogalmazásnak a maga idejében hihetetlen kritikai ereje volt, ehhez képest a világ, és erre Duchamp valószínűleg álmában sem gondolt, paradox módon beteljesítette azt. Az internet a végtelenségig tágítja a múlt horizontját, tehát felszámolja a jelen és a múlt organikus egymásrautaltságát. Nincs felejtés, következésképp nincs emlékezet.

SB: Így értem én a keresést és választ, hogy azóta van egy válasz erre, hiszen mindez megtörtént. Nincs emlékezet, és semmi sem ismételhető, mert a tömeggyártás világában a megismételhetőség fogalma kizáródik, nem lesz kérdés. Az olyan állatszelídítő gépekkel, mint az internet és a mobil, az emlékezet ellen indult agresszív hadjárat.

JL: Az életünkben óhatatlanul szerepek alakulnak ki. Így van ez az irodalomban is. Ezeknek eleinte urai vagyunk, aztán a fejünkre nőhetnek, és korlátozhatják a szabadságunkat. Mindenkinek van saját mitológiája. Mennyire érzel a sajátoddal szemben megfelelési kényszert?

SB: Én állati szabadnak érzem magam, ugyanis amikor elkezdtem írni - nem kezdtem el írni. Soha nem akartam író lenni, amennyiben a szón konvencionális társadalmi szerepet értünk. Biztos voltam benne, hogy a szabadságomat korlátozza bármilyen beskatulyázás. Persze ez már létveszélyes, mert egy felnőtt embernek el kellene fogadnia, hogy ír, tehát író. A kötetemnek, ha van erénye, az, hogy a magánmitológiának és közhelyszerű történetmondásnak egyaránt ellenáll. Ez utólagos megállapítás, mert nem volt szándékom ezek ellenében dolgozni. Az életemben kényszerűségek vannak, akarat és szándék híján volnék.

JL: Ha valaki folyamatosan oppozícióban van, ráadásul ez az autonómia magánmitológiájának is része, amit akarva-akaratlan ismételten igazol, akkor nem vész-e el a párbeszéd lehetősége? Elkerülhető-e, hogy a világ mint egynemű rossz jelenjen meg?

SB: Az ellenállás lehetőségét én nem ebben a racionális, civilizációs negativizmusban és oppozícióban találom meg. Az ellenállásra mint elemi emberi élvezetre gondolok, arra a szerepre, amit játszik abban, hogy valamilyen világot teremtsek magam körül, viszonylatok alakuljanak ki. Ezek nem társadalmi és társadalompolitikai kérdések. Arról beszélek, hogy őrző-védők legyünk a mindig fennálló ellenében. Én még azt gondolom, hogy kialakulhatnak normális viszonyok a másik emberrel. Az idő térré vált: te ott vagy, én meg itt. Ami ezt a két státust eddig összekapcsolta, az emberi időtartam volt, az érzés, hogy oda fogok érni hozzád, ennek az izgalma, ami kitöltötte az embert. Az idő telése. Ennek az izgalomnak az esélyét vesztjük el egyre látványosabban.

Jánossy Lajos

szerző
Jánossy Lajos
publikálva
2000/47. (11. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...