Magyar Narancs: Miért éppen New York?
Margit Patrícia Eszter: Középiskolás koromban kezdtem a nagyobb utazásokat, először cserediák voltam Amerikában. Az Eötvös József Gimnáziumban a faliújságon láttam egy hirdetést, hogy fogadó családnál lehet lakni egy évig ingyen és bérmentve. Ez nagyon megtetszett, az Indianapolisban töltött egy év forradalmi volt, megtanított arra, hogy milyen egy párhuzamos univerzumban léteznem egy másik család ideiglenes gyermekeként. Ha egyszer valaki rákap a csavargás ízére, nehezen tudja abbahagyni. Egyetemi éveim alatt Izraelben jártam, majd Hollandiában és Franciaországban kaptam EU-s ösztöndíjakat. New Yorkba először csak kikapcsolódni jöttem a testvéremhez, aki itt él, aztán rájöttem, hogy nincs kedvem elmenni innen. New York a világ legnagyobb játszótere. Imádom a kultúrát, a sokszínűséget és az otthonosságot: én is hamar megtaláltam a helyemet. Itt mindenki megtalálja a maga társaságát: nem gondolják, hogy depressziós vagyok, csak mert imádok lételméleti kérdésekről filózni. Az sem tűnik furának, ha egy volt tereskovás vokálos kósert tart vagy egy vallásos zsidó csaj feminista. Szerintem a (zsidó vallásos) underground legizgalmasabb színtere New York.
MN: Miért írsz mégis magyarul?
MPE: Annak ellenére, hogy sokfelé kalandozom, magyar szerzőnek tartom magam. Évente legalább kétszer hazalátogatok hoszszabb időre, mert nagyon szeretem Magyarországot. Nem hozok végleges döntéseket arról, hogy hol fogok élni, mert az élet folyton változik. Most jó New Yorkban lennem, de amikor otthon vagyok, akkor az is jó. Olyan ez, mintha egy párhuzamos áramkörön futna az életem - ám otthon egy dimenzió hiányzik az életemből. Annak a fajta spiritualitásnak, mely számomra fontos, otthon nincsen igazi tere. Ma Magyarországon érthetetlen, hogy miért szán valaki energiát a karrierépítés és pénzkeresés helyett (vagy mellett) a spirituális önmegvalósításra, a közösségépítésre vagy a világ jobbá tételére. Bár sok nagy tudású tanítóval és egyéni útkeresővel találkoztam Magyarországon, összességében közösséget nem találtam, mert most valahogy nem ezek az idők járnak otthon. Pedig azt gondolom, hogy minden területen sikeresebb lehet az ember, ha "rendbe teszi magát", megtalálja a gyökereit, és rájuk építve bátrabban és tudatosabban teremti meg azt, amire szüksége van a boldogsághoz. Szerettem volna azt is megmutatni, hogy nem kell feltétlenül extremitásba fordulni ahhoz, hogy az ember spirituális utat járjon be. Mostanában tanul meg a világ különbséget tenni a békés muszlimok és az iszlamisták között, csakúgy, mint az extrém szektások vagy a gyakorló keresztények között. A kabbala ma óriási divat, és a legnagyobb tanítók is elérhetővé tették a korábban titkos, nők számára elérhetetlen tanokat, ám sok az óriási marketing-költségvetéssel dolgozó sarlatán is. A zsidó menyasszonyban szerettem volna a hit szépségéről és nehézségeiről írni.
MN: Itthon szerezted a tapasztalatokat a médiában, jelenleg a Jewish Telegraphic Agency tudósítója vagy. Mit ad az újságírás a szépírói működésedhez?
MPE: Az újságírás rendkívüli szakmai alázatra és némi rugalmasságra tanított - a saját szövegemhez talán kevésbé kötődöm, mint az egyéb kánonokban képzett írók. Az ELTE kommunikáció szakának elvégzése után a Népszabadságnál helyezkedtem el, de a Tilos Rádiónak, a Jerusalem Report izraeli hetilapnak, valamint a Szombatnak is bedolgoztam. Izraelből tudósítottam a második intifáda idején a Népszabadságot - ekkor találtam meg azt a személyes, mégis objektív hangot, mely cikkeimet csakúgy, mint a regényt is jellemzi. Naplóbejegyzéseimből, élénk álmaimból és álmodozásaimból, valamint korábbi újságcikkeimből született meg a regény váza. Fontosnak tartom, hogy olyan, a magyar irodalmi életben szokatlan vallásos tematika és narratíva, a hagyományosabb, távolságtartó és szkeptikus elbeszélőhöz képest egy "közelibb", nőiesebb hang is megjelenjen, és a kánon részévé válhasson. A női testről, kisebbségi identitásról, lélekről, depresszióról, függőségről és a halálról is új nézőpontból, őszintén szeretnék beszélni.
MN: Nálunk írói körökben még nem bevett szokás kreatív írást tanulni, mi több, gyanúsan tekintenek azokra, akik ilyesféle kurzusokon részt vettek, mert még mindig tartja magát az elképzelés, hogy az írást nem lehet tanulni, a tehetség vagy van, vagy nincs. Neked mit adott ez a képzés, mit építettél belőle a könyvedbe?
MPE: New York-i zsidó író és költő barátaimtól (Heeb magazin, Zeek, Mimaakim) hallottam a Columbia Egyetem író szakáról. Nagyon bejött nekem, elsősorban azért, mert szerettem volna az irodalmi közeget belülről is megismerni. Olyan emberek fordultak meg a tanszéken, mint Paul Auster, Cynthia Ozick, Václav Havel, Jumpa Lahiri, Erica Jong vagy Orhan Pamuk. A Columbia Egyetem műhelygyakorlata a legmagasabb szintű önszívatás volt, megmérettetés egy barátságtalan környezetben, ráadásul idegen nyelven: korábban fogalmam sem volt arról, hogy mennyire vagyok tehetséges, ha egyáltalán. Azt tudtam, hogy lételemem az írás, ezért életbe vágó volt a megmérettetés. Az író szakon megtanultam, hogy nem vagyok teljesen reménytelen eset, mert például a külföldieknek is átjött a posztszocialista Almássy Téri Szabadidőközpont leírása, pedig nem anyanyelven próbáltam egy más kultúrát közvetíteni. A műhelygyakorlaton bepillantást nyerhettem abba, hogy milyennek kellene lennie a regényemnek ahhoz, hogy igazán jól strukturált, érthető és olvasmányos legyen. Végül a legtöbb dolgot, amit a Columbián tanultam, nem fogadtam meg, mert az európai psziché sokkal mélyebb, mint ami az ő ízlésüknek megfelelne. Sajnos muszáj volt lelkizősebb könyvet írnom. Nagyon sokat tanultam Szigligeten a JAK műhelygyakorlatán Bódis Krisztától és Tasnádi Istvántól, akik azóta is a mentoraim, Kriszta szerkesztette a könyvet. Amúgy lejárt szavatosságú pozőrségnek tartom az irodalmi tehetség misztifikálását - a képzőművészetet, színházazást vagy zenét is tanítják, mégsem lesz mindenkiből Philip Glass, Révész László László vagy Marta Graham. Az is igaz persze, hogy a tehetség mindenképpen utat tör magának, de ez olyasmi szerintem, mint a terápia: az ember egyedül is előbb-utóbb kiszenvedi magából a megoldást, de egy jó terapeutával éveket spórolhat.
MN: A könyved egy zsidó lány útkeresésének a története. Az olvasó rögtön és szívesen azonosít Dallos Sacival.
MPE: A regényben a fikció dominál, némi valósággal vegyítve. Nem az én hozzáállásomat tükrözi, inkább igyekeztem minél többféle utat bemutatni. Azért írtam egyes szám első személyben a sztorit, hogy az olvasók jobban azonosulhassanak a főhőssel. A három rész három kabbalista szefirára épül (az Élet Fájának tíz része van, ezek más néven szférák, melyeken keresztül áramlik hozzánk az isteni energia), és Saci három szerelmi kalandját dolgozza fel - három szerelme ezeket a szférákat jelképezi (ítélet, jóság, harmónia). Egy-egy olyan tanulságot tartalmaznak ezek a történetek, mely annak a szefirának a sajátja. A könyvem tehát hangsúlyozottan nem önéletrajzi, sajnálnám, ha ez a képzet az írói megítélésem ellenében hatna. A sztori narratívája is szándékosan olyan, amilyen, nem azért, mert nem tudok rendesen írni. Nem tartom nők számára jól fogyaszthatónak a férfinarratívák hagyományos felépítését, Arisztotelész ideje számomra lejárt. A nők ráadásul egyáltalán nem úgy gondolkodnak, éreznek, mint a férfiak, ezért az irodalomnak hozzájuk (is) kellene idomulnia. A spirituális élmények sem úgy bontakoznak ki, mint ahogy azt a hagyományos maszkulin regényszerkezet megkövetelné: bekezdés, cselekmény bonyodalmakkal - csúcs és megoldás és katarzis, aztán levezetés. A nők ciklikusan, hullámokban élnek, éreznek, gyűjtenek élményeket. Többször visszatérnek hasonló helyzetekbe, mire organikusabban lényegülnek át valami magasabb szintűbe - nem pedig egy-egy egyszerűen meghatározható esemény ahaélményének hatására. A könyv a zsidó időszemlélet ciklikusságát, spirálszerűségét használja alapstruktúraként a hagyományos fallocentrikus, lineáris narratíva helyett: a három történetben hasonló elemeket használtam visszatérően, mert a zsidóság szerint az élet olyan, hogy újra és újra ugyanazok a helyzetek, történetek ismétlődnek, míg megoldást nem találunk rájuk. A karaktereket sem konkrét emberekről mintáztam, hanem igyekeztem szociológiai igényességű korrajzot adni - a környezetemben óriási értetlenséget váltott ki a vallás felé fordulásom, mely sokak szemében zavarba ejtő választásnak számít, főként a növekvő antiszemitizmus tükrében.
MN: Miben más ez a könyv, mint egy hagyományos női romantikus regény? Egyáltalán: a te könyved csak nőknek szól?
MPE: Regényemfőhőse éppen párkapcsolatain keresztül találja meg önmagát, közösségét, szerelmét és gyökereit. Ennyiben romantikus a történet, bár ez a fajta útkeresés szerintem nem csak a nőket érdekelheti. Ez a könyv annyiban más, mint egy hagyományos romantikus regény, hogy itt a főhőst nem egy pasi váltja meg, hanem ő saját magát.
