Magyar Narancs: Könyved pécsi bemutatóján azt mondtad, hogy Az újragondolt város - EKF-iratok egy nem túl érdekes dokumentumgyűjtemény. Beszélgetések során ugyanakkor rendkívül abszurd és groteszk történeteket idéztél fel ebből a korszakból - legutóbb például azt, amikor a győzelem napján a sajtótájékoztatón frissen szerzett Pécs2010 kitűzővel rendelkező ismeretlenek tömege bukkant fel Toller László polgármester mellett, aki máris kezdett "megfeledkezni" a pályázatírók munkájáról. Nem gondolkozol esetleg egy szubjektívebb hangvételű visszaemlékezésen?
Takáts József: Nem tudom, hogy mennyire tudnám szórakoztatóan megírni azt, ami történt velünk 2004 és 2006 között. Most már talán menne, régebben biztosan keserű lett volna az emlékezés. Másrészt, ha megírnám, akkor egy rakás szereplő beperelne, és páran meg is nyernék valószínűleg ezeket, hiszen hiába tudom, hogy igazat mondtam, ha nem tudnék mindent bizonyítani. Kínos történetek sora esett meg ebben az időszakban, leginkább politikusokkal.
MN: Ezek egy része nyilvánosságra került Somlyódy Nóra A Balkán kapuja? című könyvében - például az az eset, amikor Pécs akkori vezetése nem tudta, hogy hol található Budapesten a kulturális minisztérium épülete.
TJ: Igen, de Somlyódy Nóra munkája oknyomozó könyv. Én valószínűleg nem ilyet írtam volna, hanem a jellemző emberi mentalitásokat próbáltam volna példákkal szemléltetni; milyen közegben kénytelen dolgozni az az ember, aki kívülről kerül be a városi politika, az önkormányzati és minisztériumi bürokrácia világába. Ez egyrészt mulatságos, másrészt pedig elképesztően, nyomasztóan abszurd élmény, eszement esetek történnek meg az ilyen helyzetbe került emberekkel, jelen esetben velem is. Másrészt inkább elemző agy vagyok, nem pedig Mikszáth Kálmán; lehet, hogy nem is sikerült volna jól megírnom.
MN: Korábban kísérletként jellemezted a szerepvállalásodat: lehetséges-e, hogy civilek kívülről nyomást gyakorolnak a politikára és átviszik az akaratukat. A győztes pályázattal mindezt sikerre vitted. A következő időszak, amikor szisztematikusan kiszorítottak benneteket a rendszerből, szintén a kísérlet része volt?
TJ: A pályázat írásakor úgy döntöttem, hogy rászánok erre fél évet az életemből, akkor is, ha sikertelen lesz. Ekkor csak magamon kísérleteztem. A cím elnyerésétől kezdve viszont már nemcsak az én sorsom volt a tét, hanem a közvetlen munkatársaimé is, akik rajtam keresztül kerültek közel a dologhoz. Innentől kezdve nem kísérletről, hanem inkább ragaszkodásról volt szó; ez úgy működött, mint egy szenvedélybetegség, annyi időt töltöttünk ezzel a programmal, és úgy hozzánk nőtt, hogy függőkké váltunk, és nem akartuk elveszíteni. Ezzel együtt már a győzelem pillanatától világos volt, hogy vesztésre állunk.
MN: Képesek voltatok ebben a helyzetben előrefelé gondolkozni, vagy teljesen felőrölt benneteket a mindennapi küzdelem?
TJ: Nagyon nehéz volt előre gondolkozni, a feltételek teljesen bizonytalanok voltak. A pécsi városvezetés Toller László polgármester teljesen szeszélyes, sok esetben megjósolhatatlan döntéseit jelentette. Sokszor olyan dolgokkal állt elő a program kapcsán, amik teljes egészében ésszerűtlenek voltak, például hogy ne legyen semmiféle szervezete a megvalósításnak. Ez viccnek is rossz, mégis egy időben hivatalos álláspontnak számított a városházán - a környezete ezt komolyan vette, mintha komolyan lehetne venni. Hasonlókat lehet elmondani a magyar kormányzatról: a pályázati szakasz alatt a miniszteri biztos például végig azt állította, hogy a beruházások a Nemzeti Fejlesztési Terv részei lesznek, aztán amikor megnyertük, és találkoztunk az NFÜ illetékeseivel, kiderült, hogy ők nem is hallottak erről a kormányzati tervről. A kormány egyik kezének fogalma sem volt róla, hogy mit csinál a másik.
MN: Ez a káosz majdnem végig jellemezte a felkészülést. Ebből a szinte teljesen esetleges történetből, ami a Pécs2010 lett, mennyi az, amit magadénak érzel, mennyiben valósultak meg az elképzeléseid?
TJ: Egyrészt hihetetlen mértékben megvalósultak. Nemcsak elnyertük a címet, hanem új, nagy épületek épültek meg, a Kodály Központ, az új könyvtár, a készülő Zsolnay Negyed. Ezek olyan szintű beavatkozások a város szövetébe, amelyekről nem is álmodtam 2003-ban. Ilyen értelemben majdhogynem félelmetesen megvalósult: borzongással gondolok rá, hogy ezek részben az én írásaim és a kollégáim munkája nyomán jöttek létre. Másrészt az eszmei tartalom szinte teljes mértékben elveszett, 2005-ös eszméink feledésbe merültek; mire 2010-ig elért, addigra szellemében kiürült a program. Eltűntek a pályázatban még kiemelt témák, például a kulturális decentralizáció, a szocializmus örökségének kérdése vagy a nyitás a balkáni kultúrák felé - mi úgy gondoltuk, hogy ezek köré szerveződnek majd a megvalósuló események, de ezek szinte mind egy szálig eltűntek. Talán a megvalósítás közben a megvalósítók elfeledkeztek arról, hogy pontosan miért is dolgoznak, és mi is az egész célja. A részcélokat látták, de az egészről alkotott képet elvesztették. Vagy az is lehet, hogy szándékosan hagyták el a 2005-ös eszméket, viszont akkor nem tettek újakat a helyükbe. Kissé horizontját vesztett kulturális fővárosi év lett ebből, bár az egyes részei ettől még természetesen lehettek értékesek.
MN: A kulturális decentralizáció volt az a gondolat, amellyel lényegében belevetetted magad a pályázat írásába, és ez a mai napig visszatérő szlogen a kormányzat részéről is; legutóbb januárban beszélt ennek a fontosságáról Halász János kulturális államtitkár a frissen átadott Kodály Központban. Ehhez képest az épület sorsa fél évvel később sem tisztázott. Ki lehet ebben a hibás?
TJ: Több szöveg is foglalkozik a könyvemben azzal, hogy a nemzetállami centralizáló képzelet masszív jelenléte figyelhető meg a magyar politikusok és döntéshozók fejében, és nemcsak a budapestiekében, hanem vidékiekében is. Ilyen képzelettel csak egy központot lehet elképzelni, decentralizált országot nem. Százötven év alatt kialakult, nagyon erőteljes képzeletvilág ez. Olyan masszívum, ami csak nagyon nehezen változtatható meg, és ez semmiképpen sem lehetséges úgy, hogy a regionális decentrumok értelmisége, vezetői nem tesznek igen erőteljes lépéseket a változás érdekében.
MN: Pécs győzelme nem egy ilyen erőteljes lépés volt annak idején?
TJ: Politikai akarat ehhez nem társult. Szerintem is volt lehetőség egy fontos lépés megtételére; én akkor arra törekedtem, hogy a pécsi önkormányzaton keresztül hozzunk létre egy várospolitikusokból és szakemberekből álló munkacsoportot, amely kidolgoz egy nyilvános javaslatot, hogy hogyan lehetne elképzelni Magyarország lassú, fokozatos kulturális decentralizációját - vegyenek részt ebben győriek, szegediek, miskolciak és természetesen budapestiek, és készüljön el egy dokumentum, amelyet a decentrumok politikai elitje is támogat. Néhány nagyobb város vezetése erre mintha nyitott lett volna, de a pécsi politikusokat a legkisebb mértékben sem érdekelte.
MN: Akik pedig a legtöbbet remélhették volna ettől.
TJ: 'ket ez egyáltalán nem foglalkoztatta, az volt a fontos, hogy megnyerték a kulturális fővárosi címet, és jól van ez így. Arra nem gondoltak, hogy miután a decentralizáció eszméjével is nyertek, esetleg tartoznak annyival a többi decentrumnak, hogy élére álljanak egy ilyen kezdeményezésnek. Ez az esély mostanra elúszott.
MN: Ha végignézünk a Pécs2010 történetén, akkor könnyen az a kép alakulhat ki bennünk, hogy ez az értetlenség, a meg nem értés története minden szinten, legyen szó akár a városvezetésről, a kormányról vagy a médiáról, a közvéleményről. Miért alakulhatott ez így?
TJ: Ez fontos kérdés, és pontosan nem tudom a választ, csak közelíthetek hozzá. Egyrészt a magyar médiának sokkal kisebb az érdeklődése és tájékozottsága az európainak nevezhető ügyek, mint az országos, a nemzeti ügyek iránt. A magyar újságírók, politikusok és az értelmiség jelentős része még mindig úgy viselkedik, mintha Magyarország nem lenne az Európai Unió tagja, és az európai ügyek nem mindannyiunk ügyei lennének, hanem valamilyen távoli, nem túl barátságos földrészéi, amelyekhez nekünk, magyaroknak voltaképpen semmi közünk. A kulturális főváros is ilyen volt, ami egyszer csak ide is elérkezett. Ráadásul egy vidéki városba, márpedig nálunk az országos média egyben budapesti média. A fővárosban zajló dolgokat sok médiaszereplő látja, a Pécsett zajlókat csak egy-kettő. Nemigen alakulhat ki országos kulturális vita nem budapesti témáról. Ez szoros összefüggésben van a centralizált országgal és centralizált képzeletvilágával is. A budapesti média akkor érdeklődik többnyire a vidéki események iránt, ha valami katasztrófa történik: ez akkor felkelti egy időre a figyelmet, de bonyolult, összetett jelenségek értelmezésére már nem képes, hiszen távol van tőle.
MN: De mintha a helyi közvélemény sem tudott volna sokat kezdeni a Pécs2010-zel.
TJ: Ez sem örömteli dolog. Az a sajátos helyzet alakult ki, hogy a pályázat írása és a győzelem idején jobb volt a helyzet, mint ma, akkor ugyanis létezett olyan nyomtatott orgánum, az Echo című kritikai szemle, amely alkalmas volt összetett problémák megtárgyalására, -vitatására, ez azonban megszűnt 2010 végén. Nincsenek meg a városi nyilvánosság azon formái, amelyek szükségesek volnának az igényes vitákhoz.
MN: Egy évtizeden belül, talán már 2017-ben minden bizonnyal újra ad kulturális fővárost Magyarország. Mondtad, hogy nem kívánsz ezen a területen mozogni, de amennyiben kapnál egy felkérést a pályázóktól a tapasztalataid megosztására, elfogadnád?
TJ: Szívesen elfogadnám, sőt Szlovákia esetében már ki is kérték a véleményemet egy pályázat kapcsán. Ehhez persze az is kell, hogy ekkor még legyen Európai Unió és Magyarország is a tagja legyen. Reméljük, hogy ez 2017 után is így lesz.
