Biztosan van mondanivalója (Polgár Tamás munkanélküli)

szerző
Legát Tibor
publikálva
2003/9. (03. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Hogyan lettél filmszínész?

Kiskamaszként elkövetett egy csomó bűncselekményt, ezért húsz hónapra javítóintézetbe zárták. Azt mondja, Aszódon valóban megjavították, szabadulása óta nem volt dolga a rendőrséggel. Tizenkilenc éves, most éppen Siklóson él édesanyjával és a testvéreivel, de amint munkát talál bárhol az országban, útra kel. Mundruczó Kornél filmjeiből ismerhetjük, ijesztő szerepeket játszott. Az Aftában felgyújtott egy férfit, a Szép napokban megerőszakolt egy lányt.

Polgár Tamás: Kornél az Aftához keresett szereplőket. Aszódon, a javítóintézetben csinált egy castingot, engem választott ki, a többi már jött magától. A Szép napoknál pedig már eleve rám gondolt. Eleinte nem is fogtam föl, hogy egy filmben szerepelek. Furcsa érzés volt, nem tudtam hova tenni. Mintha közömbös lett volna valamilyen szinten, de mégsem volt az. De erre csak akkor jöttem rá, amikor láttam az Aftát. A Szép napok viszont teljesen más volt. Az már egy nagyfilm, sokkal hosszabb ideig tartott a forgatás, ott "dolgozni" is kellett. Addigra letelt a büntetésem is, szabadon mozoghattam.

MN: Miért kerültél Aszódra?

PT: Olyan dolgokat csináltam, melyeket nem szabad. Hogyan is mondjam? Szóval elkövettem egy-két bűncselekményt.

MN: Tizenöt évesen?

PT: Meg előtte.

MN: Itt Siklóson?

PT: Országszerte. Itt inkább csak verekedések voltak. Lerendeztem egy-két dolgot. Különben egy tök alap, átlagos családban nőttem fel. Azt, hogy javítóba kerültem, nem terhelném a szüleimre, mert ők nem tehetnek semmiről. Én akkor úgy voltam vele, tudom, mit csinálok, és persze tudtam is, de most már egészen másként látom a dolgokat. Aszód abszolút korrekt hely. Nem tartják bűnözőnek az embert, és megpróbálják megmutatni, hogy mi lenne a helyes út. Persze lehetőségeket nem tudnak adni. De a nevelők tényleg rendesek. Amióta eljöttem onnan, a rendőrséggel semmi dolgom nem volt. Úgy élem a hétköznapjaimat, mint egy normál ember.

MN: A filmezés is szerepet játszott ebben?

PT: Biztosan. Amikor kijöttem, az volt bennem, hogy itt ez a film, számítanak rám. Sok hozzám hasonló srác van, akik soha nem fognak szerepelni semmilyen filmben. Úgy érzem, ez a dolog kiemelt közülük, bár nem hiszem, hogy ettől megváltozott volna az életem. De az nagy élmény volt, hogy olyasmiben vehettem részt, ami teljesen ismeretlen volt számomra.

MN: Nem zavart a kamera?

PT: Furcsa volt. De a szerepekkel könnyen tudtam azonosulni. Volt egy időszak, én is hasonló karakterű ember voltam, csavarogtam meg minden. Sokat számított a pénz is, eleinte azt gondoltam, csak ezért csinálom. Különben egy évig kellene dolgoznom ennyiért. Aztán persze rájöttem, hogy szeretem is csinálni, jól éreztem magam, a forgatást nem tekintettem munkának. Mert mi a munka? Fölkelek, elmegyek valahova, és unottan csinálok valamit, mert muszáj. Amikor aláírtam a szerződést, onnantól kezdve a filmezés is muszáj volt, de itt jól éreztem magam. Arra gondoltam - és akkor már nem a pénz számított, sőt nem is az, hogy szerepelek -, hogy bárcsak mindig ilyen hangulatú helyeken dolgozhatnék. Mert akkor leszarnám, hogy mit csinálok és mennyiért, elég lenne, hogy jól érzem magam.

MN: Az sem zavart, hogy le kellett vetkőznöd, hogy azt kérték, erőszakolj meg egy lányt?

PT: Eleinte paráztam, de nagyon hamar fölvették a meztelen jelenetet, és olyan hamar jött a következő, hogy nem is foglalkoztam vele. A megerőszakolás viszont kemény volt, az táplált bennem bizonyos érzelmeket. Utána nagyon megsajnáltam az Orsit. El is csodálkoztam rajta, mert valamennyire tényleg fölvettem a dolgot, és egy kicsit úgy éreztem, hogy megaláztam valakit.

MN: Nem tartasz tőle, hogy azonosítanak a filmszereppel?

PT: Ha valaki beül megnézni a filmet, és a szerep alapján ítél meg egy színészt, annak szerintem nincsenek rendben a gondolatai. Aki azt hiszi, hogy ilyen vagyok, annak azt üzenem, hogy ez csak egy film. Ilyen röviden meg lehet magyarázni.

MN: Megfordult a fejedben, hogy színész legyél?

PT: Valamilyen szinten igen. De a Szép napokban azért valahol mégis önmagamat kellett adnom, és ez nem volt túl nehéz. Arról viszont fogalmam sincs, hogy egy másfajta alakot meg tudnék-e formálni. Azt hiszem, ezekben a filmekben nagyon látszik, hogy nem a színészetem a lényeg. Valószínűleg rossz színész lennék.

MN: Amikor az Aftát forgattátok, még intézetben voltál. Megváltozott-e ettől a többiekkel való viszonyod?

PT: Én ott nem akartam semmilyen helyet elfoglalni. Azt vártam, hogy leteljen a magam kis ideje. Hiába vittek el a Kornélék filmezni, ettől még nem éreztem magam feljebb senkinél, ugyanolyan aszódi növendék voltam, mint a többiek. Persze onnantól kezdve másként néztek rám. Nem azt mondom, hogy felnéztek, de azért nem kis dolog egy filmben szerepelni. Mások irigykedtek. De akik a barátaim voltak, azok a barátaim is maradtak.

MN: Láttak filmen?

PT: Az Aftát látták, a Szép napokat nem tudom.

MN: És mit szóltak hozzá?

PT: Nevettek rajta, hogy ott a Polgár.

MN: És te?

PT: Az Afta csak egy rövidfilm volt. A Szép napoknak pedig még én sem láttam az újravágott változatát, csak a régit. Azon meglepődtem. A forgatáson teljesen más volt a hangulat. Megpróbáltam, hogy ne ragadjak le azon, hogy ott most én vagyok.

MN: És hogy tetszett?

PT: Elég érdekesnek találom. Végül is tetszett. Nem csak egy üres film. A szemlén például volt egy nő, aki sírva kirohant, amikor vetítették. Biztosan van valami mondanivalója, ha ilyesmit is kiválthat. És ennek örülök. Mert egy film szerintem akkor jó, ha érzelmeket vált ki. Persze nem tudtam teljesen elfelejteni, hogy benne vagyok, és ha nem szerepeltem volna, akkor egészen biztos, hogy nem nézem meg. Az ilyen művészfilmek eddig távol álltak tőlem. Nekem a filmszemle is olyan volt, hogy előtte azt sem tudtam, hogy a világon van. A tévében hallottam és kész, lapoztam tovább. Amióta szerepeltem, láttam egy-két filmet, és valamilyen szinten érdekel a téma. Nagyon tetszett a Hukkle és a Moszkva tér. A többi nem nagyon ragadott meg, mert valahogy szegényesnek éreztem. Mintha valami hiányozna belőlük.

MN: Milyen filmeket szeretsz?

PT: Nem vagyok egy jó mozinéző. Nincsen műfajom, hogy játékfilm, kalandfilm, sci-fi. Megnézek egy filmet, és eldöntöm, hogy tetszett-e vagy nem. Egyedül az akciófilmeket nem bírom, mert azokat nem tartom filmeknek. Amúgy bármit.

MN: Milyen híred van itt, Siklóson?

PT: Abszolút vegyes. Ez egy kisváros, itt be van tompulva minden, úgyhogy szeretik az emberek hímezni a dolgokat. Amikor hazajöttem, eleinte a szájukra vettek, de most már mintha elfelejtették volna. De én sem találom itt a helyemet. Amikor kijöttem az intézetből, egyből éreztem, hogy itt nem lesz jó. Munkalehetőség nincs, minden gagyi, ezért ha valami adódik, már megyek is.

MN: A múlt héten még azt mondták, Szentgotthárdon talállak meg.

PT: Egy napot dolgoztam ott valami kerámiaműhelyben. Agyagedényeket kellett gyártani.

MN: Nem tetszett?

PT: Nem erről van szó. Ha van egy munkahelyem, nincs időm avval foglalkozni, hogy az nekem mennyire tetszik. Ha van egy viszonylag biztosnak tűnő állás, akkor azt megpróbálom megfogni, mert nincs olyan képesítésem, hogy válogathatnék. Az intézetben kitanultam a szobafestő szakmát, de evvel nem sokra megyek. Szentgotthárdon nem éreztem ezt a biztonságot, így aztán jobbnak láttam továbbállni. Előtte dolgoztam Pesten, szállodában, erre-arra, például Szombathelyen. Gyárban. Sok helyen megfordultunk a bátyámmal, mert együtt járjuk az országot. Ketten könnyebben boldogulunk. A két fizetésből már ki lehet jönni. Persze mindig hülye helyzetekbe kerülünk.

MN: Mit nevezel hülye helyzetnek?

PT: Azt, hogy elutazunk háromszáz kilométerre, nekiállunk valamit dolgozni, amiről fogalmunk sincs, hogy mi. Aztán persze viszszakerülünk ide, és ugyanott tartunk, mint amikor elindultunk. Semmi pénz, semmi kilátás. Jelenleg munkanélküli vagyok.

MN: Sokan ebben a helyzetben csinálnak mondjuk egy betöréses lopást.

PT: Értem, mire gondolsz. De én most már mérlegelek. Régebben ilyesmi nem volt. Mielőtt az intézetbe kerültem, ha megláttam a pénzt, belevágtam bármibe. Most viszont nem. Nem tartom magam ugyanis akkora bűnözőnek, hogy hosszú távon le tudnék tenni az asztalra. Lehet, hogy egy ideig nem kéne dolgoznom. Lehet, hogy kicsivel több pénzem is lenne, de állandóan attól rettegnék, mikor fordulnak be a sarkon a rendőrök. És most már a börtönbe vinnének. A börtön után pedig már nem lehet kiszállni. Aki börtönben volt, azt örökre megbélyegzik. Dolgozni se tud elmenni, mert nem kap erkölcsi bizonyítványt. Én úgy döntöttem, köszönöm, ebből nem kérek, bár még nem tudom, mit hoz a jövő. Egy hajón szeretnék dolgozni. Mindegy, milyen munkát, mert biztos vagyok benne, hogy ott jól érezném magam. Lehet, hogy egy hétig nem kötnénk ki, lehet, hogy mosogatnom kellene, de egészen más itt, ebben a siklósi kocsmában mosogatni, és más az Atlanti-óceánon. Amikor pedig megáll a hajó, és kiszállsz Rióban, az nem ugyanaz, mint amikor innen hazamész este. A hajóval olyan helyekre jutnék el, ha csak egy napra is, melyekről nem is álmodom. Fognám a fényképezőgépemet, utána pedig elmondhatnám, hogy én itt voltam, és kész.

Legát Tibor

szerző
Legát Tibor
publikálva
2003/9. (03. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...