Egy kis bamba film (Enyedi Ildikó filmrendező)

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
1997/51. (12. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Megjelenésünk napján mutatják be a hazai moziforgalmazásban Enyedi Ildikó francia gyártású televíziós filmjét, a Tamás és Julit. Az én XX. századom és a Bűvös Vadász rendezőjével e nem mindennapi tévémozi-premier alkalmából beszélgettünk.

Megjelenésünk napján mutatják be a hazai moziforgalmazásban Enyedi Ildikó francia gyártású televíziós filmjét, a Tamás és Julit. Az én XX. századom és a Bűvös Vadász rendezőjével e nem mindennapi tévémozi-premier alkalmából beszélgettünk.

Magyar Narancs: Kezdjük a Tamás és Julival, az új filmeddel. Mi a története, hogyan került sor arra, hogy francia tévéfilmet csinálj?

Enyedi Ildikó: Ne haragudj, láttad a filmet?

MN: Igen, a Titanic Fesztiválon.

EI: Megkérdezhetem, hogy milyen hangulatú volt az a vetítés?

MN: Telt ház volt, és én úgy érzékeltem magam körül, hogy tetszett a közönségnek a film, élvezték, nevettek rajta. De most én kérdezném meg, hogy miért akartad ezt tudni. Rosszak a tapasztalataid a fogadtatásról?

EI: Nem, azokról a vetítésekről, amiken ott voltam, a Bárka Színházban vagy külföldön, nagyon is jók a tapasztalataim, vették a lapot, ott nevettek, ahol én is, de a Toldi-vetítésről katasztrofális dolgokat hallottam. Lehet, hogy épp olyanokat fogtam ki, akiknek nagyon nem tetszett. Valóban tévéfilmről van szó, nagyon szigorúan kikötötték, hogy nem lehet több 60 percnél, super 16-osra készült, és egyáltalán nem számítottam rá, hogy moziban is menni fog. Arra végképp nem gondoltam, hogy fesztiválokon is indulhat, de beválogatták Locarnóba, méghozzá versenyfilmként, aztán meghívták Velencébe, és a producerek úgy döntöttek, hogy inkább oda menjen.

MN: Versenyfilmnek?

EI: Nem, de ott is a játékfilm szekcióban. Legutóbb egy franciaországi fesztiválon nyert, szintén a játékfilmek között. Nekem ez rejtélyes egy kicsit.

MN: Ha lehet két és fél órás játékfilm, akkor miért ne lehetne lefelé is eltérni a normától? A Tamás és Juli egy sorozat részeként készült.

EI: Igen, azt a címet adták neki, hogy 2000 - ahogy X. Y. látja, eddig kilenc filmet forgattak különböző országokban.

MN: Felkérésre dolgoztál, vagy pályázat volt?

EI: Az Arte tévécsatorna felkérésére, és sejtelmem sincs, miért én jutottam eszükbe, mikor nem is ismertem ezeket a producereket.

MN: Te azért elég ismert és sikeres rendezőnek számítasz Franciaországban. Arany Kamerát nyertél Cannes-ban.

EI: De azóta már annyi új első filmes tűnt fel. Egyébként csak engem hívtak meg ebből a régióból, és a válogatás erősen tükrözi azt, ahogy ők a világot látják. Van négy európai rendező, francia, spanyol, angol és belga, egy kanadai, egy amerikai, egy tajvani, de Közép- és Kelet-Európát, beleértve a volt Szovjetuniót is, nem képviseli senki.

MN: Milyenek voltak a feltételek, mennyire kötötték meg a kezed?

EI: Ideálisak, mert csak a 60 percet és a költségvetést szabták meg szigorúan, illetve azt kérték, hogy 2000. szilveszter éjszakájához kapcsolódjék a történet. Az ilyen formális megkötések pedig inkább inspirálók; sokkal veszélyesebbek azok a fű alatti, finom ráhatások, amik már munka közben érkeznek, hogy mégis, talán, nem lenne-e jobb egy francia színész... De itt semmi ilyesmi nem volt, egyszer kijöttek megnézni a forgatást, és kész.

MN: Tisztes költségvetés volt?

EI: A mi számunkra igen. Rendesen meg tudtunk fizetni mindenkit, és játékfilmes körülmények között tudtunk forgatni. Bár kevés forgatási nap volt, mindenre futotta, a díszletre, a statisztériára, a világításra. Persze ugyanez őnáluk a lehető legszerényebb költségvetés, láttam a francia filmet, amit együtt mutattak be az enyémmel, nagyon tetszett, de az tényleg egy minimalista film, baráti társaság egy kopár szigeten, látszik, hogy minden ingyen van, natúr fényben, nagyon kevés világítással. Mi ugyanebből a pénzből komoly díszletet tudtunk kiállítani, bevilágítottunk egy fél falut.

MN: Melyiket, mert valahogy ismerősnek tűnt?

EI: Egy Felsőhámor nevű kis falut, ami Lillafüred alatt van, mondták is az öregek, hogy utoljára itt a Meseautót forgatták. Bányában forgatni nagyon technika- és időigényes dolog volt: elég sok bányát megnéztünk, és végül kettőt választottunk ki, ebből a kettőből raktuk össze a filmbeli bányát.

MN: Nem lett volna elég egy bánya?

EI: Az egyikben az öltöző volt jobb, de ide csak lifttel lehetett lemenni, és nekünk jobban tetszett ez a futószalag. Csak ez 650 méter mélyen volt, nagyon nehéz volt megközelíteni.

MN: Most már csak arra volnék kíváncsi, hogyan jutott eszedbe épp egy bányásztörténet.

EI: Nem tudom. Az a helyzet, hogy ötször is felkértek erre a filmre, de én már dolgoztam a Simon máguson, írtam a forgatókönyvet, és rögtön utána el akartam kezdeni a forgatást, de a francia producerek nagyon szívósak voltak. Addig erőszakoskodtak, amíg úgy döntöttem, hogy leülök, adok magamnak egy órát, és ha sikerül egy olyan történetvázlatot írnom, amiben örömömet lelem, akkor elfogadom a felkérést, ha nem, akkor végképp visszamondom.

MN: Elég szűkre szabtad az időt. Mi volt a megoldás, mi volt az, ami először eszedbe jutott?

EI: Szűkre szabtam, de most már örülök, hogy sikerült, sokat tanultam belőle, és fontos számomra, hogy végre csináltam egy igazán egyszerű filmet, mindenféle áttétel és ki-be bujkálások nélkül. Régóta készültem már erre.

MN: Meg is lepett engem az egyszerű, már-már banális történet, amiben nincsenek kulturális utalások, sem képjátékok. Szerelmi történet, kicsit romantikus, de nem szentimentális, és végképp nem giccses, van benne humor, irónia.

EI: Lehet, hogy csak egy fantommal hadakozom, hiszen Pesten is kaptam pozitív visszajelzéseket, de a már említett Toldi-beli vetítés után hallottam vissza, hogy például néhány főiskolásnak nagyon nem tetszett. A szemembe nem mondta senki, csak a hátam mögött. Azóta érzem azt, hogy védekeznem kell, meg kell magyaráznom, hogy miért lett ilyen egyszerű. A külföldi nézőkkel, akik sem rólam, sem Magyarországról nem tudnak semmit, valahogy könnyebben ment az egész, automatikusan megértették nemcsak a történetet, de azt a - szintén nem túl bonyolult - dolgot is, ami azért mögötte van. Csak Pesten gondolták azt, hogy ez így ciki.

MN: Talán mást vártak tőled, és meglepte őket, hogy sehol sem találják benne, amit kerestek. Ha belegondolok, nincsenek ilyen filmek. Vannak tuti giccsek, vannak igyekvő közönségfilmek meg finomságokkal és reflexiókkal teli, művészies filmek, de azt nemigen meri vállalni senki, hogy van egy története, amit szeretne elmesélni.

EI: Tényleg kellett hozzá bátorság, de öröm volt így dolgoznom, csak kicsit tartottam tőle, hogy elfogadják-e. Mert én is azt érzem, hogy a maga csendes módján ez egy szabálytalan film. Az jutott eszembe, amikor védenem kellett, hogy még ´89-ben kértek tőlem egy esszét, szintén a franciák. Jacques Lang, az akkori kultuszminiszter keleti és nyugati értelmiségieket hívott meg egy elképesztő francia kastélyba, és ott arról tanácskoztak, hogyan segíthetné a Nyugat a Keletet, és valamiért engem is meghívtak.

MN: Ez Az én XX. századom után volt?

EI: Igen, valószínűleg ennek köszönhettem. Nagyon nagy nevek voltak ott, és rettenetesen semmitmondó beszélgetések. Én komolyan vettem a feladatot, és ebben az esszében nagyjából azt írtam meg, amit Soros György úgy fél éve publikált, és ami nagy felzúdulást keltett nyugati tőkés körökben. Nem annyira közgazdasági szempontból elemeztem a kérdést, mert ahhoz nem értek, bár közgazdasági egyetemre jártam.

MN: El is végezted?

EI: Nem, negyedik évben felvettek a főiskolára. Röviden, Soros a kapitalizmus veszélyeit és csapdáit írta le. A kapitalizmus nemcsak gazdasági, hanem egyben társadalmi és politikai berendezkedés is. Szerintem abszolút igaza van, és azt hiszem, hogy nekem is igazam volt, de akkor, ´89-ben itt egyértelműen a polgári fejlődés tűnt a követendő példának és az egyetlen járható útnak, pedig jó lett volna, ha ezek a szempontok is felmerülnek (ha másért nem, hát hogy ne olyan szektás hévvel és vaksággal meneteljünk ezen a polgári úton), talán sok bajtól megmenekültünk volna. Amikor egy neves folyóirat írást kért tőlem, én ezt az esszét küldtem el, amire egy lekezelő telefon érkezett a főszerkesztőtől, hogy persze, művészkém, te ehhez nem értesz, de továbbra is várjuk, hogy írj nekünk az élményeidről meg forgatási történetekről. Az a lehetőség már elveszett, de azóta is többször keveredtem vitába olyanokkal, akik úgy képzelik el a jövőt, hogy extrapolálják a pillanatnyi helyzetet, ezt a mai túlspecializált, rideg és teljesítményorientált helyzetét a művészetnek, a tudománynak, az egész kultúrának, és nem látják, amit én látok: hogy ez így úgyis tarthatatlan. Ezt nem érdemes finomítani, és nem érdemes búsulni sem rajta, mert ha egyáltalán lesz kultúra, akkor ennek a helyzetnek nagyon gyorsan és gyökeresen meg kell változnia. És pláne nem szabad valami keserű lendülettel belevetnünk magunkat, azzal, hogy ez van, ez a mi modern világunk, ebbe kell beilleszkedni.

MN: A la György Péter.

EI: Hát, például, de többen gondolkoznak így, olyanokra is áll ez, akik kritizálják őt. Igazuk van, de mindenki, aki valamennyire is konstruktív erőt képvisel a világon, igyekszik túllépni ezen, és keresi a kitörést, keresi azt, ami majd ezután jön. Mindennek csak távolról van köze ehhez a filmecskéhez, de semmi kedvem nem volt készíteni egy úgynevezett mai művet. Végtelenül ódivatúnak érzem, éppen azért, mert valaminek a peremén vagyunk, ez a hihetetlenül szofisztikált világ valaminek a végét jelenti, most már nem érdemes beállni a sorba és baromi ügybuzgón, nagy szellemi munícióval cizellálni a dolgokat meg finom, ironikus kis utalásokat elhelyezni. Ez engem már abszolúte nem érdekel. Az operatőrtől, Sas Tamástól azt kértem, hogy úgynevezett bamba képeket csináljon, sok szimmetrikus beállítást, mert nem akartam semmilyen értelemben dögös filmet csinálni.

MN: Ez most szíven ütött. Egy ideje én is így érzek, de még nem vettem a bátorságot, hogy végiggondoljam az egészet, személyes következményeivel együtt.

EI: Nekem is kellett hozzá némi ráhatás. Amikor az ember elkészül egy munkával, akkor nagyon várja, hogy mit fognak rá mondani. Én különösen figyelek a fiatalok véleményére, és akkor jön három-négy igazán szimpatikus, akik szerint ez nagyon ciki. Erre az ember először magába néz, és pontosan ettől a stressztől voltam kénytelen végiggondolni ezeket a dolgokat. És van még valami, ami fontos: én sokszor látom a jelent múlt időben. Sétálok, látok egy szép alkonyatot, és magamban már mint múltat fogalmazom meg: itt jártam és alkonyodott. Kívülről látom egy pillanatra, és ettől jobban meg tudom őrizni. Ugyanígy, ha egy-egy pillanatra múltnak tudnánk látni a mai életünket, talán bátrabban tudnánk lépni, megszabadulni olyan dolgoktól, divatoktól, amiket most fontosnak tartunk. Itt van például a Narancs nyelvezete, ami hihetetlenül élvezetes, és olyan könnyen siklik végig rajta az ember, mint egy vízisín. Nagyon találékony is, de mindig ugyanolyan mód találékony. Néha úgy szeretnék már olvasni valami egyszerű, mafla dolgot, ami csak annyit mond, hogy kedves olvasó, ezt és ezt láttam, ezt és ezt gondolom róla, és mögötte nincs ott az a marha nagy ego, ami szeretne kitörni, de a téma kedvéért visszafogja magát. Jó lenne, ha a kritikus meg merné engedni magának azt a királyi luxust, hogy egyszerűen és nyugodtan elmondja, mit gondol valamiről. Mindegy, hogy kultúráról van-e szó vagy politikáról, unalmasan egyformák kezdenek lenni a cikkek, és mintha az, aki írja, úgy érezné közben, hogy ha nem pörög ennyivel, akkor lemarad, és nem lesz olyan érdekes. Elgondolom, hogy tíz év múlva kezembe veszem a Narancsot (bocsánat, hogy éppen ezzel példálózom, amikor minden újság, az egész kultúra ilyen), ez a stílus tíz év múlva hihetetlenül avítt dolog lesz, mint a paradicsomkonty vagy az abroncsszoknya. Amikor ezeket végiggondoltam, úgy éreztem, hogy végül is méltatlan dolog ennyire igyekezni megfelelni, ebben semmi öröm nincs. Ezért most megpróbáltam egy ilyen bamba filmet csinálni, nem felhívásként, nem is dacból, mert a dacolás pontosan azt tükrözi vissza, ami ellen irányul. Ez a másik, amit nagyon utálok, azokat a helyzeteket, amikben lázadni vagy ellenállni kell, mert ez lealacsonyítja az embert oda, ami ellen lázad.

MN: A bamba filmben meg abban, hogy eleged van a cizellált, kifinomult dolgokból, nincs egy kis keserűség a Bűvös Vadász miatt? Vagy azon már rég túl vagy?

EI: Nem vagyok túl. Talán majd a Simon mágus után, de lehet, hogy akkor sem.

MN: A Simon mágus lesz a következő filmed. Hol tart most?

EI: Ez is francia koprodukcióban készül, a magyar rész már majdnem teljesen készen van, januárban folytatom a forgatást Párizsban. Így utólag már nem értem, hogy jutott eszembe ez az őrültség, mikor kevés a pénzünk, és még a franciák is inkább ide jönnek Párizsról forgatni.

MN: Történelmi film lesz vagy mai?

EI: Mai. Lehet, hogy hiba volt ezt a címet adni neki.

MN: Mert túl erősen kötődik a bibliai történethez?

EI: Igen, de nekem Simon mágus személye volt a fontos.

MN: Annyit tudok, hogy Andorai Péter lesz Simon mágus, aki ún. született, és Halász Péter a tanult mágus.

EI: Igen, de nehogy patetikus filmre gondolj. Õk ketten nagyon jó párost alkotnak. Andorai Péter igen nagyvonalú lélek, komoly áldozatokat vállalt ezért a filmért. Ebből a szempontból nem vagyok igazán profi filmrendező, olyan emberekkel tudok csak együtt dolgozni, akiket emberként is szeretek.

MN: Valamire nem válaszoltál a Tamás és Julival kapcsolatban, amire változatlanul kíváncsi vagyok. Amikor leültél arra az egy órára, hogy vajon eszedbe jut-e valami, akkor mi volt meg először?

EI: A bánya. Egy férfivilág és egy fiatal fiú. Azt már tudtam, hogy egy lánynak milyen nehéz elkezdeni az életet és rátalálni az ideális női szerepre, merthogy nőként ezt megtapasztaltam. De engem most az érdekelt, hogy egy fiút kövessek ezen az úton.

MN: Ez azért különös, mert úgy tudom, hogy neked lányod van.

EI: Azóta van már egy fiam is. Pontosan erről van szó. Olyan volt az egész a kisfiammal, mintha kinyitottak volna egy kamrát az agyamban, ami mindig is ott volt, és benne az a tudás, hogy milyen embertelenül nehéz feladatokkal kell egy fiúnak megküzdenie, amíg felnőtt lesz belőle. Ez a kérdés izgatott, és találkozott össze azzal a tervemmel, hogy szerettem volna egy ilyen egyszerű filmet. Egyszer sikerült is már, a főiskolán. Nagyon szép lett. Kettest kaptam rá. A Bűvös Vadásszal pedig lassan kezdek békét kötni, ahogy telik az idő. Nem láttam ugyan azóta, hogy megcsináltam. Adjunk neki még tíz évet. Sokan vannak, akik szeretik, sőt, tudok olyan fiatalokról, akik nem értik, hogy az, aki a Bűvös Vadászt csinálta, hogy tudott olyan ócska filmet csinálni, mint Az én XX. századom. Volt egy eset, a Tamás és Juli segédoperatőre New Yorkban dolgozott, bement ott egy bárba, és a mixerfiú, aki nem tudta róla, hogy magyar, ajánlott neki egy filmet, ami az ő kedvenc filmje, Bűvös Vadász a címe, ő mindig újra kiveszi a kölcsönzőből. Néha ilyen furcsa utóéletük van a filmeknek.

Bori Erzsébet

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
1997/51. (12. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...