"Ez a népi-urbánus, ez egy marhaság" (Mora Terézia író)

szerző
Schauschitz Attila
publikálva
1999/45. (11. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Mora Terézia 1971-ben született Sopronban, majd Petőházán nevelkedett. 1990 óta Berlinben él, fordítóként és forgatókönyvíróként dolgozik. Der Fall Ophelia (Ophelia esete) című írásával idén elnyerte Klagenfurtban az Ingeborg Bachmann-díjat. Ugyancsak idén jelent meg első kötete a hamburgi Rowohlt kiadónál Seltsame Materie (Különös anyag) címmel.

Mora Terézia 1971-ben született Sopronban, majd Petőházán nevelkedett. 1990 óta Berlinben él, fordítóként és forgatókönyvíróként dolgozik. Der Fall Ophelia (Ophelia esete) című írásával idén elnyerte Klagenfurtban az Ingeborg Bachmann-díjat. Ugyancsak idén jelent meg első kötete a hamburgi Rowohlt kiadónál Seltsame Materie (Különös anyag) címmel.

MaNcs: Miért jöttél el Magyarországról?

MT: Teljesen privát okból, Magdeburgban megismerkedtem a jövendő férjemmel, ezért költöztem át 19 éves koromban Németországba.

MaNcs: És hogy vagy el Németországban?

MT: Tulajdonképpen nagyon jól. Mindig azt szoktam mondani, hogy nem Németországba jöttem, hanem Berlinbe. Mint falusi gyerek, mindig nagyvárosban akartam élni. Petőháza egy ötszáz fős, nagyon katolikus falucska, ahol egy cukorgyáron és egy termálfürdőn kívül nem volt semmi. Ezt már gyerekként is szűknek éreztem, és érdekes, már azt is tudtam akkor, hogy a közeli Sopron is csak egy kisváros. Kipróbáltam Pestet, egy évig voltam ott, ami nem is volt rossz, de aztán a szerelem miatt kijöttem Berlinbe. Az első években, abban a zavaros, orientációs időszakban a berlini fal ledőlte után még eléggé honvágyam is volt, mert Berlinben azért nagyon porosz légkör uralkodik, de aztán időközben hozzászoktam, és annak ellenére, hogy vannak sokkal idillibb, gazdagabb, rendezettebb városok, például Dél-Németországban, ott is úgy érzem, hogy valami iszonyúan fojtogat, míg Berlinben ez nem így van.

MaNcs: Akkor se, ha porosz?

MT: Akkor se. Mert egyrészt ez egy kelet-európai város, tehát van benne valami ismerős, másrészt viszont valóban egy nyugat-európai, nagyon pluralisztikus és multikulturális város.

MaNcs: Mikor kezdtél írni, és mi jelent meg tőled?

MT: Eltekintve tizenéves próbálkozásaimtól, két éve, a berlini filmfőiskola forgatókönyv-írói szakára járva, azzal párhuzamosan kezdtem írogatni. Első elbeszélésemet többek között azért írtam, mert pénzre volt szükségem, ugyanis lehetett nyerni háromezer márkát a Literaturwerkstatt versenyén. És nemcsak hogy megnyertem, hanem ott volt a későbbi lektorom, aki azonnal, úgyszólván az utcáról bevitt a Rowohlt kiadóba, és közölte, hogy most márpedig írsz egy könyvet. Ez a Seltsame Materie, vagyis a Különös anyag jelenleg az egyetlen könyvem, egy tíz elbeszélésből álló kötet. Ezenkívül még van néhány rövidebb szövegem, amelyekből nem mindegyik jelent meg. Magyarországon pedig semmi.

MaNcs: Csak németül írsz? Magyarul nem?

MT: Jelenleg csak németül, bár az elbeszéléskötetben volt egy történet, amit magyarul kezdtem el, de aztán mégis átváltottam németre, mivel német nyelvű a könyv. Arról álmodozom, hogy ha haza tudnék menni néhány hónapra, akkor kicsit jobban megtanulnám újra a nyelvet, és akkor írnék újra magyarul is. Mert azt hiszem, a magyar szókincsem megállt 19 éves koromnál.

MaNcs: De még a köteted előtt elnyerted egy írásoddal, az Ophelia esetével Klagenfurtban az Ingeborg Bachmann-díjat. Ezt mire adják?

MT: Német nyelven íróknak adják meg nem jelent szövegeikre. Ezen mindenki, ha kedve tartja, még Günter Grass is részt vehet, és a hetvenes években még tartotta is kedve. Ma zömmel nagyon fiatal írók vannak ott. Ennek a díjnak hatalmas a renoméja, ami azzal függ össze, hogy a tévében egyenesben hozzák. Három napig napi hét óra élő felolvasás, és ott ül hét kritikus, akik élőben kritizálják az éppen hallottakat. És a végén ugyanilyen nyilvánosan szavaznak, hogy ki kapja meg a díjat. Ez általában elég kemény, tehát az, akinek már van hat könyve és valami neve, az nem fog odaülni, hogy hagyja magát kikészíteni ország-világ szeme előtt. Egy fiatalnak nincs vesztenivalója. A Bachmann-díjjal hihetetlenül ismertté lehet válni egyik napról a másikra.

MaNcs: Volt-e valami visszhangja ennek Magyarországon, és egyáltalán ismernek-e ott téged?

MT: Nem, de miért is, miután nem jelentettem meg otthon semmit. Miután megnyertem ezt a díjat, azt hiszem, hogy az irodalmi életből az a néhány ember, aki tudta, mi ez, az felfigyelt. Különösen, amikor az újságok írták, hogy magyar nyerte meg a Bachmann-díjat, ami nem tudom, hogy egyáltalán érdekes-e, mert ott nem az írók állampolgársága számít, hanem az, hogy milyen nyelven írnak.

MaNcs: Szeretnél magyar író lenni?

MT: Nagyon el tudom képzelni azt, hogy a jövőben mindkét nyelven írjak.

MaNcs: Miről írsz?

MT: Általában mindenféléről, de a megjelent kötetnek van egy körülhatárolt témája. Ez egy megépített kötet, minden elbeszélés ugyanazon a helyen, ugyanabban az időben játszódik: gyerekkoromban, a hetvenes, nyolcvanas, korai kilencvenes években az osztrák-magyar határon, egy fiktív, többnyelvű faluban. Ennek a világnak az abszurditását és furcsaságát akartam a gyerek szemszögéből leírni. A tíz írásnak tíz egyes szám első személyű elbeszélője van, néha fiú, néha lány. Annyi a közös bennük, hogy valamennyi ebből a békaperspektívából írja le a világot, amit szeretek alkalmazni más elbeszéléseimben is. Azt hiszem, az ilyen perspektívájú emberek világa engem eléggé érdekel, mert ugyanebben a szituációban érzem magam, tehát úgy is, mint nő, úgy is, mint külföldi, meg úgy is, ha Magyarországon vagyok, mint kisebbség.

MaNcs: Hogyhogy kisebbség?

MT: Hát úgy, hogy Magyarországon a családom a német nyelvű kisebbséghez tartozott, bár apám teljesen magyar.

MaNcs: Meg fognak jelenni az írásaid valamikor magyarul is?

MT: Azt hiszem, hogy találtam egy egészen jó megoldást. Megijedtem attól, hogy magam fordítsam le, ami azzal függ össze, hogy azt hiszem, ezeket az elbeszéléseket kimondottan német közönségnek írtam. Ezt Magyarországon másképp csinálnám, és el akartam kerülni azt a veszélyt, hogy ugyanazt a könyvet még egyszer megírjam. Ezért úgy lesz, hogy Rácz Erzsébet barátnőm, aki, mint jómagam, fordító és író is, csinál egy magyar fordítást, amit én átdolgozok. De megpróbálom elkerülni, hogy teljesen átírjam. Éppen az előbb telefonáltam egyébként a kiadómmal, aki mondta, hogy van három magyar kiadó is, aki érdeklődik iránta.

MaNcs: Mennyiben más a német közönségnek írni?

MT: Annyiban, hogy úgy érzem, az otthoni közönségnek bizonyos dolgokat nem kellett volna már elmagyarázni. A falusi világ, amiről írok, az ittenieknek egy eléggé idegen világ, tehát úgy kell leírni, hogy megpróbálok érintkezési pontokat keresni az ő életük meg az ottani élet között. Hogyha Magyarországon írtam volna, sokkal jobban hagyatkozhattam volna bizonyos idézetekre. Egy József Attila-idézeten keresztül például egész Magyarországgal tudok kommunikálni. Itt valami mást kell kitalálni. Tehát egy olyan nyelvet kellett kitalálnom, amely egyrészt tükrözi azt a világot, amiből jövök, másrészt érthető az itteniek számára.

MaNcs: Van-e olyan, hogy nőíró, és ha van, akkor az milyen?

MT: Fogalmam sincsen... A lektoromtól például azt hallottam, hogy az olvasók nagy része nő. De ez nem hat az írókra, tehát ettől nem kezdenek el másként írni. Ami pedig az írókat illeti, minden alkalommal megjegyzik, ha egy nő férfi alteregót használ az írásban, viszont fordítva ez senkit nem zavar. Én nem értem ezt az egészet, megmondom őszintén. Kölnben volt egy felolvasásom Vathy Zsuzsával, ahol megjelent a német feminista újság, az Emma, és megkérdezték, hogy a magyar női írók foglalkoznak-e kifejezetten női témákkal, mire mi azt válaszoltuk, hogy mivel férfiak vannak és nők, mi férfiakról és nőkről írunk, mivel nem tudod leírni a világ felét, "az égbolt felét", hogy Maót idézzem, mire az Emma megsértődött, és elment. Amit itt problémának látok, az a társadalmi környezet. Ha belegondolok, hogy milyen a magyarországi nőnevelés, akkor egyszerűen égnek áll a hajam. Én az öntudatom nagy részét emancipált környezetben szereztem, ahol nem kérdés, hogy egy nő tud-e írni, vagy nem. Ameddig otthon voltam, eszembe se jutott volna, hogy merjek valahol jelentkezni azzal, amit írtam. Pár hete Sopronban voltam, és megadatott az a nagyszerű élmény, hogy az ottani Rotary klubban olvashattam fel, ahol csak férfiak voltak, akiket nem az érdekelt, hogy mit írtam, hanem azt kérdezték, hogy sikeres lett-e vajon a házasságom, miután ennyire magabiztos vagyok. Illetve az érdekelte őket, hogy van-e gyerekem. És miután közöltem, hogy nincs, akkor közölték velem, szép, hogy megírtad ezt a könyvet, de vedd tudomásul, ameddig nem szültél, addig még nem értél el semmit. És ez az, amire én azt mondom: Atyaúristen, ez még mindig így van?

MaNcs: Milyen magyar írókat fordítottál, és kiket szeretsz a magyar irodalomból?

MT: Nem mindenkit fordítottam, akit szeretek. Mert például nagyon szeretem Esterházyt, csak neki megvan az állandó fordítója. Vagy például elég dühös voltam magamra, amikor láttam, hogy Tar Sándort Skirecki fordította. Miért Skirecki, miért nem én? Lefordítottam Örkény egyperceseit, amelyek megjelenését a kiadó sajnos most újra elhalasztotta, aztán elbeszéléseket Parti Nagytól, Garaczitól, Darvasitól, Bodor Ádámtól, Bartis Attilától, Cserna Szabótól, Zilahytól pedig az Ablakzsiráfot. Parti Nagyot például azért szeretek nagyon fordítani, mert kihívás a nyelvi tudása meg a játékossága. Amit ő csinál, az kicsit ellentmond annak, amit én csinálok, tehát én másként kezelem a nyelvet, és éppen ezért kitombolhatom magam az ő fordításával anélkül, hogy úgy érezném, ez befolyásolja az írásomat. Vannak, akiket egyáltalán nem tudok lefordítani, mert nem értem, hogy jár az agyuk. Például Kukorelly. ´ is egy bizonyos módon bánik a nyelvvel, és azt képtelen vagyok lefordítani.

MaNcs: Milyen a magyar irodalom megítélése, státusa Németországban?

MT: A múltkor voltam egy rádióinterjúban, ahol azzal kezdték, hogy megkérdeztek utcai járókelőket, ismernek-e magyar irodalmat, és a válaszok zöme az volt, hogy nem. Aki érdeklődik a magyar irodalom iránt, az ismeri az itt felkapott sztárokat, Kertész Imrét meg Nádas Pétert, Esterházyt például már nem olyan sokan. Dalos Györgyöt ismerik természetesen, de főként azért, azt hiszem, mert ő itt egy közéleti személyiség. A fiatal magyar irodalomból úgymond senkit. A frankfurti könyvvásár környékén persze megnőtt az érdeklődés, például nagyon hálásak voltak a verskedvelők, hogy kiadtak egy magyar versantológiát, amiből egyszerre ismerhettek meg sok mindenkit. A státusszal pedig úgy van - és ez az egész nyugati világra érvényes -, hogy a legmagasabb státus az angol nyelvű irodalomé. Utána nagyon sokáig nem jön semmi, utána jön a saját országnak az irodalma meg olyan irodalmi nagyhatalmaké, mint nem is annyira Franciaországé, hanem néhány olasz meg dél-amerikai író, aztán az ismert nyugat-európaiak. Utána megint nagyon sokáig semmi, aztán egyes kelet-európai írók, de azok is eléggé a periférián.

MaNcs: De a szélesebb közönség mellett van egy szűkebb, hivatásos közönség is.

MT: Ott viszont úgy éreztem, legalábbis többen mondták most a vásár előtt, kritikusok, hogy rendkívül örülnek, hogy végre felfedezhetik a magyar irodalmat, és hogy valóban felfedezni való, és hogy most a magyarok ugyanabba a sorba állnak be, mint az előtte felfedezett "kis" irodalmak, a portugál, a holland meg az ír. Viszont vannak olyan kiadások, amiktől megáll bennem az ütő. Például 29-én megint lesz a Literarisches Quartett, ami itt abszolút egy intézmény. Foglalkoznak egy Kertész Imrével, a Kudarccal, és Márai A gyertyák csonkig égnek című jeles művével. Amikor az Ullstein kiadó megkérdezett, hogy megcsinálják-e ezt a könyvet, azt mondtam nekik, hogy szerintem ez nem jó könyv, de ennek ellenére Máraival mindig lehet pontokat szerezni. Nem csinálták meg. Helyette a Piper jelentette meg, és pontokat is szereztek vele, annak ellenére, hogy nem jó a könyv. Az én indokom az volt, hogy ez nem modern regény. Egyszerűen nem értem, mit ad nekik. Attól is tartok, hogy most felkapják a Márait, és azt hiszik, ebből áll az egész magyar irodalom.

MaNcs: Mennyit segített a frankfurti könyvvásár a magyar irodalomnak?

MT: Szerintem nagyon sokat. Most mindenki erről beszél. Jelenleg harminc magyar író jelenik meg Németországban. Ha a könyvvásár után negyven lesz, akkor az hihetetlen eredmény. És én arra is várok mint fordító, hogy az antológiákból néhány kiadó felfedez egy-két fiatalt, akiknek eddig itt nem volt kötetük.

MaNcs: Hogyan reprezentálta Frankfurt a magyar irodalmat?

MT: Szerintem elég színesen, de azért úgy érzem, több van a magyar irodalomban. Például a költészet nem jelent meg úgy, ahogy lehetett volna. De az az igazság, hogy ebben a kérdésben nem vagyok elég kompetens, mert nem ismerem elég részletesen a magyar irodalmat.

MaNcs: Németországba is átszűrődött a magyar vita az úgynevezett zsidó írók túlreprezentáltságáról Frankfurtban. Ártott-e ez itt Magyarországnak?

MT: Úgy érzem, ez kissé elkerülte az emberek figyelmét. Nagy szerencsére. Ez is olyasmi, amit meg kellett tanulnom a magyar nyilvánosságról, mert én nem akartam elhinni, hogy valaki feketén-fehéren olyanokat ír le, hogy a néhány goj kivételével, akiket mutatóba visznek magukkal, ez egy zsidó rendezvény. És nagyon helyesnek tartottam, hogy Dalos György felszólította Orbán Viktort, mondjon már ehhez valamit. Nem tudom, hogy mondott-e. Dalos javára írom azt is, hogy nem verte nagydobra ezt az egészet. Megtörténhetett volna, hogy mindenki csak erről a zsidóproblémáról beszél, és arról, hogy a magyarok antiszemiták, ez azonban szerencsére nem történt meg.

MaNcs: Persze ez igazából nem is irodalmi vita. Egy volt író, egy politikai párt elnöke nyilatkozott politikai okokból.

MT: Egyértelmű, hogy nem irodalmi vita, és ezért, ha itt a magyar irodalomról van szó, nem érdemes Csurkáról beszélni. Jobb talán, ha eltitkoljuk.

MaNcs: De mintha lassan az egész népi-urbánus vita is kikerülne a magyar irodalomból.

MT: Ami véleményem szerint egész jó. Mert különben a kérdés például az lenne, hogy az, amit én csinálok, magyar irodalmi mércével hova tartozik? Ezt nagyon díjazom, mert már diákkoromban is úgy éreztem, hogy ez a népi-urbánus, ez egy marhaság.

Schauschitz Attila

(Berlin)

szerző
Schauschitz Attila
publikálva
1999/45. (11. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...