Winkler Nóra: Igen, mondjuk így. A kultúra csúcsteljesítményei szerintem érzéki módon is hatnak - ez egy jó ételről, finom borról, a szerelemről mindenkinek evidens. Szerintem a kultúra is élményszerű.
Magyar Narancs: A Kultúrház műsorvezetőjeként szerepel mostanában a legtöbbször.
WN: A képernyőn én látszom, de nem tudnám jól csinálni a szerkesztő, Medvedt Yvette nélkül, aki egyrészt tapasztalt, másrészt fantasztikusan értjük egymást. Egyébként sem szeretem, amikor csak az előtérben álló ember teljesítményét veszik észre - én legtöbbször csapatmunkás vagyok. Az árverésen is komoly csapat dolgozik mögöttem.
MN: A Kieselbach-aukción rekordlicittel ütötte le Csontváry képét. És előtte néhány nappal nagyjából megjósolta nekem, mennyiért fog elmenni. Honnan tudta?
WN: Nem tudtam. A kisebb értékű képekről inkább tudom. Most az előzmények ismeretében - nemrégiben ment el egy másik Csontváry, aztán volt a két nagy Munkácsy-kép - tippelni lehetett.
MN: Három órát áll a pulpituson, többnyire feltartott karral, feszülten figyeli a nézőteret - és még kedvesnek, lazának, oldottnak is kell lenni. Hogyan készül rá?
WN: Én ezt imádom csinálni. Ami a fizikai részét illeti: edzek, futok, eleget alszom, eleget eszem előtte; ott pedig víz van kézügyben, tea sok mézzel, mert a hangom is elmehet, de még csoki is, ha mégis elfáradnék, bár ezt ott sosem érzem. A felkészülésben mindig segít Tari Bea, aki kommunikációs szakember és brutális koncentrációs gyakorlatokat csináltat velem - mondom a licitet előre, hátra, akár egyszerre is vagy kihagyással, hogy ezen aztán végképp ne kelljen gondolkodni. A galériában árverés előtt alaposan átnézzük az anyagot, tudom, melyik képre milyen előzetes érdeklődés volt, melyiknél mi várható. Aztán igyekszem rápihenni, mert három órát állok és beszélek egyfolytában. Utána jön a zombiállapot.
MN: Két árverés között sok mindent csinál. Mondhatni: szinte képtelenség volt találkozni.
WN: Azért ez most extra. Tébolyult üzemmód: a vígszínházi árverés másnapján például egy másik árverést vezettem, kétszáz tétellel, könyveket - de ez nincs mindig így. Árverésből - ami mindennek a csúcsa, mert ott aztán mindent használok, amit az élet belém rakott - legföljebb hat-hét van egy évben. A Kultúrház a legfontosabb, az heti két hosszú este és két hosszú nap forgatás; vannak még interjúk, beszélgetések, cikkírás, olykor rendezvények "celebrálása".
MN: Mi az örömzene, és mi a pénzkeresés?
WN: Hú!... Mindegyik mindkettő. Bármelyikből megélnék. Csak a pénzért szerintem nem lehet igazán jól teljesíteni, én legalábbis semmit nem tudok csak úgy "lenyomni". Addig mozgok az adott helyzetben, míg megtalálom benne, amiért szeretem. Nem kell elvállalnom, amit nem szeretek - már nem kell belefeszülni rossz helyzetekbe.
MN: Most fut a szekér...
WN: Tudom-e, hogy lesz csönd is?
MN: Mondjuk. Tudja-e menedzselni magát?
WN: A szó klasszikus értelmében nem, kívülről ez nyilván nem így látszik. De azt hiszem, van íve annak, amit csináltam és csinálok.
MN: Színész szeretett volna lenni - ehhez képest a Közgáz volt az, ahová nem vették föl. Úgy érezte, normális pályára kellene mennie? Elvárták otthon?
WN: Otthon nem nyomtak semerre, csak éppen azt láttam magam körül, hogy mindenkinek normális szakmája van, rendes munkahelye, bemegy reggel, hazajön délután. Ilyesmiben gondolkodtam én is. Érdekelt a közgazdaság, divatos szakma volt akkoriban, bár fogalmam sem volt arról, mit csinál egy közgazdász. Ha fölvettek volna, elvégeztem volna. És akkor ma talán kulturális menedzseléssel foglalkoznék. A mai napig érdekel, hogyan menedzselik, hogyan finanszírozzák a kulturális projekteket, milyen a szerkezetük, hogy adják el a terméket, a könyvet, a jegyet...
MN: Erre azért még sor kerülhet, nem?
WN: ...Hogy mi lesz, ha már nem fogok tévézni? Lehet, hogy ez. De nem szabtam határt, sem időben, sem tevékenységben. Nem vagyok így tudatos. Amíg a kíváncsiság hajt, addig csinálom. Ha az elmúlik, abbahagyom.
MN: Volt már ilyen?
WN: Igen. A Danubius Rádió reggeli műsorvezetését így hagytam abba. Nem is értették. Úgy éreztem, megvolt. Három év után. Pedig mehetett volna még - de én is mentem volna már.
MN: Az Octogon nevű építészeti lapnál gazdasági vezető volt - végül is egyetem nélkül, autodidakta módon?
WN: Igen, és szerintem bele is tanultam a menedzselésbe, de aztán kezdtem érezni, hogy valami más is van bennem.
MN: Szereplésvágy? Igény a közönséggel való kontaktusra?
WN: Hát igen. Pontosan.
MN: Rálát a saját teljesítményére?
WN: Azt meg tudom ítélni, ha valami jól megy - azt egyszerűen érzem, mert jól érzem benne magam. Azt is látom, ha valamit nem tudtam megoldani, annak ellenére sem, hogy alaposan készülök. Ez a készülés egyébként nemcsak azért van, mert én jó kislány vagyok és stréber, hanem azért is, hogy mire odaérek, műsort csinálok, árverést vezetek, már képes legyek teret engedni a pillanatnak, az érzéseknek. A kötelezőt mindig nagyon rendesen megcsinálom - hogy a szabadon választottban tényleg szabad lehessek. Hogy maradjon hely a játékosságnak, mert az izgat a legjobban, hogy mi tud megtörténni olyankor.
MN: Kultúrát közvetít - nemcsak intellektuális, verbális eszközökkel, hanem érzéki fegyvertárral is. Szándékos? Tudatos?
WN: Hát... Azért én szívesen vagyok csaj. A Kultúrházban is. Én ezt bírom.
MN: És önt is bírják?
WN: A nők? Hát... én annyira igyekszem... Nagyon bírom, ha valaki tehetséges, ha valaki szép, ha valaki jó. Szívesen dicsérem, ami tetszik, nyilván azért, mert engem gyerekkoromban szerettek.
MN: A férfiak?
WN: Azokkal a férfiakkal rendben vagyok, akik általában élvezik a nőket vagy a nők világát - a feleségükben, a lányukban, az anyjukban, bárkiben. Akik szerint egy férfi véleményt mond, egy nő pedig "beszól", azoknak úgysem velem, hanem a nőkkel és magukkal van bajuk. Onnan már részletkérdés, hogy nekem épp "sok a hajam".
MN: Mi az, ami irritálja?
WN: A bunkóság, az igénytelenség. Ösztönösen távolságot tartok mindentől, ami nekem nem közegem - holott nem vagyok egy Rothschild-lány... Ezért aztán sokszor kívül is maradok más emberek akolmelegén.
MN: És hogy viseli mások ellenszenvét?
WN: Már nem idegesít, ha úgy gondolják, hogy én csak háromszor megrázom a hajam, és máris bármit elérek - még sosem történt semmi attól, hogy megráztam a hajam. Amit én csinálok, az erősen meritokratív, hogy így mondjam. Jó vagy rossz - és kész. Könnyű kívülről azt gondolni, hogy nekem minden olyan könnyű.
MN: Miért? Mi nem volt könnyű eddig?
WN: Elvergődni addig, hogy tudom, hol az én közegem. Már tudom, de még nem vagyok teljesen benne. Nem könnyű, hogy a saját jogomon tartozzam oda, ahová tartozni szeretnék.
