"Gyávák voltunk hamarabb kezdeni" (Presser Gábor, Locomotiv GT)

publikálva
1997/45. (11. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

424 - Mozdonyopera címmel tizenhárom év után új albumot készített az LGT. "Ez az anyag belénk szorult", mesélte róla Presser Gábor, de előkerültek a régiek, a Nyugati pályaudvar, Amerika, sőt még Thomas Mann is.

424 - Mozdonyopera címmel tizenhárom év után új albumot készített az LGT. "Ez az anyag belénk szorult", mesélte róla Presser Gábor, de előkerültek a régiek, a Nyugati pályaudvar, Amerika, sőt még Thomas Mann is.

Magyar Narancs: Somló Tamás, Karácsony János, Solti János - valójában mit jelentenek neked?

Presser Gábor: Több mint húsz éve csináljuk együtt a zenekart; ők jelentik a zenészi múltam legfontosabb részét. Külön-külön három elég nehezen megfejthető embert, akikkel akkor is együtt akartam dolgozni, amikor már nem működött a zenekar. Olyanok, mintha rokonaim vagy féltestvéreim lennének. Egy zenekaron belül, azt hiszem, nagyon zavaros dolgok derülnek ki, ha egy ilyen egyszerű kérdést tesznek fel. Mind a négyen másféle zenei világot cipelünk, hallgasd meg, mennyire más a Karácsony szólólemeze, mint az enyém vagy mint a Somlóé. A végén ebből lesz az LGT.

Ebben a hosszú szünetben (1992 májusában a Nyugati pályaudvar csarnokában búcsúkoncertezett a zenekar - a szerk.) rengeteg közös produkciót csináltunk, szólólemezeket, színházi zenéket, filmzenéket; ezekbe a melókba magammal vittem őket, mert nem szeretem elengedni azoknak a kezét, akikkel sokáig együtt dolgoztam. És anélkül tudtunk játszani mindenféle zenét, hogy eszünkbe jutott volna, mi egy zenekar voltunk valamikor.

Most már sokkal egyszerűbb úgy, hogy nem lakunk együtt, mint amikor a szocialista viszonyok között nyolc-tíz hetes turnékat tartottunk. Ennek a zenekarnak sok más zenekarral szemben megvolt az az előnye, hogy a zenében is meg amúgy is ki tudta nevetni magát, de közben meglehetősen nehéz volt elviselni azt a hétköznapi szörnyűséget, ami az önmenedzselés során a hivatalnokok packázásaiból adódott, a parírozást és mindent, ami megutáltatta velünk az egészet. Végül is ezért hagytuk abba ´86 körül. Teljesen lehetetlenné vált, hogy azt csináljuk, amit szeretnénk, és teljesen nyílt lett az ellenségeskedés. Még nem voltak magáncégek, vagy ha voltak, kötött minket a Hungaroton-szerződés; egyedül azt tehettük, hogy magunkat bojkottáltuk. Elveszett az illúziónk, nem hittünk magunkban, nem hittünk semmiben.

MN: A hivatalos verzió szerint a Sándor Pál Locomotiv-filmjének (Volt egyszer egy zenekar - a szerk.) zenei munkálatai közben kaptatok ihletet az új albumhoz. Azelőtt fel sem merült?

PG: Amikor a Somló lemezén dolgoztunk, azt mondta a Závodi Gábor - később ő lett a hangmérnökünk, producerünk - az egyik nótára, hogy már majdnem olyan, mint egy LGT. Ezen mi nagyokat röhögtünk a Tomival. Akkoriban egyébként úgy volt, hogy kellenek új dalok a filmbe, majd egy fél évvel ezelőtt, amikor dolgozni kezdtünk rajtuk, kiderült, hogy nem férnek bele.

A búcsúkoncertünk után eldöntöttük, hogy nem csinálunk több albumot, és sokáig úgy gondoltuk, hogy tartanunk kell magunkat a szavunkhoz. Most is bennem van, hogy mást mondtunk. Ugyanakkor ez az anyag belénk szorult. A koncert után volt egy nagy fogadás; amikor hajnalban hazaértem, tök erőtlen voltam, nem hittem, hogy ennyire meg lehet érezni, ha valami véget ér. Annyira nem voltam az eszemnél, hogy bejöttem reggel a színházba, azt hittem, próba van, pedig már a kétszázadik előadásnál tartott a Padlás, ilyenkor már nincsenek próbák délelőtt. Ültem a szobámban, és akkor írtam meg a Hagyd a könnyeket című számot. Nem akarok romantikus lenni, de valami még rettenetesen zörgött bennem. Tulajdonképpen nem a Palika filmje miatt kezdtem ezen az anyagon dolgozni, inkább azért vállaltam el, hogy legyenek benne új nóták, mert addig is folyamatosan írtam egy képzeletbeli LGT-nek, noha nem jártunk össze, legfeljebb vacsorázni, iszogatni, röhögni.

Tehát úgy gondoltuk, ha egyszer kimondtuk, akkor kimondtuk, ha nem bírtuk tovább, akkor nem bírtuk tovább, csakhogy a film kapcsán meg az derült ki: nem bírjuk tovább, hogy ne csináljuk. Amikor a Závodi azt mondta, hogy ez már tiszta LGT, mindenki tudta, hogy ezt meg kell csinálni. Azt gondoltuk, ezzel együtt mégsem kell a szánkból segget csinálni, vegyük fel, de ne adjuk ki. Esetleg majd akkor, amikor már nem számít, mondjuk 2002-ben. Ez nekünk nagyon tetszett, csak jött a kiadó, hogy ilyen nincs, gondoljuk meg, úgyse tetszik majd 2002-ben, úgyis át akarjuk majd írni, és igaza volt. Én már most is szöszölgetnék vele. Szóval abszolút bennünk volt a dolog, csak gyávák voltunk hamarabb elkezdeni, mert adni akartunk a látszatra. A végső lökést pedig az egyik ismerősünktől kaptuk, aki azzal jött, hogy persze, kellett a pénz. Ettől nagyon pipa lettem. Ha pénz kellene, összepróbálnánk húsz dalt, és elmennénk a Népstadionba nosztalgiakoncertezni, és nem dolgoznánk hat hónapig egy új anyagon, amiből legfeljebb egy év múlva lesz pénz, ha eleget eladnak belőle. Engem ez rettenetesen felbosszantott, még ha így hallgatva nem is olyan drámai.

MN: Szétválasztódnak benned azok a dalok, amiket a szólólemezedre írsz, és amiket egy képzeletbeli LGT-lemezre?

PG: Abszolút. A közös énekhang miatt persze nehezebben megy, mint egy film- vagy színházi zene esetében. De igyekszem elkerülni azokat a rezonánsokat, amik az LGT-re emlékeztethetnek, végül azért is választottam többnyire más kollégákat a szólólemezeimre. Más kérdés, hogy olykor szándékosan dramaturgiai trükkökön töröm a fejem, nyíltan és felvállalva: hommage-szerűen. Ezek a dolgok besurrannak, a dalok kisebb része - persze másképp hangszerelve - használható is lenne, de semmiképp nem szeretném az LGT-t kisajátítani. Úgy gondolom, a két szólólemezem háromnegyed része nem kerülhetett volna rá semmilyen LGT-lemezre.

MN: A Dusán szövegei hogy kerülnek a képbe? LGT-tagnak számít-e ilyenkor; egyáltalán, mennyire azonosultok vele?

PG: Ilyenkor természetesen LGT-tagnak minősül, amúgy mindig ugyanolyan módszerrel dolgozunk. Megmutatom a dalt, megbeszéljük, elmondom, ha van hozzá ötletem. Én viszonylag kevés szöveget írok, és csak akkor mutatom meg, ha elkészült; ő már azelőtt is, hiszen nekünk fel kell dolgoznunk a szövegeit. És rengeteget beszélgetünk közben a borítótól kezdve mindenről. Olyan ez, mint a színházi munka, ül egy csapatban a rendező, a díszlettervező, a színész, a dramaturg, és mindenki mondja a magáét.

MN: Amerika háromszor is szóba kerül ezen az albumon. Úgy fest, mint egy feldolgozhatatlan mítosz.

PG: Végül is kimondtad. Két tagunk Amerikában maradt. ´74-ben, amikor a Barta kint maradt, nem is volt egészen biztos, hogy folytatni lehet. Amikor a Laux ment ki, akkor sem. És azt sem tudtuk, hogy akarjuk-e. Valaha volt olyan, hogy egy zenekar, egy csapat. Ha otthagytad, akkor elárultad, hűtlen lettél. Ez a dolog aztán az évek során átértékelődött, mint ahogy most már minden mást jelent. De akkor nagy trauma volt, olyan, mint amikor valaki hátat fordít a barátjának. Erről akartunk írni. Készült egy szám, talán hetvennyolcban, a Nem adom fel, annak az lett volna az eredeti címe, hogy Amerika. Arról szólt, hogy nekünk Amerika ott volt testközelben, benne voltunk, és mégse sikerült. Egy csomó nagy pofont kaptunk, mert azt hittük, hogy el tudunk valamit érni, el tudunk valahová jutni, mert ilyen bolond álmaink voltak, és megvolt rá a lehetőségünk. Benne volt, hogy nem sikerült, és hogy ez a hely elvett két emberünket; egy negatív "hősköltemény" volt, ami az akkori cenzúrának szemet szúrt. Vad és durva beszélgetés zajlott le a hanglemezgyárban, amelynek a végén azt mondta az Erdős Péter és a Bors Jenő, hogy nem mehet. Rettenetesen felhúztam magam, mindenféle illetlen dolgot mondtam, aztán a Dusán ráütött egyet a hátamra, és másnap hozta a Nem adom fel című számot. Csak mi tudtuk meg a címzettek, hogy miről szól. Tizenkilenc évvel később, most írtunk egy új dalt Amerika címmel.

MN: Benned nem volt olyan, hogy elmenj innen?

PG: De igen, csak nem mentem el. Amikor kint voltunk ´74-ben, az utolsó másfél hónapot egy Los Angeles-i stúdióban töltöttük. Egy ügynök foglalkozott a dolgainkkal, az szólt, hogy van itt két ember, zeneműkiadót akarnak csinálni, érdeklődnek irántam filmzenészként, szeretnének jobban megismerni. Akkor még elég kevés filmzenét írtam Magyarországon, négyet-ötöt talán, nagyon meglepődtem. Elmentem a találkozóra, nem szóltam senkinek. Össze akartak gyűjteni pár ismeretlen, fiatal zeneszerzőt, akik a klasszikus módszerek szerint ontják a kottákat, demókat gyártanak, megjelennek a forgatásokon. Abszolút filmgyári munka, iszonyúan tetszett, csak úgy dobogott a torkomban a szívem. Kérték, hogy játsszak valamit a korábbi filmzenéimből, de semmi nem jutott az eszembe, annyira le voltam dermedve. Elkezdtem improvizálni, és közben kamuztam, hogy ez ebben volt, az meg abban. Rendben, mondták, küldenek egy szerződéstervezetet; nekem pedig eszembe sem jutott, hogy hiába küldenek, a magyar törvények szerint csak akkor írhatom alá, ha a Munkaügyi Minisztérium is engedélyezte. Amikor megkaptam, természetesen már tudtam; ráadásul benne volt, hogy évi tizenkét hónapra kell kiköltözni, bennem meg élt ez a bandahűség című agyrém, szóval fölhívtam az ügynökömet, hogy ez így nem jó, nekem haza kell mennem, különben is, lejár a pecsétem. Õ pedig elkezdett kiabálni, hogy megőrültem, nincs még egy ilyen lehetőség az életben. Rettenetesen ideges voltam, telefonáltam a mamámnak: ez van, lehet, hogy ki kéne jönnie hozzám. A mamám meg mondta, hogy nem akar. Hogy mit csinálna kint, hogy nem tud angolul. Itt volt egyedül, már akkor sem volt olyan fiatal. Végül azt gondoltam, ha annyira kellek, majd eljönnek értem. Ez egy elég nagy tévedés volt, de azért nem sírok. Ugyan valamit nem próbáltam ki, amit jó lett volna kipróbálni; most meg már lassan nem akarok kipróbálni semmit sem.

MN: Egyébként foglalkoztat a korod? Hatással van a játékodra?

PG: A zeneírásra nem, inkább a szövegeimre. Bár lehet, hogy miután az egész gondolkodásmódomban benne van, érződik a zenémen is. Én kevésbé veszem észre, hiszen együtt öregszem a kezemmel és az agyammal; de nem sértődök meg, ha valaki észreveszi, nem is lenne normális, ha nem így történne.

MN: Az miért van, hogy egy LGT-nagyságrendű zenekar csak olyan gigantikus viszonyok között tudja elképzelni a fellépését, mint a Népstadion vagy mint a Nyugati pályaudvar? Elképzelhetőnek tartod-e, hogy valaha még emberi körülmények között, akár klubszinten, csak úgy magáért a zenélésért játsszatok?

PG: Én nem szeretem a gigantikus dolgokat. A legnagyobb hely, ahol játszottunk, a Nyugati volt, de azt én nem tartottam gigantikusnak; szép volt a díszlet, annyi volt az egész, megcsinálták kicsiben a homlokzatot, mert valaminek el kellett takarnia a hangfalakat. Egyébként fogalmam sincs, miért kell akkora színpadokat építeni, feltehetően azért, mert akkora a közönség. Mi sokszor játszottunk a Tabánban minden díszlet, füst, világítás nélkül, és a technikai körülmények néha azt sem engedték meg, hogy magunknak is különösebb zenei élményt okozzunk, hiába játszottunk jól. Csakhogy amikor abbahagytuk, Magyarországon nem voltak olyan klubok, mint New Yorkban. Ez most megváltozhat. A jelenlegi bandák követhetik a Rolling Stones példáját, hogy százezres stadionokban és kétszázas klubokban is játszanak. New Yorkban rengeteg ilyen helyen jártam, ahol világsztárok lépnek fel. Jóban vagyok Dr. Johnnal, olyan helyen láttam, ahol velünk együtt lehettek hetvenen. És azt is abszolút el tudom képzelni, hogy az LGT is játsszon ilyen helyeken, csak ezt még korai lenne napirendre tűzni. Egyébként a Nyugati előtt, ezt nyilván nem tudod, tizenhét ilyen koncertet adtunk vidéken. Egy csomó dalt nem lehet ilyenkor eljátszani, egy csomó másikat igen.

MN: Azt mondja Thomas Mann, aki túl sok zenét hallgat, az gyanús. Mi a helyzet azzal, aki nem hallgatja, hanem napközben a Zoránnal stúdiózik, aztán este megérkezik Vígszínház-beli irodájába, ahol mozdulni sem lehet a hangszerektől?

PG: Ez az, amiért másfél év múlva alkotói szabadságot szeretnék kivenni. Az én szakmám a legszerencsétlenebb, én munka közben nem hallgathatok zenét; inkább attól vagyok gyanús, hogy túl kevés zenét hallgatok. Pedig szeretném végre elolvasni a könyveimet, és szeretném meghallgatni a lemezeimet. Ha majd szabadságra megyek, ülni fogok az almafa alatt, vagy utazni, mert ugyan bejártam a fél világot, nem láttam belőle semmit. Értünk jöttek a repülőtérre, elvittek egy koncert helyszínére, aztán másnap vissza. Nagyon sok mindent elvett tőlem a zene, miközben persze a zenétől kaptam a legtöbbet. Az biztos, hogy ez az életmód tönkretette a magánéletemet; hogy nincs kiegyensúlyozott, normális magánéletem, mint ahogy a zenészeknek általában nincs, az ennek köszönhető. És rettenetesen zavar, hogy keveset látok színházból, filmből, hogy egész életemben keveset olvastam. Ráadásul rettenetesen rossz memóriájú vagyok, nekem csak addig jó, amíg olvasok, hiszen megjegyezni nem tudom. Én még azt sem tudom megcsinálni, hogy pár idézet révén egy kevés olvasottsággal sziporkázzak. Nem tudok megtanulni semmit.

Marton László Távolodó

publikálva
1997/45. (11. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...