„Harminckét művészfilm ára” - Wolfgang Petersen filmrendező

szerző
Köves Gábor
publikálva
2017/42. (10. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A tengeralattjáró hatalmas sikere után olyan hollywoodi gigaprodukciókat rendezett, mint a Trója és Az elnök különgépe. Legutóbbi filmjét azonban ismét hazai pályán, Németországban forgatta. Telefonon beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: A Négyen a bank ellen egy korai német tévéfilmjének a remake-je. A hetvenes években gyakran dolgozott a német tévének, a Tetthely egyes epizódjain edződött. Jó iskola volt?

Wolfgang Petersen: Arrogáns fiatalemberként, mint a frissen végzett filmiskolások legtöbbje, mélyen lenéztem a tévés melókat, mozifilmeket akartam készíteni. Ám a lelkesedésemet nem osztotta a filmipar, legalábbis akkor még nem, viszont Hamburgból, a Nord­deutscher Rund­funktól érkezett egy felkérés; látták a diákfilmjeimet, hívtak, hogy van nekik egy új sorozatuk, sok pénzből készül, nagy a felhajtás körülötte, szóval engem mint ifjú titánt megkínáltak a Tetthellyel. Hat résznek voltam a rendezője, jó iskola volt, remekül éreztem magam. Miközben persze fél szemmel továbbra is azt lestem, hogy mikor jön már az a nagy mozis felkérés.

MN: Az is eljött, de mielőtt még elkészítette A tengeralattjárót, mely a leghíresebb német munkája lett, leforgatta a tévének a Schwarz und weiß wie Tage und Nächte (Fekete és fehér, mint az éjszakák és a nappalok) című filmet; egy sakkfilmet Bruno Ganzcal a főszerepben.

false

WP: A nagyszerű és utolérhetetlen Bruno Ganz egy Bobby Fischer-szerű sakkmestert játszik, valami egészen fantasztikus alakítást nyújtott. Könnyű volt megnyerni a szerepre; felajánlottam neki, ő meg igent mondott. Ilyen egyszerű volt ez. A film nagy részét Jugoszláviában forgattuk. Érdekes kihívás volt, mert én és a sakk a lehető legtávolabb álltunk egymástól. Sosem játszottam. De ez csak az egyik dolog volt. A másik, hogy hogyan lehet olyan filmet csinálni a sakkról, hogy a néző lerágja a körmét izgalmában, mintha csak egy thrillert nézne. Valahogy csak sikerült összehozni a sakkot és a thrillert.

MN: A tengeralattjáró egy csapásra híressé tette világszerte. Igaz, nem ön volt a producerek első választása…

false

WP: Nem sokon múlott, hogy John Sturges, A hét mesterlövész rendezője csinálja meg. Már Münchenben volt, hogy előkészítse a filmet, Robert Redford játszotta volna a kapitányt. Hosszan dolgoztak a filmen, az ő verziójuk nem ’41-ben játszódott volna, hanem ’42-ben, hogy amerikaiak is feltűnhessenek a történetben, de a forgatókönyv nem akart összeállni. A Sturges–Redford-páros helyére a Piszkos Harry rendezője, Don Sie­gel és Paul Newman érkezett, de legnagyobb szerencsémre ez a párosítás sem működött. Csak ezután született meg a döntés, hogy ne amerikai, hanem német film szülessen a könyvből. Az idő tájt a legdrágább nyugatnémet filmek olyan 800 ezer márkából készültek, csak nagy ritkán érték el az 1 milliót. A Das Boot, a hatórás tévésorozat-verzió és a mozifilm végül 32 millióból forgott le. Ez nem kis ellenérzést is szült, lépten-nyomon megkaptuk, hogy ez harminckét művészfilm ára.

MN: A későbbiekben 80–180 millió dolláros hollywoodi filmeket készített, Az elnök különgépétől a Trójáig. Azokhoz képest ez aprópénznek bizonyult.

false

WP: A nagy különbség nem is ez volt, hanem a trükktechnika. A tengeralattjárónál még mindent a régi módon, modellekkel kellett megoldanunk, voltak kis hajómodelljeink, közepesek, és volt egy 12 méteres is. Amikor Az elnök különgépét forgattam Hollywoodban, egészen más jellegű kihívások elé néztünk. Mivel a film az Air Force One fedélzetén játszódik, valahogy jó lett volna a valódi repülőgép közelébe kerülni. Még szerencse, hogy Harrison Ford jóban volt Clintonnal, mi sem természetesebb, felhívta a hivatalban lévő elnököt, aki köztudottan nagy filmrajongó. Ford közölte vele, hogy épp a következő filmjére készül, az amerikai elnököt fogja alakítani stb., stb., mire Clinton annyira fellelkesült, hogy meginvitált bennünket, nézzük meg az elnöki gépet, az Air Force One-t. Clinton nem volt ott, épp valami jótékonysági dolga akadt, de Harrison Ford, az operatőrünk, Michael Ballhaus és én bejártuk a gépet. Mi, filmesek, úgy éreztük magunkat, mintha egy szentélybe nyertünk volna bebocsátást, a gép alkalmazottai pedig Harrison Fordra tekintettek úgy, mintha valami szent embert látnának. Mindenki megkapta a maga vallásos élményét. Az igazi Air Force One remekül festett, de mi azért még menőbbre csináltuk a filmünkben. A mi repülőnkben végig lehet menni az egész gépen, az elejétől a végéig, ez az igazin nem lehetséges. Felspéciztük kicsit.

MN: Harrison Ford kipróbált akciósztár, de Dustin Hoffmanról ez már kevésbé állítható. A Vírus című filmben mégis megpróbálkozott a visszafogott akciózással. Hogy ment neki?

false

WP: Hát, nem ment könnyen. Ülök Dustinnal, ebédelünk és arról beszélgetünk, mibe is foghatnánk közösen. Mondom neki, épp egy halálos vírusról szóló filmen dolgozom, a főszereplő egy orvos, nem egy tipikus akcióhős, de nem is egy szobatudós, szóval azért van akció a pasiban. Az a típus, aki jól állna Harrison Fordnak, vele is akartam eljátszatni, de sajnos nem ért rá. Hoffman elgondolkodott egy kicsit, majd kibökte: szerinted én is eljátszhatnám? Végül is, miért ne – gondoltam. Ám amikor a forgatásra került a sor, Dustinnak gondjai akadtak, állandóan azon rágódott, hogy ezt vagy azt a mozdulatot Ford hogyan csinálta volna. Valahogy mindig oda lyukadt ki, hogy ő ezt nem képes jól megcsinálni.

MN: Az első nagy hollywoodi akciófilmjét, a Célkeresztbent Clint Eastwooddal forgatta. Eastwood akkor már elmúlt hatvan.

false

WP: 62 éves volt, de ő maga lógott a tetőről, ő futott az elnöki limuzin mellett, mindent maga csinált. Hozta magával a saját kaszkadőr szakértőjét, aki úgy ismerte Clintet, mint a tenyerét, pontosan tudta, mire képes. A tetőről úgy lógattuk le, hogy csak egy kis drót biztosította. Ha lezuhan, az utca kövén végzi.

MN: Említette a nagyszerű operatőrt, Mi­chael Ballhaust, Fassbinder munkatársát, akivel többször is dolgozott együtt Hollywoodban. Kifaggatta a Fassbinderrel közös munkákról?

false

WP: Fura, de Ballhaus nem sokat beszélt Fassbinderről, azt hiszem, olyasmi kapcsolatuk lehetett, mint a régi házasoknak, gyűlölve szerették egymást. Fassbinder hajlamos volt meggyötörni a munkatársait, amikor aztán túl messzire ment, ismét a keblére ölelte őket, így ment ez nála. Nehéz ember volt, de zseniális művész. Hihetetlenül termékeny kapcsolat volt az övék, Ballhaus vagy 15 filmet forgatott Fassbinderrel, ilyen szinte nincs is a filmiparban. Fassbinder senkihez sem hasonlítható jelenség volt, nem sokra tartotta a német rendezőket, de egyszer valaki megsúgta nekem, hogy egy alakot mégis kedvel: Petersent. Nem tudom, hogy igaz volt-e, de jólesett. Fogjuk rá, hogy tényleg így volt. Emlékszem, amikor az egyik korai filmjét, A vendégmunkást bemu­tatták, majd leesett az állam az ámulattól. Te jóságos ég, gondoltam, ennyire fiatalon ilyen filmet csinálni! Mintha Bertolt Brecht született volna újjá.

szerző
Köves Gábor
publikálva
2017/42. (10. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 6 rworse
    rworse
    2017. november 09., csütörtök 06:09
    Ed Wood csak Ed Wood lehet.
  2. 5 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2017. november 08., szerda 20:06
    3.

    Uwe Boll a XXI. század Ed Woodja?
  3. 4 rworse
    rworse
    2017. november 08., szerda 18:15
    Ha valaki nem tudná, Boll a rossz rendező (egyik) szimbóluma. Afféle Shyamalan.
  4. 3 rworse
    rworse
    2017. november 08., szerda 18:12
    Nekem Petersenről Uwe Boll szokott eszembe jutni. Boll mint "a szegény ember Petersenje".
  5. 2 galambocskám
    galambocskám
    2017. november 08., szerda 04:55
    A Tróját én rémesnek láttam. Brad Pitt - kedvencem - úgy szerencsétlenkedett abban a jelmezben amit ráaggattak hogy csuda. Nem is néztem végig, nem szeretem ha egy színész szenved.
  6. 1 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2017. november 07., kedd 22:28
    A 32 millió márka első hallásra tényleg soknak tűnik. A fél évvel később, 1982 tavaszán bemutatott Fitzcarraldo, kb. feleannyiba, 14 millió márkába került, pedig azt Dél-Amerikában forgatták, több éven keresztül, nagyon nehéz körülmények között.
    De szerintem A tengeralattjáró legalább kétszer olyan jó és időtálló, mint Werner Herzog „hajós” filmje, úgyhogy a beléjük fektetett pénz egálban van. Wolfgang Petersen Amerikában is rendezett egy „tengeri” filmet, a Viharzónát, az 120 millió dollárba került.

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Ugrás a semmibe
Mi lesz a Néprajzi Múzeummal?
Veszélyes takarékoskodás?
Vita a rákgyógyszerek finanszírozásáról
Interjúk
Péterfy-Novák Éva, Thierry Frémaux
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...