Hattyúkeringő: A Szerelmes Shakespeare készítői

szerző
Nagy Elisabeth
publikálva
1999/10. (03. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Spielbergnek egy komoly ellenfele van az Oscar-díjért folyó versenyben: a Szerelmes Shakespeare. Mark Norman ötlete alapján az angol John Madden rendezte e sok helyütt az év komédiájának kikiáltott filmet. A berlini filmfesztiválra különösen népes és készséges alkotógárda kísérte a darabot. Nem is kellett válogatni közülük. Alábbi összeállításunkban megszólal forgatókönyvíró és producer, rendezõ, színész.

{k199910_28;b} MaNcs: Hírlik, hogy magáé a film alapötlete.

Mark Norman: Büszkén mondhatom, az egyik fiamtól kaptam az ötletet. Két fiam van, már amikor kicsik voltak, jöttek mindenféle ötletekkel. Biztosra akartak menni, ne maradjak munkanélküli. Az egyik, amikor a fõiskolán beiratkozott egy kurzusra, amely az Erzsébet korabeli történelemmel foglalkozott, felhívott: mi lenne, ha a pályakezdõ Shakespeare-rõl és koráról készítenék filmet. Remek ötlet volt. Ugyanekkor persze fogalmam nem volt, mit csináljak vele. Évekig gyötrõdtem. Felvázoltam egy csomó rossz megközelítést, elvetettem egy rakás klisét. Nem akartam hozzátenni még egyet a rengeteg badarsághoz, amit Shakespeare-rõl írtak. Majdnem belebénultam. Persze egész idõ alatt az orrom elõtt volt a megoldás. Shakespeare professzionális író volt egy versenyre épülõ, kapitalista szórakoztatóiparban, a XVI. század Londonjában. Így már ismerõs volt nekem az alakja, hisz ma is ez megy. Csak hozzá kellett fognom.

MaNcs: Aztán mégis Tom Stopparddal közösen folytatta.

MN: A Universal finanszírozta a vállalkozást, és Stoppardnak velük volt szerzõdése. Tudtuk, hogy Angliában valósítjuk meg a filmet, tehát egy angol írót akartunk felkérni, hogy nézze át a forgatókönyvet. Tom elolvasta és megszerette. Ha pedig a századunk egyik legnagyobb angol nyelvû színmûírója dolgozni akar velem, akkor örömest megköszönöm, és beleegyezem. Egy csomót beleírt a forgatókönyvbe. Azok a színházi világban esõ mókák tõle származnak. És Christopher Marlowe-t is õ hozta szóba. Én kihagytam, mert féltem tõle. Szerintem Marlowe iszonyú karakter, attól tartottam, hogy sarokba szorítja Shakespeare-t magát. Lássa be, a történelmi Shakespeare földhözragadt ember volt, nem hülyült, ismerte közönségét, tudott bánni a pénzzel. Soha nem került bajba. A korabeliek pedig egyfolytában verekedtek, leitták magukat a tavernákban, börtönbe kerültek, csúnyán végezték. Shakespeare túlélte õket, öregkorára gazdag emberként vonult vissza szülõvárosába. Ehhez képest Marlowe igazi flamboyant, valami szuperhõs. Tom harcolt érte, és jól tette. Marlowe beletartozik a sztoriba.

MaNcs: Úgy tûnik, prímán sikerült a shakespeare-i darabok struktúráját átvinni a forgatókönyvbe.

MN: Szabaddá úsztam magam. Csak ki kellett találni, hogy Shakespeare melyik darabon dolgozott éppen. Nos, a Romeo és Júlia lett az. Korántsem véletlenül. Mindenki ismeri a Romeo és Júliát, nem kell bemutatni a darabot a közönségnek ahhoz, hogy értse, mi is történik a filmben. De ennél is fontosabb volt, hogy a Romeo és Júlia elõtt Shakespeare még nem volt Shakespeare. Átlagos színmûíró volt, ígéretes talentummal, de még nem emelkedett ki a többiek közül. Ezzel a mûvel lépett felsõbb osztályba. Mi történt? Mondjuk, megírta a darabot három hónap alatt. Mi történt e három hónap alatt? Hogyan történt, hogy Shakespeare Shakespeare lett? A filmben megadjuk a választ. Találkozik egy nõvel, aki valami olyan szerelmet ismertet meg vele, amirõl addig nem is álmodott. Izgatja a nõ, fõleg hogy elérhetetlen. Õ házas, a lány férjhez fog menni. Hát nem szomorú ez, nem szörnyen tragikus? Egy az adósságai lerovására lehadart Romeo és Ethel, a kalózlány helyett megírja a Romeo és Júliát, minden idõk legnagyobb szerelmi történetét.

MaNcs: Mennyire használta Philip Henslowe naplóit, illetve mennyire hozzáférhetõk ezek ma?

MN: Különös alak az a Henslowe. A naplói a leghasznosabb dokumentumok az Erzsébet korabeli idõszakról. De nem gyereknek valók. Henslowe egy csomó bordélyházat vezetett. Gondosan lejegyzetelte, melyik lánynak mennyi a bevétele.

MaNcs: A film játszik azzal az ötlettel, hogy Shakespeare homoszexuális, legalábbis biszex volt.

MN: Igen, és ha rajtam múlott volna, akkor ezt még jobban kibontom. Érdekesebb számomra úgy. Természetesen a stúdió részérõl nyomást gyakoroltak rám, hogy csavarjam lejjebb ezt a hangnemet. Tehát amit a filmben lát, az egy enyhébb változata a meleg Shakespeare ötletének. Nem bántott a dolog. Ha ez az ára a film elkészülésének, hát fizetek, gondoltam. Ami a valódi Shakespeare-t illeti, persze vannak viták, hogy most homokos volt-e vagy sem, de semmi bizonyítékunk nincs. De ez így már engem hidegen hagy.

MaNcs: Az utolsó jelenet arra vall, hogy lesz a dologonak folytatása. Mondja, Shakespeare visszatér?

MN: Fogalmam sincs. A feleségem, aki elkísért engem Berlinbe, rám szólt, hogy ideje lenne gondolkodni a folytatáson. Miért is ne, ha õ mondja.

John Madden rendezõ

MaNcs: A gyártó közreadott egy listát arról, hogy miért is érdemes megnézni a filmjét. Az elsõ pontban szerepelt, hogy a Szerelmes Shakespeare egy olyan Shakespeare, amelyben nem szerepel Kenneth Branagh.

John Madden: Láttam ezt én is. Kennek tényleg nincs semmi köze a mi filmünkhöz, sõt David Parfitt, aki egykor partnere volt, és most producerünk, õ sem dolgozik már együtt vele. Szerintem az õ filmjei csodálatosak. De mi nem egy Shakespeare-darabot adunk elõ. Nagyra becsülöm Baz Luhrmann filmjét, a Romeo és Júliát is, mert egy olyan közönség elé vitte a drámát, amelyrõl azt hitte, hogy nem tud mit kezdeni Shakespeare-rel. Remélem, a mi filmünk is hasonló lesz, elérhetõvé teszi Shakespeare-t a tömegnek. Hisz amit írt, azt egy tömegközönségnek írta.

MaNcs: Ezért nem egy életrajzi jellegû filmet készített?

JM: Egy másodpercig nem sugalljuk, hogy valóban volt hasonló kapcsolata Shakespeare-nek, mint a filmünkben Willnek Violettel. De valljuk be, Shakespeare nem írhatott volna oly tüzesen a szerelemrõl, ha nem élte volna át. Nem akartunk biografikus filmet készíteni. Szerintem ezt meg is értette a közönség. Rendszerint koros-kóros Prosperóként képzeljük el az ürgét, öreg pasinak, aki csak úgy önti magából a remekmûveket. Fellélegezhetünk, most végre nemcsak szoborként, hanem melltõl lefelé is megismerjük. A szórakoztatóiparban dolgozik. A mûvészethez ennek még nem volt semmi köze. Shakespeare túl akart élni. Még nem az volt, akivé lett. A filmünk azon az úton kíséri, amikor megismeri saját magát, a saját képességeit.

MaNcs: Szokták mondani, hogy Shakespeare ma filmeket írna.

JM: Sokan mondják ezt. Talán igazuk van. A nagyközönségnek írt. Az akkori színházak két-háromezer ember elõtt játszottak. A közönség teljesen heterogén volt, nemesek és írástudatlanok, pórok és királyok. A filmünkben történetesen ezek együtt alkotnak közönséget. Szerintem Shakespeare mûvei ezért is élték túl a korukat. Azért szeretünk belõlük filmeket készíteni, mert mindenkihez szólnak. Valószínûleg a film érdekelné õt manapság, de valljuk be, a film nem túl verbális médium.

MaNcs: Érdekes, hogy ma a második világháborús filmek és a kosztümösek olyan sikeresek.

JM: Szerintem csak furcsa véletlen, hogy az öt Oscar-jelölt film közül mind vagy a második világháborúról vagy Erzsébet koráról szól. A filmmûvészet arra rendeltetett, hogy egy másik világba varázsoljon. Hadd említsek egy amerikai kolumnistát, a New York Times-nak szokott régebben színházi kritikákat írni. A Golden Globe elõestjén mérte össze a Ryan közlegény megmentését a Szerelmes Shakespeare-rel. Vajon melyik film hûségesebb tükörképe annak, ahogyan az amerikaiak e pillanatban szeretnék látni magukat? A Ryan arra emlékeztette Amerikát, hogy mennyire hõsies és hazafias. Jobban érezhették magukat, miután a Clinton-ügy úgy alakult, ahogyan. A Szerelmes Shakespeare pedig visszavezette õket a poétikus szenvedélyességhez. A szerelem ismét romantikus lett, nem csak testrészek és fehér házbeli folyosók felvázolása.

Colin Firth színész

MaNcs: Eredetileg Shakespeare szerepért szerette volna.

Colin Firth: A szentségit, ha én lettem volna Shakespeare, fele olyan jó sem lett volna a cucc. Féltem a szereptõl. Will Shakespeare a legnehezebb szerep a filmben, szerintem Joe Fiennes teljesítményét nem is értékelik teljes mértékben. Ezt nem csak lojalitásból mondom. Shakespeare alakja érzékeny, intelligens, romantikus, és mégsem övé a sok bók. Ugyanakkor õ viszi elõre a történetet. Aki érti a színészek munkáját, tudja, mirõl beszélek. Én nem tudtam volna ezt eljátszani. Nincs a véremben.

MaNcs: Maga választotta Lord Wessex szerepét?

CF: Része akartam lenni e filmnek. Nem könyörögtem a rendezõnek, hadd legyek én Lord Wessex. Mint színész viszont úgy gondoltam, nem árt, ha bõvítem a repertoáromat. Jólesik, ha egyszer ahelyett, hogy egy nõ után sóvárgok, avagy filozófiai kérdésekkel gyötröm magam, olyan figurát játszom, aki nem töri a fejét sem nõkön, sem filozófiai kérdéseken. Wessex tudja, mit akar, és túl akar lenni rajta. Félre ne értsen, nincs ember, akiben ne lakozna valami kis érzelem, de szerintem Wessex nem érti a dörgést. Ebben a filmben Wessex az, aki mindvégig nem ért semmit. Már ott az elsõ jelenetben. Amikor belép a színházi térbe, és mindenki fogja a hasát a röhögéstõl, hogy mi történik a színpadon, Wessex nem nevet. Nem tartja viccesnek. Úgy tûnik, még soha életében nem tartott semmit sem viccesnek.

MaNcs: Õ az, akit csak úgy beleírtak a filmbe.

CF: A legfontosabb az, hogy a korszak kontextusába helyezzük a karakterét. A szerep nem szimpatikus, de nem az a feladatom, hogy a közönség számára tegyem szimpatikussá, magamnak kell kibékülnöm vele. Nem sok minden van, amit ennek az embernek a javára fel lehet hozni. Bizonyára nem akarnánk eltölteni vele egy hétvégét. Tehát marad a kontextus. Sokat olvastam a szóban forgó korszakról. Puszta érdeklõdésbõl. Nos, Lord Wessex a legenyhébb változata egy Erzsébet korabeli nemesnek. Akikrõl olvastam, azok aztán igazán erkölcstelen alakok voltak. A királyné körül mindenki mindent elkövetett azért, hogy egy kis hatalomhoz juthasson. Nem volt ritka eset, hogy egymás torkának mentek, tisztára túlélési reflexbõl. A legtöbbjüket mégis kivégezték. Rá is szolgáltak.

MaNcs: Szó, ami szó, Wessex nem lett egy unalmas pasas.

CF: Ha megkarcoljuk a felszínt, de hangsúlyozom, úgy, hogy a közönséget ez ne izgassa, akkor Wessex igencsak nagyravágyó alak. Viszont merész ember. Amerikába tart, de nem Concorde viszi oda. Annak idején ez egy igen veszélyes utazásnak számított. Kalandvágy is kellett hozzá. Virginiában sorra vallottak kudarcot a kolóniák. Az elsõ évtizedeket nem bírták túlélni. Meghaltak mind. És ez az ember felkerekedik, nekiindul a kalózok verte, rémes tengernek. Félelmet nem ismerõ kalandornak képzeltem, és igyekeztem méltóságot adni neki. A filmben mindez nem szerepel, de nem lennék jó színész, ha nem bírnám képzelõerõvel és romantikával. Õ a poézis és a szerelem ellensége. S õ én vagyok. Én vagyok a nagy gonosz.

Nagy Elisabeth

(Berlin)

szerző
Nagy Elisabeth
publikálva
1999/10. (03. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...